Öregdiákjaink rovata - Lévai Ádám

Ezúttal egy csodálatos, magával ragadó öninterjút olvashattok a 2013-ban érettségizett Lévai Ádám öregdiákunkkal - katolikus hitoktatóval, doktorandusszal.

Hogyan emlékszel a refis évekre?

Nem volt könnyű bekerülni a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumába, gólyaként tisztelettel telt félelem jellemezte magatartásomat kötelességeim és tanáraim láttán. Azért is választottuk szüleimmel a refit, mert a vallásos neveltetést kedvezőbbnek gondoltuk, mint egy ateista, szekuláris modellt. Magyarból jó voltam, szerettem olvasni, a nyelvek és a biológia is érdekeltek. Nem voltam kiemelkedő tanuló, de azért a művészeti triatlonon, a diákszínpadon és a zenei heteken többször is képviseltem magam. Négy egész ötös átlaggal végeztem, de nem vittem túlzásba a tanulást, lehettem volna sokkal jobb is. Ahogy volt zongoratanárom mondta mindig: későn érő típus vagyok.

Kerényi Gabriella osztályában jól éreztem magam, nem tartoztam a bulis, vagány srácok közé, inkább a mások felé nyitott, átlagos tanuló voltam. Néhány barátság kialakult, de velük már nem tartom úgy a kapcsolatot. Úgy éreztem, kinőttem az intézményt, már nem volt meg bennem az a tremendum et fascinosum, mint kilencedikesként. Mindenesetre megtiszteltetésként éltem meg, hogy osztályunk nevében én oszthattam meg gondolataimat a ballagáson ünnepi beszéd formájában.

Sokat tanultam, és sokat köszönhetek a Tatai Református Gimnáziumnak. Mivel öcsém, Gábor is négy éve a refiben tanul, sokszor lehetőségem volt az iskola rendezvényein – úgy mint szalagavatók, öregdiák találkozó, bigband koncertek stb. megjelenni. Sokszor segítek szüleimnek a bálok zenei szolgáltatásának lebonyolításában. Ilyenkor mindig örülök, ha ismerőseimmel és volt tanáraimmal találkozom. Ezúton is szeretettel köszönöm meg a nevelést.

Miért pont teológia?

Gyakran hallom ezt a kérdést. Tengerbiológus akartam lenni kiskoromban, ebből csak az eleje és a vége maradt. Teológus. J Na de félre a tréfával!

A kereszténység gyermekkorom óta meghatároz. Nagyon régóta ministrálok, zarándoklatok alkalmával lehetőségem nyílt bejárni Európa országait, sokat foglalkoztatott a spiritualitás és más vallások. Úgy éreztem, hogy valami olyan dolgot szeretnék tanulni, ami perspektívát ad, ami formálja a gondolkodásmódom, és ami segít megértenem a hit ésszerű oldalát. Tudományos hozzáállást kerestem. Akkor még nem ismertem Szent Ágoston híres gondolatpárját: - Érts, hogy higgy. Higgy, hogy érthess.” - néhány év távlatából azonban elmondhatom, hogy a hit racionális megértése növelte az Istenbe és az egyházi hagyományba vetett bizalmamat. S mivel minden tudomány kezdetén valami hitszerű mozzanat található, ezen szeretetteljes bizalom begyakorlása segítheti egy igazán emberi, személyes tudomány létrejöttét is, mely nem szolgája semmilyen infernális világhatalomnak.

Visszahallottam, hogy a refiben kering egy rosszindulatú gondolat, mely szerint „az menjen el teológusnak, akinek más ötlete nincs, hogy mit csináljon.” Megítélésem szerint mindent lehet jól, de rosszul is csinálni. Hat év után Summa cum Laude minősítéssel végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nappali szakán, Erasmus+ ösztöndíjjal (egy év Belgiumban, a KU Leuven-en), tudományos publikációkkal, előadásokkal. Minden kötelező szerénységgel elmondhatom, hogy nem a könnyebbik utat választottam civilként, hanem a maximumra törekedtem. Három ókori nyelven tanultunk, ebből kettő nyelven (ógörög, óhéber) fordítani és értelmezni kellett a vizsgákon a Szentírást, filozófiai rendszerekkel ismerkedtünk, egyházi képzőművészetet, liturgikát, a hitigazságok rendszerét (dogmatikát), erkölcsteológiát és sok-sok diszciplínát kellett feldolgoznunk és – ami még nehezebb – bedolgoznunk gondolkodásmódunkba, életünkbe. A középkori egyetemek legfőbb három tudománya közül az egyik (az orvostudományon és a jogon kívül) a teológia volt. Ahogy a képzési idő, a megértés fáradalma és a rengeteg olvasás szükségessége mutatja, mindenképpen lebeszélném erről a választásról azokat, akik csak azért kezdenék el a teológiát, mert „nincs jobb ötletük”. Egy szellemileg elértéktelenedő világban inkább javasolnék valamilyen tisztességes szakmunkát, vagy más területet. Nem a saját érdemeim miatt írom ezeket, hiszen „Soli Deo Gloria!”, hanem azért, hogy mindenkit megkíméljek az átgondolatlan döntésektől.

Ha valóban mély és saját tudást akartok elsajátítani, akkor ezt csak maximális hőfokon lehet művelni, és áldozathozatallal. Csak akkor kezdd el a teológiát, ha erre hívást érzel, és ha igaz rád, amit Jézus a tanítványokra tekintve mond: „Akik éhezik és szomjazzák az igazságot…”

(A keresztény logosztanról tartottam angol nyelven előadást Nyíregyházán, egy Doktorandusz Konferencián)

Milyen a budapesti élet, milyen elköltözni otthonról? Mik az előnyök/hátrányok, esetleg veszélyek?

Ha nagyvárosban vagy, úgy érzed, minden lehetséges. Ha nincs kedved a McDonalds-hoz, pár sarok, és ott a KFC. Ha unod az egyik mozit, a másik plázában nézed meg a filmet. Ha pedig nem tetszik egy kollégium, elmész albérletbe… sok mindent tehetsz. Ez a szabadság ugyanakkor nagy felelősség is, főleg akkor, ha a szüleid kicsit keményebben fogtak. Most, mikor úgy tűnik, beköszönt a várva várt szabadság, most vagy a legkiszolgáltatottabb helyzetben.

A keresztény szabadságfelfogás nem azt jelenti, hogy szabad vagy dolgoktól, hanem hogy egész lényeddel szabad vagy valamire. Pontosabban valakire. Sok rossz döntést hoztam a rosszul felfogott szabadság miatt, melyek már a múltam, de lemondanék a teher hordozásáról. Aki látta a Misszió c. filmet, tudja, hogy melyik képre gondolok. Jó, hogy Krisztus itt hagyta bűnbocsátó jelenlétét szentségi formában, és bármikor lerogyhatok oldó-kötő hatalma elé. Szóval a leendő főiskolásokat, egyetemistákat figyelmeztetném: jól válasszák meg értékeiket, Istennel együtt lenni legyenek szabadok.

Igazán honvágyat csak külföldön éreztem, bár a nagyváros forgatagában sokszor kívántam szívni egy kis „jó tatai levegőt”. Minden hétvégén hazajárok, mert a tó csillogásáról és a genus loci­-ról lemondani nem tudok, és nem is akarok.

Három általános iskolában tanítasz Budán, és ovisokkal is foglalkozol. Miért ez a munkád, és mik a tapasztalataid?

Teológusként sok kérdéssel találkoztam, melyek nap mint nap töprengésre késztettek és késztetnek most is. Korunk gyermekeként modern úton járok, de nem felejthetem a tradíciót – amit kaptam, és amit át kell adnom. Habár tudományos pályára készülök, úgy éreztem, Jézus tanítása nem válhat szaktudománnyá, elvont játékszerré, olyan fogalmak tárházává, ahová a hétköznapok emberének bejárása nincs. Ha megtartom magamnak, azzal démonivá válok, magamba fordulóvá, ami végső soron nem más, mint a pokol (homo incurvatus in seipsum).

Hamar belerázódtam a tanár szerepbe, testhezállónak érzem, szeretek beszélni olyan dolgokról, melyek szerintem fontosak az életünkben. Az iskolákban hamar beilleszkedtem, nem volt konfliktus senkivel sem, volt olyan napközis nevelő, aki még tanácsot is kért tőlem. A tanáriba bemenni külön élmény. Egyetlen, amit nem szeretek az egészben, az a sok adminisztrálás. Erre külön embert, valami írnokot kellene alkalmaznom.

Az aratás nagy, de a munkás kevés – csengett a fülemben a mondat Szentírásból. Ki kellett nyitnom ennek a kincseskamrának a bejáratát, meg kellett osztanom, akkor is, ha nem tartottam magamat rá erkölcsileg száz százalékban alkalmasnak. De hát ki tarthatná?

Féltem a kisgyermekektől, de kevésbé a felsősöktől. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek szeretnek, szinte már rajongással, de a nagyobbakat annyira nem érdekli a hittan, s így személyem sem (legalábbis egymás között ez a korrekt magatartás irányomban). Habár tudom mi az az applikáció; insta (kértem is, hogy kövessék be Ferenc pápa fiókját); a hashtag stb., és ezért fiatalos tanárt kaptak, valahogy mégis van egy kommunikációs hátrány, mely talán a kamaszság előszeléből fakad.

Előnyömnek tapasztalom nyitottságom mindenkire és mindenre, valamint a harcművészet során szerzett tapasztalataim alkalmazását a tanítás közben. Talán sok tanár úgy gondolja: ó, még csak ötödikes! Én azonban így mondanám: Már ötödikes! Ezért inkább elgondolkodtatom őket, adok egy nehezebb feladatot, és vértezem őket egy nehéz korra, mintsem lenézném őket. Majd otthon játsszanak sokat, legyenek gyerekek – mondom is nekik. Ebben kell, úgy gondolom, bölcsnek lennem: mikor kezeljem őket gyermekként, mikor leendő felnőttként. Azért volt már játszós óra is, amikor beálltam focizni vagy fogócskázni.

Az életkori sajátosságokat megértenem talán majd szülőként lesz valóban lehetséges. Addig igyekszem értéket átadni, tanítóként viselkedni, és autoritásként fellépni. A mester-tanítvány kapcsolat, mely a keresztény kinyilatkoztatás gócpontja, nagyon hiányzik ebben az atyátlan korban. Küldetésemnek érzem ennek a megjelenítését, és az igazság morzsáinak finom adagolását. A nehézségek leküzdésében úgy gondolom, csak a tapasztalat visz majd előre, de minden segítséget tisztelettel és szeretettel veszek.

Egyébként angolos tanítványaim is vannak, két éve folyamatosan készítek fel embereket nyelvvizsgára. Szeretek tanítani.

Nem gondolkoztál a papságon?

De igen, szemináriumi nyílt napokon is voltam. Bizonyos szempontból könnyebb is lenne az életem, nem kellene a megélhetésen gondolkoznom, be lenne sok minden biztosítva. Most is a szemináriumban vagyok kollégista, így a napirendjük és az életvitelük sem idegen számomra. Képzettségemből kifolyólag hamar felszentelnének.

Én azonban családapa szeretnék lenni, átadni a gyerekeimnek a tanultakat, egy takaros kis feleséggel az oldalamon. Részemről úgy nyilvánul meg a tisztelet a Főpap Krisztus felé, hogy teljesen a profán világ részeként akarom közvetíteni ki nem érdemelt ajándékait. Méltatlannak tartom magam a szent rendre, hiszen szerintem az a legkiválóbbak osztályrésze kellene, hogy legyen. Akkor felnéznénk a papokra, és Nyugat sem rombolná templomait.

Azt mondtad, keleti harcművészetekkel is foglalkozol. Hogyan egyeztethető ez össze a békés Krisztus tanításával?

Négy éve, heti rendszerességgel gyakorlok shaolin kungfu-t. Ami időben későbbi, az ontológiailag – létezését tekintve – korábbi. Mit értek ez alatt? Hitünk szerint Krisztus, Isten Szava hozta létre a világot, s benne az embert úgy, hogy majd felverhesse gyarló emberi testünkben istenségét. Ezért a kereszténység megelőz minden más hagyományt, és minden más megérthető belőle, viszont önmagában semmilyen hagyományból, vallásból nem olvasható ki az Evangélium újszerűsége.

A kungfu gyökerét képző csan buddhizmus is segít megérteni kereszténységemet, rávilágít arra, hogy Isten a lételv, a fájdalom és a türelem pedig bevezet a nyugati, elkényelmesedett tudatom mélyrétegébe. A bódhiszattva az a létező, aki lemond az önös érdekeiről, a saját üdvösségéről is, hogy másokat tanítson, és a porszemtől az elefántig mindent visszategyen eredeti helyére. Mi ez, ha nem krisztusi? Életedet adni másokért, vinni a fényt és igazságot. Maga a kungfu szó is azt jelenti: elsajátított tudás, olyan képesség, amit izzadság és áldozatok által formálsz. Teológiai kutatásom is lehet kungfu, vagy bármilyen, nagy szakértelemmel végrehajtott cselekedetem.

A harc és művészet eme elegye csak azokban fejlődhet ki, akik békések – ugyanis a kungfu sosem használható arra, hogy csak úgy megtámadjunk valakit –, tisztelik az életet, gyógyítják a világ sebeit és nagyra becsülik a szent iratokat. Érdemes megnézni a keleti iskolarendszert, a gyógyászatot, sokat tanulnánk több ezer éves kultúrájuktól.

A tradíció értelmét is a kungfu-ból értettem meg. Ahogyan az állatfajok, családi stílusok halnak ki ebben a percben is, csak azért, mert a mai fiatalokat nem érdekli a régiek tudása. Amikor bizonyos kungfuiskolákban meghajtják a fejüket a mesterek portréja előtt, nem a szellemüket imádják, nem a Buddha természetet, csupán ezt a precíziót, ezt a tudásszomjat, mely meghatározta az adott mestert. Hét Csillag Imádkozó Sáska stílust is tanulok. Az iskolánkban az 1600-as évektől, a stílusalapítótól el tudjuk mondani a tanítványok sorát, egészen saját magunkig. Ez egyszerre szép, ugyanakkor hihetetlen felelősség is: vajon én pontosan úgy adok majd egyszer tovább minden mozdulatot, tanítást – a rendszert? Konstruktívan járulok az irányzat történetéhez?

A Bibliában sok nemzetségtáblát találhatunk. Ezek első ránézésre unalmasnak tűnnek, azonban hasonló módon az üdvösség történetét láthatjuk és kell látnunk bennük, egészen saját magunkig. Vajon én méltó vagyok Krisztus egyetemes családjához tartozni? Ha én csak egy jottányit (görög ióta [ι] betű) változtatok a hiten, rosszul olvasom a Szentírást, nem figyelek a hagyományra, emberéletek siklanak félre. Nem leszek bódhiszattva.

Sokat tanultam a kungfu által, és minden nap arra sarkall, hogy tanulmányozzam és gyakoroljam hitemet.

Mik a céljaid?

Szeptembertől a doktori képzésben folytatom tanulmányaimat a Pázmányon. Már sokat előre dolgoztam, így talán a négyéves képzés lerövidül majd valamennyire egyéni tanrendben. Szeretnék olyan vallástudós lenni, akihez az emberek bizalommal fordulhatnak, és aki nem azért vált szakemberré, hogy a hatalmi helyzetét fitogtassa.

Ha megszereztem a tudományos fokozatot, Tatán szeretnék letelepedni. Ezért olyan munkát tudok magamnak hosszútávon elképzelni, ami valahol itt van a környéken. Terveim között szerepel az is, hogy levelezőn elvégzem az angol szakot. Ha lehetőség lenne rá – sajnos elég nehéz világiként bekerülni –, egyetemi óraadó tanárként feljárnék a fővárosba is előadni. Előadások, publikációk – effélék foglalkoztatnak. Emellett a harcművészetben is szeretnék magasabb szintre jutni, hogy majd taníthassam. Úgy érzem, mindenem megvan már most is – több is, mint kellene –, de nem szeretném eltékozolni képességeimet.

Mit üzensz útravalóul a gimiseknek?

A legfontosabbnak tartom a nyelvek gyakorlását: naponta foglalkozzatok valamelyikkel egy órát. Tapasztalatom szerint az idegen nyelvű szakirodalom olvasása jelentős mértékben megtermékenyíti a tudományos pályára készülők gondolkodását. Ezt jó mielőbb elsajátítani. Ha pedig más területen akarsz dolgozni, elrabolhatatlan kincsként tekinthetsz erre a tudásra.

Használjátok jól a szabadságot, keressetek szellemi mestereket és olyan barátokat, akik felfelé húznak. Az én barátom például negyvenegy éves, és kölcsönösen alakítjuk egymást. Ha önmagamhoz méltatlanul gondolkodok valamiről, akkor rám szól: - Ügyelj a gondolataid tisztaságára! Vegyétek magatokat körül ilyen emberekkel!

Bizonyos kérdésekben viszont ne hagyjátok, hogy más alakítsa az életeteket, mert a nem saját döntés örökre fájdalom forrása lesz. Legyetek valamiben nagyon jók, őszinték és az igazság éhezői és szomjazói, és „akkor majd elteltek vele”.