Pécselyi-díjasaink: interjú Hadobás Titanillával

Hadobás Tinti 2019-ben érettségizett a refiben. 11.-es korában ismertem meg, mikor 6 és fél évnyi gyes után visszatértem tanítani, és megkaptam életem első magyarfakultációját. Különleges csoport volt, tele nagyon okos, érzékeny és az irodalom iránt érdeklődő fiatalokkal, akikkel jókat lehetett beszélgetni, és nem mellesleg haladni is a tananyaggal. Könnyen összehangolódtunk. Tinti a kitűnők közül is kitűnt szerénységével, derűjével és végtelen munkabírásával. Nem tudom, lesz-e valaha rajta kívül olyan tanulónk, aki a nyelvtan OKTV második fordulójába jut...

Nagyon szívesen kérdeznélek arról, hogy most mi mindent csinálsz. Merthogy a három szakod közül van, amelyiken még nem végeztél.

Négy szak, azazhogy négy szakirány, két szak. Hittan-magyar szakos vagyok a Károlin, a gyógypedagógián pedig autizmus spektrum pedagógiáját és hallássérültek pedagógiáját hallgattam.

Azt a betyár mindenit… Képzeld, Németországban, érettségi után halláskárosultakkal dolgoztam egy fogyatékosotthonban, és az egyik fiú autista is volt. Szóval tudom, hogy mind a két irány borzasztó nehéz…

…és izgalmas is!

Ez azt jelenti, hogy akiket fejlesztesz, autizmus spektrumzavarral élnek vagy halláskárosultak?

Most mindenki autizmussal élő gyermek, hallásban nem dolgozom. Azon a területen nehezebb elhelyezkedni, kevés rá az igény. Valamint erre kaptam állásajánlatot, és ezt fogadtam el. Nem volt egyszerű olyan állást találni, ami kompatibilis a nappalis egyetemmel; ugyanis a hittan-magyart nappalin végzem. Még két és fél évem van hátra.

Érettségi után dietetikusnak tanultál, ha jól tudom.

Mindenki úgy tudta, hogy arra a szakra mentem, és mindenki meglepődik, hogy mégsem. Nem kezdtem el: júliusban, az utolsó pillanatban megváltoztattam a sorrendet, és a gyógytornász szakot tettem az első helyre. Féltem a dietetikától, mert vegán vagyok, és nem szerettem volna, ha olyan ételeket kell kóstolnom vagy készítenem, amelyekben állati eredetű összetevő van. Szóval elkezdtem a gyógytornász szakot, de nem is értem, miért. Az elejétől tudtam, hogy ez nem az én irányom. Sosem voltam sportos, és a biológia sem érdekelt igazából. Nagyon örültem, mikor tizenkettedikben kiderült, hogy nem kell biológiából érettségiznem ahhoz, hogy dietetikára menjek. Magyarból, németből és angolból tettem emelt érettségit.

Mennyi idő után váltottál végül a gyógytornász szakról?

Májusban hagytam abba, tehát majdnem a teljes évet megcsináltam. Közben beütött a covid, az segített abbahagyni. A lezárások előtt csináltam a feladataimat, a társaság jó volt, szerettem bejárni – bár második félévben, amikor tesit kellett tartani és gyakorlatokat bemutatni, akkor éreztem, hogy ez nekem nem fekszik. De sok barátom biztatott, hogy ne hagyjam abba. A szüleim voltak azok, akik látták a negatívumokat. Ők előbb tudták, mint én, hogy abba fogom hagyni. Decemberben nagyon sírtam a vizsgaidőszak előtt, hogy utálok anatómiát tanulni, ez nem az én utam, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ha elkezdtem, akkor be is fejezzem – nyilván a maximalista énem szólt belőlem. Aztán lement az első vizsgaidőszak, meglettek a vizsgáim, a szüleim pedig javasolták, hogy jelöljek meg valamit a felviben arra az esetre, ha abbahagynám a gyógytornász szakot. Jártam közben pszichológushoz is, ő mondta, hogy szerinte illene hozzám a gyógyped; ő pszichológus-gyógypedagógus volt. Azt sem tudtam, mi fán terem a gyógypedagógia, de megjelöltem. Aztán tényleg abbahagytam a gyógytornát, és jó volt, hogy ez ott volt. Bár a szüleim arra akartak igazából rábeszélni, hogy vagy legyen egy passzív évem, amikor dolgozom, gondolkodom, vagy anyu már akkor pedzegette a hitoktató szakot, de Pápára, ahova ő járt, nem akartam menni. (Ő akkor kezdte a hitoktatóit, mikor én kilencedikes voltam, de csak tavaly diplomázott, mert közben megszületett a legkisebb öcsém, Zente.) Végül elkezdtem a gyógypedet, és nagyon tetszett – közelebb áll a humán irányhoz, mint a gyógytornász. Beköltöztem az Ajtósi Dürer sori koliba is. Az sajnos csak két hónapig tartott, mert utána jött a covid második hulláma. Közben az öcsémmel nézegettük a felvi.hu-n a tanárszakokat, mert ő gondolkodott akkoriban a tesitanárságon. A szakpárokat böngészve merengtem el azon, hogy tulajdonképpen miért nem tanár leszek. Miért gyógypedagógus? A magyar szak egyértelmű volt, mindig is rajongtam érte, de mi legyen mellé? A töri annyira nem, a nyelveket szerettem, de beszélni nem feltétlenül, tanítani azt sem akartam… Aztán mikor megláttam a hittan-magyar szakpárt, megvilágosodtam. Ezt nekem találták ki!  Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen párosítás. (Mikor elkezdtem az egyetemet, rájöttem, hogy magában a hittant nem is bírnám, nekem kell hozzá a magyar.) Akkor meg az a kérdés vibrált bennem, mi legyen a gyógypeddel. Én egyből arra gondoltam, hogy a kettőt párhuzamosan végzem majd. A szüleim viszont úgy gondolták, nem lesz ennek jó vége – ismertek, mennyire maximalista vagyok.

Szépen fémjelzi a maximalizmusodat a 99%-os (!!!) emelt szintű magyarérettségid…

Igen, de ez is azt mutatja csak, hogy a magyart szeretem! Nem is értem magam utólag, miért nem gondoltam arra egyből, hogy azzal menjek tovább. Egész gimi alatt nem volt ez bennem, fogalmam sincs… Végül úgy döntöttem, hogy csinálom együtt a két egyetemet. A gyógypeden mentem át levelezőre, mert tanárszakon csak nappali képzés van, és így csináltam végig három évet. Hétfőtől csütörtökig tanári, hétvégén meg a gyógyped levelező szak. Közben néhányszor abba akartam hagyni…

Melyiket?

Mindkettőt! (Nevet.) Volt 3-4 mélypontom, amikor úgy éreztem, nem bírom együtt a kettőt, és egyébként tanár sem akarok lenni – nem is tudom, mi akarok lenni; legszívesebben még mindig egy cukrászdát nyitnék, ahol vegán sütiket sütök – ez volt régen a vágyam… Végül nem bírtam abbahagyni egyik szakot sem. Az utolsó nagy elbizonytalanodásom két éve ősszel volt. Akkoriban kellett szakdolgozattémát választani gyógypeden. Elmentem egy németországi útra, a Luther-útra a hittudományi karral, kicsit kiszakadtam a taposómalomból. Akkor éreztem, hogy nekem ott a helyem mindkettőn, és hogy ez így jó. Onnantól nem volt kétség bennem, simán tudtam csinálni őket.

A hittan-magyarral gimnáziumi tanár leszel, ugye?

Igen. A kicsik közelebb állnak hozzám, ezt mindig tudtam, de úgy voltam vele, hogy praktikusabb megcsinálni a hatéves képzést, mert „letanítani” lehet, de fel nem. Tehát gimnáziumi végzettséggel dolgozhatok általános iskolában, ha szeretnék. Hittannal pedig mindenkit taníthatok.

Jó hallgatni a történetedet az elbizonytalanodásokkal együtt, hiszen ilyen az élet. Az ember tudja-nem tudja, de végül kialakul, merre kell mennie. Solymosi Berni évfolyamtársnőd ezért forszírozta anno, hogy kérdezzünk meg öregdiákokat, ők hogyan csinálták, nekik hogyan alakult a továbbtanulásuk. Azok nagyon értékes történetek, amelyekben vannak megtorpanások, vannak vargabetűk, mert erőt adhatnak másoknak is.

Utólag én is úgy gondolok erre, hogy nem történt semmi sem véletlenül, és tanulnom kellett belőlük. Emlékszem, a gimiben többen mondták nekem, miért nem leszek pedagógus, de mindig hárítottam. Az volt bennem, hogy „ugyan ki lesz pedagógus??” – erre duplán az leszek, illetve vagyok. (Nevet.)

Nyilván azért, mert nem egy megbecsült szakma, de ha a megfelelő emberek mennek tanárnak, és anyagilag is megbecsülik őket, akkor előbb-utóbb az lesz.

Most már nagyon szeretem csinálni. Tavaly elkezdtem hittant tanítani heti öt órában. Azt gondoltam, biztosan nem fogok még dolgozni végzős gyógypedagógia-hallgatóként, amúgy ez is a legnehezebb év: szakdolgozatírás, terepgyakorlat, minden… Erre megkerestek, hogy be kéne ugrani néhány hittanórára.

Elvállaltam, és utólag látom, hogy jól döntöttem: a tanítás sok erőt adott. Hiába volt plusz elfoglaltság, elképesztően motivált, hogy végre élesben csinálhatom, amit tanultam. Megtapasztaltam, hogy ez az utam, és jól érzem magam benne nagyon.

Idén már nem volt kérdés, hogy dolgozni fogok, főleg egy egyetemnyi szabad vegyértékkel.

A magyar-hittanon még mindig nappalis vagy?

Egyéni tanrendet kértem egy tárgyra, egyébként igen, meg lehetett oldani. Majd meglátjuk, hogy a második félévben hogyan fogom összezsonglőrködni, de remélem, sikerül megint.

A szaktársaid közül többen vannak, akik az egyetem mellett dolgoznak is, úgy, mint te?

Nem igazán, legfeljebb diákmunkát. A szakmában még nem. Ráadásul én voltam az egyetlen, aki még mást is tanultam mellette. A tanárok sem támogatják. Tavaly a gyógypedes terepgyakorlat miatt a második félévben minden tárgyból egyéni tanrendet kértem a Károlin, és nagyon változó hozzáállásokkal találkoztam. Volt olyan tanárom, aki azért adott négyest, mert nem voltam benn az órákon. Pedig hivatalos igazolásom volt, és meg is volt beszélve. Persze ez legyen a legnagyobb probléma!

Figyelj ide, én néha tepertem a négyesért – mit négyesért, akár a kettesért is!

Persze, volt, amiből én is, de ennél a tantárgynál (modern magyar irodalom) úgy éreztem, hogy megdolgoztam az ötösért.

Visszaugorhatunk időben egy nagyot, a gimis évekhez? Miért választottad a refit? Volt köze ahhoz, hogy Tatabányán a templommal szemben laktok?

Kicsit bonyolultabb. Kisgimibe jártam a Bárdosba, de nem szerettem. Általánosból azért mentem el, mert sokat piszkáltak a tanulás miatt. Már ott is állandóan versenyeztettek, sokat tanultam, rengeteg pluszt csináltam, és emiatt kinéztek maguk közül az osztálytársaim. Az nem volt egy jó iskola, de az osztályfőnökömet szerettem. Úgy gondoltam, a Bárdosban jobb lesz, hiszen nyolcosztályosba azok mennek, akik szeretnének tanulni, komolyabban veszik az iskolát – és kiderült, hogy nem. Ott is piszkáltak, és egyáltalán nem éreztem jól magam abban az osztályban. Viszonylag hamar tudtam, már hatodik környékén, hogy el szeretnék onnan menni. Nem is tudom pontosan, hogy jött a képbe a refi. Koros Gábor tanár úrral ugyanabba a gyülekezetbe járunk, anyuékkal a fiatal házasok köréből is ismerték egymást, valószínűleg ő említette először.

A refiben megtaláltad a számításodat? Hiszen ott is voltak, a te osztályodban is meg a másikban is, akiket nem feltétlenül a tanulás iránti olthatatlan szomjúság vezérelt…

Abszolút megtaláltam. Olyan elfogadó és támogató közösség volt, amilyet addig nem tapasztaltam. Kilencedik félévkor volt egy felejthetetlenül szép pillanat. Úgy mentem a refibe, hogy ez már gimi, nem biztos, hogy mindenből ötös leszek, és nem is baj, ha nem; végül az első félév végén mindenből ötösre álltam, kivéve a tesit. Mikor a jegyek megbeszélésekor Szurcsik tanárnő odaért a nevemhez, elgondolkodott. És az egész osztály elkezdte kérlelni, hogy adjon nekem ötöst, mindenből ötös vagyok, nehogy már csak tesiből legyek négyes. Nagyon megható volt, emlékszem, még sírtam is, hogy így kiálltak értem, és elismerték a tanulásomat. Onnantól kezdve Szurcsik tanárnő mindig a hozzáállásomat értékelte, nem a teljesítményemet.

Utána pedig majdnem gyógytornász lettél.

Bizony! Nem is tudom, mit szólt volna hozzá a tanárnő. Szerintem ő nem is tudta, hogy elkezdtem azt a szakot. Egyébként tizenkettedikben még futóversenyre is eljutottam, az vicces volt. Az előző kérdésedre visszatérve arra számítottam, hogy a refiben többen lesznek a nagyon tanulósak, de pont az én évfolyamomban nem igazán voltak. Egyes tantárgyakból többen tűntek ki, de annyira maximalistán, mint én, nem nagyon csinálta más. Nem éreztem, hogy van vetélytársam.

De azért jóban voltál a többiekkel.

Hát persze, a közösség nagyon jó volt. Csak azt sajnálom, hogy az elején beragadtam egy hármas barátságba, amelyben nem éreztem mindig jól magam, de nem mertem kilépni, ezért csak a vége felé kezdtem el barátkozni a többiekkel. Tizenkettedikben esett le, hogy egy csomó másik osztálytársam is tök jó fej. Viszont pont emiatt nem nagyon maradtak meg kapcsolataim, mert az eredeti hármas felbomlott, akikkel meg végzős korunkban kezdtem el jóban lenni, az nem annyira tudott megerősödni. Egy-két emberrel szoktam rendszeresen beszélni. Nyáron rendeztek osztálytalálkozót, de sajnos épp Olaszországban voltam (Pál apostol útján a hittudományi karral), úgyhogy nem tudtam rá elmenni.

Milyen történeteid vannak a reifből? Vettél-e részt valami csínyben?

Csínyekben nem igazán, de emlékszem a dilemmákra, mikor már 10 perce nem jött a tanár, hogy menjünk-e szólni vagy ne menjünk. A húgomék szalagavatós műsorában hallottam, hogy ők bezzeg megoldották, és nem mentek: büntetésből mindenki osztályfőnökit kapott. És sokszor akartak megkérni az osztálytársak, hogy segítsek elhalasztani a dolgozatokat, mondván, én tanultam, nekem úgyis mindegy. De nem szerettem ilyeneket kérni a tanároktól.

Kik voltak a meghatározó tanáraid?

Ezen gondolkoztam már korábban, és elég sok van. Veled akartam kezdeni…

Nyilván a magyar miatt…

Igen. Maller tanárnőt is szerettem, vele kezdtük a fakultációt, de ő novemberig tanított csak minket, aztán a születendő gyermeke miatt otthon maradt. A négy év alatt négy magyartanárom volt, de a tantárgy iránti szerelmem ott tetőzött a fakultáción. Lássuk csak, ki van még… Mindenkit más miatt szerettem. Salgó Mária tanárnő remek matektanár volt. Reál osztályba kerültem, ezt egyébként Koros tanár úr ajánlotta. Ő mondta, hogy a reál osztályok mindig jobbak, de ne aggódjak, a magyar ott is ugyanolyan jó lesz. (Hát… fogalmazzunk úgy, hogy túléltem az első két évet, a fakt meg már tényleg jó volt.) A tanárnő is szeretett volna versenyekre küldeni, de le kellett állítani. Tizedikben érkezett el az a pont, mikor több tanárral is beszélnem kellett, hogy én ráállok a magyarra és a nyelvekre, mert többet nem bírok: fizikaverseny, töriverseny, föciverseny, korábban minden volt. Ennyit nem lehet. A szalagavatón találkoztunk Salgó tanárnővel, és mondta, mennyire sajnálja, hogy nem matekkal mentem tovább, pedig ott lett volna a helyem. Fohner Éva tanárnőt is nagyon szerettem meg Hartmann Erika tanárnőt, nála faktos voltam. Az első nyelvem a német volt, angolból teljesen kezdő csoportba kerültem, de abból is emelteztem végül, azért mentem faktra. Szurcsik tanárnő hozzállása is példaértékű előttem: úgy érdemes készségtárgyakat tanítani, ahogy ő teszi. Tudja, hogy nem mindenki fitneszguru – vagy én például a labdasportokhoz nem konyítok egyáltalán, nem örököltem a családi vénát; de ő a szándékot is értékeli. Márkus Gábor tanár úr is sokat segített, az elején még az újság szerkesztőségében is benne voltam.

Nahát, nagyszerű! Mi volt a neve a te idődben a refis újságnak?

Krétakor. Két évig csináltuk. Valahogy bekerültem az elején, azt hittem pedig, hogy nem tudok jól írni, de a tanár úr azt mondta, hogy igen. Azt a munkát is szerettem. Nem is tudom, hogy mi történt vele, valahogy abbamaradt.

Az milyen érzés, hogy már a húgod is végzős?

Nagyon furcsa volt visszamennem a szalagavatóra. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elrepült ez a négy év. Mi ugye nem jártunk együtt a refibe, de a Hadobás név ismerősen csengett a tanároknak. Az elején sok sztorit emlegetett Zorka, hogy olyanok is felismerték, akiket ő nem ismert, és rólam kérdezgették. Már az első héten elhagyta a köpenyét, és Fohner tanárnő, az osztályfőnöke, aki az én ofőm is volt, megállapította: „a Zorka nem a Tinti”. És erre a többi tanár is viszonylag gyorsan rájött. Annyira mások vagyunk, a személyiségünk is, az érdeklődési körünk is, hogy nincs értelme összehasonlítani minket.

De azért jól kijöttök egymással?

Igen. Sokáig az öcsémhez álltam közelebb, mert köztünk csak két év korkülönbség van, de a covid alatt a húgommal is nagyon jóban lettünk.

Hány évesek voltatok akkor?

Ő kb 13. én pedig 20.

Ez az én „elméletemet” igazolja, hogy kb. 13 éves kortól lehet mit kezdeni egy testvérrel. Nekem kétszer is ez volt a tapasztalatom.

Igen-igen, valahogy így.

Zétény öcséd mit csinál?

Az ELTÉ-re jár rekreáció és életmód szakra. Ezenkívül focizik, most már Tatán, és edzősködik is. Elvégzett egy edzőképzést, és kicsiket tanít focizni meg ovisfocit tart. Volt olyan időszak, amikor Zentusnak, a legkisebb öcsénknek ő volt az edzője. Mindig mondtam egyébként, hogy pedagógusvénája van neki is, de nem hallgatott rám.

Nem csináltam statisztikát, de szerintem kevesen vannak azok a magyarosok, akik Pécsely-díjat kaptak. Milyen hatással volt rád a díj?

Jó érzés volt, hálás voltam érte. Fogszabályzóra költöttem a vele járó pénzt. A szüleimet egyébként nem igazán lepte meg, hogy én lettem a díjazott…

Szerintem senkit nem lepett meg.

Nagyon örültek neki persze. És én is.

Célod volt a vörösdiploma?

Így, hogy két egyetemet csináltam párhuzamosan, nem. Ez a szituáció megtanított arra, hogy nem lehet mindig ötösre teljesíteni. Persze nagyon igyekeztem, csak mikor 19 vizsgám volt egy félévben…

Mennyi???

18-19 volt az átlag az elmúlt három évben, köztük szigorlatok is, így nem felétlenül a színötös bizonyítvány volt a cél.

Bánom is a kérdést. Volt olyan vizsga, ami nem sikerült elsőre?

Egyszer buktam meg, egy pszichológia szigorlaton. Egy maximalista élet első egyese nyilván egy szigorlat, mi is lehetne más… Apukám pezsgőt bontott. Az egy szóró szigorlat volt egyébként, minden második ember megbukott rajta. Második nekifutásra ötöst kaptam.

Gondolom, a mostani vizsgaidőszakban már kevesebb vizsgára kell készülnöd.

Most négy lesz. El sem hittem. Az elmúlt évekhez képest, mikor minden második nap vizsgáztam, ez egy pillekönnyű érzés.

De hidd el, jó volt ám az extrém terhelés: meg kellett tanulnom tanulni.

A refiben mindent szóról szóra megtanultam, a kisbetűs részeket is – két egyetemmel ezt nem lehetett. Megesett, hogy volt 24 órám egy vizsgára felkészülni, és még aludni is szerettem volna, szóval más tanulási stratégiákat kellett kidolgoznom. De sikerült, és elmondhatom, hogy megtanultam tanulni. Ez a maximalizmusomon is csiszolt természetesen.

Vagy a maximalizmus áthelyeződött oda, hogy te kétszer, sőt ha akarjuk, négyszer annyi szakot végeztél, mint mások.

Utólag visszagondolva nem is én lennék, ha nem vállaltam volna a plusz nehézséget. Szoktam azzal viccelődni, hogy annyira „unatkoztam” a covid alatt az egyetlen gyógypedagógia szakommal, hogy kellett még valami. Azt hittem, az idei egy lightos tanév lesz, erre elvállaltam négy hittanórát és 10 órányi fejlesztést. Az majdnem egy kezdő tanári állás; szóval most sem kevesebb a teher, csak átalakult. Sokkal jobb meg sokkal motiválóbb, mint a két egyetem, de ez is brutális.

Hogy néz ki egy fejlesztés?

Olyan gyerekekkel foglalkozom, akik eleve szegregált iskolába járnak, de általában nem autista osztályba, hanem valami másba, mondjuk tanulásban akadályozott osztályba. Nekik plusz autizmus diagnózisuk van, és én kihozom őket óráról, egyedül vagy 2-3 fős kicsoportokban. A kiscsoportoknak babzsákos fejlesztést tartok hivatalosan, de nem minden feladathoz használunk babzsákot. Ez egy ilyen módszer.

Ez a dobós babzsák vagy a beülős?

A dobós. Azt használjuk a legtöbb feladathoz, létezik erre egy kézikönyv. Magyar fejlesztésű program egyébként. A szociális és kommunikációs képességeit fejlesztem a gyerekeknek. Egyéniben is ez a cél, de ott kevésbé kivitelezhető a babzsák, mert ott csak ketten vagyunk. Sokat játszom velük, beszélgetünk.

Ezek szerint ők olyan autista gyerekek, akik tudnak beszélni?

Igen, mindegyikük. De nem integrálhatóak. Magasabb támogatási szükségletűek, mint az integrációban tanuló, autizmussal élő gyerekek, de ez nem a legmagasabb mégsem, hiszen alapvetően nem értelmileg akadályozottak. Oroszlányban dolgozom, ott csináltam a terepgyakorlatomat is Gál Anna anyukájánál, Gál Editnél, ő is autizmus szakirányos. A gyakorlat után visszahívtak, hogy szükség van még egy emberre. Editnél voltam speciális, értelmileg akadályozott és autista osztályban. Élveztem és szerettem azt is, de éreztük mindketten, hogy az nem annyira az én terepem, és jobban fekszik nekem az egyéni fejlesztés meg az integráció. Nagyon kreatív amúgy, sokféle játékot lehet kitalálni.

Sokat kell készülnöd a foglalkozásokra?

Nagyon sokat. Úgy kezdtem el, hogy semmi eszközöm nem volt. Edit, aki most már a mentorom, adott valamennyit,

de pont az autizmus annyira individualizált, hogy egyszerűen minden gyerekhez máshogy kell fordulni – nyilván megvannak a módszerek, de azon belül, hogy kinél mit és hogyan lehet használni és alkalmazni, az nagyon változatos.

Heti szinten gyártom az eszközöket. Apu a legnagyobb segítségem: kedd éjszakánként szokott az lenni, hogy ő vagdos, én laminálok, így készítjük a kis kártyákat, amelyekkel másnap dolgozni fogok. Hittanból sincsenek kidolgozott óraterveim, amiket csak előkapok, és legfeljebb kicsit átalakítok, hanem a nulláról tervezem azokat az órákat is.

Őszinte elismerésem. Az autizmus egyébként nem félelmetes? Ez egy olyan – nem betegség, hanem – állapot, hogy nehezebben tudnak kapcsolatot teremteni a többi emberrel.

Először én is azt hittem, hogy ők lesznek azok a gyerekek, akik nem nagyon fognak megölelgetni vagy nem fognak nekem örülni, de egyébként igen. Ha bemegyek az iskolába, a legtöbben integetnek, odaszaladnak hozzám, kérdezik, hogy mikor viszem el őket játszani. Szóval ők is tudnak ragaszkodni és érzelmeket kifejezni. Van, aki nem annyira, de a gyerekeim közül egészen sokan ilyenek. Meg főleg picikkel foglalkozom: hárman ovisok, hárman elsősök, a többiek is második-harmadik-negyedikesek főleg, de van egy hatodikos és egy nyolcadikos gyerek is. A tizenhat gyerekből tizenöt fiú.

Ez az általános tendencia? Ennyivel több autista fiú van, mint lány?

4:1 vagy 3:1 az arány. Több a fiú, azazhogy a diagnosztizált fiú, mert a lányok jobban kompenzálnak, kevésbé diagnosztizálják őket. Amikor első évben szakirányt kellett választani, fogalmam sem volt, melyik legyen. A szüleim a logopédiát szerették volna, mert az talán a legegyszerűbb, ott biztosan nem találkozom értelmileg akadályozott emberekkel, vagy súlyos fogyatékkal élőkkel. Én viszont azt gondoltam, hogy ha már eljöttem a Bárczira, akkor nem fogok olyan szakot végezni, amit máshol is lehet, hanem olyat fogok, ami különleges. De jó is volt, mert azóta meg azt hallottam többektől, hogy nagyon nehéz bekerülni autizmus szakirányra, viszonylag felkapott lett. Szerintem jól döntöttem. Nem mondom, hogy nem féltem, meg sokszor éreztem azt, hogy nem annyira értem, mi van; de most, hogy csinálom, már nagyon szeretem.

Ha lesz lehetőséged arra, hogy halláskárosultakkal foglalkozz, azt örömmel fogadod majd?

Igen. Az egyetemen azt éreztem közelebb magamhoz, a szakdolgozatomat is abból írtam: hallássérült gyerekek hittanoktatása. Lehet, hogy lesz is rá lehetőségem, mert az oroszlányi suliban is van néhány hallássérült gyerek, az ő fejlesztésüket most külsős csinálja, de az igazgatónő fontolgatja, hogy jövőre én kapom meg ezt a feladatot. A megyében egyébként egyvalaki csinálja ezt, ő lát el mindent. Biztos, hogy van ellátatlan gyerek, mert anyukámnak is van egy hallássérült tanítványa, aki nem kap speciális fejlesztést, csak logopédiait. Feladat lenne, csak… apparátus nincs.

Tavaly érettségizett nálunk egy lány, aki hallókészüléket viselt, ő mesélte, hogy viszonylag későn, talán az óvodában vették észre, hogy baj van a hallásával. Magyarfaktosom volt, és a retorika modulnál erről tartott kiselőadást.

Akkor ő tulajdonképpen érzékenyített! Klassz lehetett. Jaj, emlékszem, mi is csináltunk kiselőadást. Én a vegetarianizmusról beszéltem. Amúgy érdekes, hogy amikor én jártam a refibe, akkor szerintem senki nem volt, aki sajátos nevelési igényű lett volna.

Lehet, hogy a te idődben éppen nem volt, de a 2010-es évek elején két kerekes székes lány is végzett nálunk, és most is van ilyen tanulónk. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy akik sajátos nevelési igényűek, és eleve nehezebben kerülnek be egy közösségbe, ők olyan elfogadó közegbe kerüljenek, mint a refi... Hol látod magad 5-6 év múlva?

Ha szakmailag gondolkozom, akkor mindegyikkel szeretnék valamennyire foglalkozni. Tervezem a gyógypedagógia és a hittan összekapcsolását, mert abban lenne jövő meg lehetőség, meg azt nem nagyon szokták. A második szakdolgozatomat a tanárin „autizmus és hittan” témában szeretném írni, ha találok hozzá témavezetőt. Szívesen írnék helyesírásból is, de az a téma konvencionálisabb, szóval remélem, hogy marad az első. Gimis magyartanárként látom magam a legkevésbé – de ez megváltozhat még a gyakorlaton.

a fénykép Hadobás Tinti tulajdona

A hittanhoz kapcsolódva, de némileg függetlenül is tőle a hitéletedről szeretnélek kérdezni: mikor kezdődött? A refi segített-e benne?

Ötéves voltam, mikor ideköltöztünk Tatabányára, a templommal szembe, azóta járunk templomba. A szüleim előtte nem jártak, szóval itt kezdődött a történet. A refi előtt nem tanultam hittant az iskolában. Nyolcadikban konfirmáltam, és időnként jártam gyerekistentiszteletre meg nyári táborokba, de nem rendszeresen. A refiben kezdett jobban megerősödni a hitem. Nagyon szerettem az áhítatokat. Ifibe nem nagyon jártam – most vezetek egy csoportot, de gimis koromban nem is működött állandó ificsoport, és ha volt is, én abban az időpontban néptáncoltam. Istennel a kapcsolatom akkor még nem volt annyira személyes. Én azt hittem, de nem. Az egyetem alatt kerültem igazán közel Istenhez. Az, hogy ifit vezetek, segített elmélyíteni, és kellett a sok kacskaringó is az életemben.

Én az a típus vagyok, akit a nehézségek közelebb vittek mindig Istenhez.

A vizsgaidőszakokban is állandóan megtapasztaltam a kegyelmét. Én beletettem emberileg, amit tudtam, de Ő mindig kipótolta, és úgy intézte a dolgokat, hogy az jó legyen. Próbálom megérteni az akaratát és követni azt. Bizonyos területeken még nem látom, hogyan tervezi, de bízom Benne.

Van olyan ige, ami vezet téged?

Róm. 9: 16: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Amióta csináltam a jogsimat, azóta folyamatosan előjön. Negyedszerre lett meg a jogosítványom. Nagy istenélményem, hogy van olyan, amikor én emberileg mindent megteszek, mégsem sikerül. A vezetés valamilyen szinten készség, az elején egyáltalán nem ment. Azt éltem meg, hogy én próbálkozhatok, de ha Isten nem akarja, addig nem fog sikerülni. Most is van olyan terület, ahol ezt érzem: ha majd Ő akarja, akkor fog változni.

Van-e időd a számos teendőd mellett olvasni?

Sokszor volt olyan, hogy annyit kellett olvasni a tanév közben, hogy nyár elején már nem akartam több betűt látni. A modern magyar irodalom tanegységnél egy őszi szünet alatt ledaráltam eszetlen mennyiségű regényt és kötelező olvasmányt…

Nyugtass meg, kérlek, hogy nem olvastál el MINDEN kötelezőt a modern magyar vizsgára!

Az első félévben elolvastam… A másodikban már nem, és az a vizsga jobban sikerült. Az első félévben amit csak meg tudtam szerezni hangoskönyvben, azt meghallgattam másfélszeres gyorsításban. Séta közben, vezetés közben, mindig azokat hallgattam. A többit pedig olvastam. Ráment az egész őszi szünetem. Második félévben a terepgyakorlat miatt erre már nem volt időm, és a régi olvasmányélményeimre hagyatkoztam, illetve a vizsga előtti napon átlapoztam a maradék könyveket, hogy legalább azt tudjam, milyen stílusúak, kik az elbeszélők. Durva paradoxona a magyar szaknak, hogy mindent is kellene – de hát nem lehet mindent elolvasni. Megcsömörlik az ember. Várom már azt az időt, hogy az olvasás öröméért is olvashassak, ne a kötelezők tornyosuljanak előttem folyamatosan.

Jöjjön el hamar ez az idő, azt kívánom neked!