Pécselyi-díjasaink: interjú Mészáros Bencével

Mészáros Bence 2018-ban kapta meg a Tatai Református Gimnázium legrangosabb kitüntetését, a Pécselyi Király Imre-díjat.

-Kedves Bence, kezdjük azzal a kérdéssel, hogy hol dolgozol, mi a munkád!

- Egy állami cégnél dolgozom, amely atomerőművek tervezésével, fejlesztésével is foglalkozik. A BME-n végeztem energetikai mérnökként. Az egyetem alatt kezdtem el gyakornokoskodni az MVM egyik mérnöki irodájánál, aminek az a neve, hogy ERBE (erőmű-beruházás), és ittfogtak. A mesterképzés alatt félállásban voltam, az MSc után pedig már egész állásban vagyok itt. Olyanokkal foglalkozunk, hogy Magyarországon – ez már egyébként kicsit kinyílt, nem csak atomenergetikáról van szó – hova lehet különböző erőműveket tenni, amelyek aztán áramot termelnek, mert erre egyre nagyobb szükség van és lesz. Részt vettem egy gázturbinás erőmű-projektben, aztán most nyáron sokat utaztam az országban, szivattyús energiatárolókohoz kerestünk lehetséges helyszíneket. Egy ilyen rendszer abban segítene, hogy pl. a hazai naperőművek által megtermelt energia egy részét (amiket éppen akkor nem használunk fel), el lehessen „raktározni” az éjszakai órákra.

-Ezt mind Magyarországon belül?

-Igen, a gázturbinák tervezetten a mátrai erőmű területén lesznek, ezzel kapcsolatban lehet híreket olvasni a neten. Sajnos sokszor előfordul, hogy úgymond a fióknak dolgozunk: megrendelnek egy tanulmányt, mi kiszámoljuk, elmondjuk a feltételeket, s aztán úgy döntenek, hogy mégse valósuljon meg a beruházás, nem kezdik el az építést. De a munka, amit addig beleteszünk, önmagában is érdekes.

-Tehát te olyan erőművekkel foglalkozol elsősorban, amik még nem is léteznek?

-Igen.

-Atomerőművekben is gondolkodik az ország Pakson kívül?

-Léteznek kis moduláris reaktorok (SMR-ek), lehet már találni információkat róluk is a neten. Néhány van ebből a világon, és már a környező országok, pl. Csehország, Lengyelország, Románia elkezdtek kötni különböző előzetes megállapodásokat „miniatomerőmű”-fejlesztőkkel. Magyarország pedig nem szeretne lemaradni. Ennek részeként mi is végeztünk kutatásokat, írtunk cikkeket a témában, többek között felmérve, hogy milyen akadályai vannak, hogy egy ilyen technológiát Magyarországra lehessen hozni.

-Mióta dolgozol?

-2018-ban végeztem a refiben. 2022-től dolgoztam félállásban, és 2024-től vagyok teljes állásban az ERBE-nél.

-Miért a refit választottad?

-Előtte is gimibe jártam, hatosztályos gimnáziumba, a komáromi Jókaiba. Nagyon szerettem oda járni, csak néhány tantárgyból nem tűnt túl nehéznek ott jól teljesíteni. Ráadásul közben a nővérem refis lett, és jókat mondott a tatai suliról: a közösségről, meg hogy itt magasak a követelmények. Bár sok barátom volt a Jókaiban, úgy éreztem, életemnek ezen időszaka a befektetésről kell szóljon, és a refiből jobb lehetőségeim lesznek továbbtanulni. A családom baptista, ezért ők is támogatták, hogy egyházi iskolába menjek át. Nem kellett sokat győzködni, a nyílt napon személyes tapasztalatokat is gyűjtöttem, és végül átjöttem.

-Komáromiként nem viselt meg a bejárás?

-Nem hiányzott, de volt egy bejárós-vonatos társaságunk, akikkel reggel együtt jártunk, és sokat beszélgettünk. Amikor kezdtem, segített beilleszkedni, hogy már az első hetekben is voltak emiatt felsőbbéves barátaim.

-Pozitívan emlékszel vissza a refis éveidre?

-Nem teljesen. Nyilván mindenkinek vannak pozitív és negatív élményei – nekem is. A mostani diákokra is biztosan jellemző a korosztályos kamaszos elégedetlenség, és sokat panaszkodnak – mi is ezt tettük: panaszkodtunk, hogy nehéz, hogy mi máshogy csinálnánk a szabályokat… Viszont: tetszett az oktatás színvonala. Nagyon tisztelem és becsülöm Illés Dániel igazgató urat, aki egyedül nekem tartott fizika szakkört, és egyedül értem képes volt bent maradni tovább délután, hogy felkészítsen versenyekre. Nagyon a szívemhez nőtt Németh Krisztina tanárnő, a matematikatanárom; Fohner Éva tanárnő is példaértékű módon vállalta szabadidejében a felkészítésemet nyelvvizsgára a második idegen nyelvemből. Szóval a tanárok hivatástudatára nagy tisztelettel tekintek. Osztályfőnököm, Kovács Ildikó szigorúbb, rendet és felkészültséget megkövetelő oktatásában is sok értéket találtam.

-A tanárnő most is a szigoráról híres…

-Nekem mindenképpen a javamra vált. Az osztályközösséggel a kapcsolatom nem mindig alakult jól. Tizedikben személyes okokból úgy éreztem, hogy a perifériára kerültem, vagy talán vonultam, és inkább a tanulmányaimra koncentráltam. Előtte központibb szereplőként tekintettem magamra az osztályban, utána csendesebb lettem.

-De azért maradtak meg kedves emlékeid a gimiből?

-A foci híd volt köztem és a srácok között. Sokan játszottunk együtt különböző kupákon, megyei szinten. Ha jól emlékszem, kétszer is nyertünk házi bajnokságot, és iskolán kívül is összejöttünk a fiúkkal focizni, pl. Tatabányán, hogy készüljünk a bajnokságra, vagy az akkori Tavaszi DÖK-kupára.

Van egy vicces történet is a focival kapcsolatban. Egyszer volt Komáromban egy Fair Play elnevezésű focikupa, és nem kerültem be a refis csapatba. Kicsit „arcra” ment az emberek összeválogatása, és rám nem gondoltak. A Jókaiból, az előző iskolámból viszont megkerestek, hogy van-e kedvem abba a csapatba beszállni. Mivel a saját iskolám kihagyott, én pedig szeretek focizni, igent mondtam – és a Refi ellen megnyertük a döntőt. De jól sült el a dolog, mert utána odajöttek többen a refis csapatból mentegetőzni, hogy nagyon sajnálják, amiért nem kerültem be, és legközelebb mindenképpen számítanak rám. Szóval valahogy ki kellett vívni a tiszteletet.

-Maradtak meg kapcsolataid a refiből?

-Az osztályt illetően aktívan nem. Ha bárkivel összefutottam az egyetemen vagy a városban, vagy együtt vonatoztunk hazafelé, akkor kialakultak jóízű, hosszú beszélgetések az osztálytársaimmal. És az osztálytalálkozón is nagyon jó volt végigbeszélgetni az estét. De aktívan kezdeményezve, rendszeresen találkozva, az nem jellemző. Más baráti társaságom alakult ki egyetem alatt, azok erősödtek meg.

-Dáviddal (Hamar Dávid, 2020-ban végzett öregdiákunk) sem tartod a kapcsolatot? Tudom, hogy ő nem osztálytársad volt, de tőle kaptam meg a számodat.

-Igen, vele tartom a kapcsolatot.

-No, akkor mégis maradtak meg barátságaid a gimiből!

-Maradtak, de nem feltétlenül az osztályból.

-Értem. Az egyetemen szaktársakkal barátkoztál inkább, vagy az egyetemi gyülekezetből kerültek ki azok az emberek, akikkel szoros kapcsolatot alakítottál ki?

-Szaktársakkal. A BME-n működnek úgynevezett tankörök, amelyek kicsit visszaadják az osztályfílinget egyetemi környezetben. Létezik egy mondás, hogy „egyféleképpen nem lehet elvégezni a BME-t: egyedül”. A tankörben vagy más szaktársakkal közeli kapcsolatok tudnak születni közös tanulás, közös mérések elvégzése és egymás rendszeres segítése révén. Ennek eredményeképp később az esküvőmre is meghívtam több szaktársamat, akik el is jöttek.

-Az energetikai mérnök szak, amire mentél, jóval nagyobb, mint egy gimnáziumi osztály vagy évfolyam, ugye?

-Nem sokkal. Nagyobb kellene legyen, mert van rá kereslet, de körülbelül hatvanan kezdik, és negyvenen fejezik be általában évfolyamonként.

-Az tényleg nem sok. Szilágyi Eszter mesélte, hogy az ELTE földtani BA szakon brutálisan sokan, kb. 160-an tanulnak. Azt hittem, fordítva van, hogy a mérnökök vannak többen.

-Más mérnöki szakokra igaz lehet ez, a gépészmérnökök például háromszázan kezdenek. Csakhogy az energetika a nehezebb mérnökképzések közé tartozik…

-Fizikásabb a többinél? Milyen szempontból nehezebb?

-Igen, nálunk keményebb a fizika. Noha nem kell gépeket modellezni, elvontabb állapotváltozásokkal, termodinamikai körfolyamatokkal számolunk, így bonyolultabb képleteket kell megjegyezni, komplexebb rendszereket kell átlátni.

-Nekem ez szörnyen hangzik, de neked ezek szerint kihívást jelentett.

-Így van.

-Vonzódsz egyébként a humán tudományokhoz is, vagy a reál érdeklődésed kizárólagos?

-Humán tárgyakból jobb eredményeket tudtam elérni, de a reálos dolgok voltak érdekesebbek számomra.

-Olvasni szeretsz?

-Igen, rendszeresen olvasok, a Biblián kívül most éppen angolul John Piper: Providence c. könyvét forgatom, ami Isten gondviseléséről szól. Korábban nagy hatással volt rám George Müller (magyarosítva Müller György) árvaházalapító baptista lelkipásztor önéletrajza.

-Budapesten laktok, ugye? Ott azért a kulturális élet elég színes.

-Bizony. A budai oldalon lakunk, és szívesen kihasználjuk a város adta lehetőségeket. Nemrég voltunk a feleségemmel a MOM színházban.

-Hogyhogy ilyen gyorsan megnősültél?

-Köszönöm, hogy feltetted ezt a kérdést. Azért nősültem meg ilyen fiatalon, mert nem ismertem meg annyival korábban a feleségemet, hogy még fiatalabban elvehettem volna. (Ezt olyan határozottan mondta Bence, hogy muszáj volt kicsit nevetni rajta.)

a fotó Mészáros Bence tulajdona

-Ó! Egyetemi ismeretség?

-Nem. Egyházi. A feleségem erdélyi származású, ott is nőtt fel. Baptista vallású, mint én, és közös ismerősök ajánlották őt a figyelmembe, hogy érdemes lenne megismernem őt, mert jó választás lenne, ha feleséget keresek. Nem is hosszú idő telt el a megismerkedésünk és az esküvőnk között, de azt rengeteg aktív beszélgetéssel töltöttük. Az volt a célunk, hogy objektív képet kapjunk a másikról: hogyan gondolkodik, hogyan képzeli el egy család működését, hogyan bánik a pénzzel, mi számára a fontos, hogyan érti a Bibliát, mennyire veszi komolyan a hitét, a gyülekezetét… És mikor kiderült, hogy minden stimmel, egyszerűen nem láttuk, miért kellene még várni. Az is benne van, hogy mi hívőként igyekszünk komolyan venni a Bibliát, aminek van egy tanítása a szexuáletikáról, amelynek értelmében a szexualitást a házasságon belül szabad csak megélni. Ez olyan szintű, olyan komolyságú a Bibliában, hogy aki ennek ismeretében mégsem törekszik rá, az valójában nem is keresztény (ld. 1Kor 6:9, Jel 22:15). Persze attól még járhat a Refibe vagy templomba… De az Istennel való kapcsolatból az fakad, hogy egy ilyen alapvető területen is törekszünk arra, amit a Biblia kér. És megérte várni egymásra, megérte Istennel várni, mert azóta is minden együtt töltött időnk tele van örömmel, és hálásak vagyunk egymásért.

-Ejha. Nyilván tudod, hogy az ilyen fokú tudatosság és az önmegtartóztatás nagyon ritka a ti nemzedéketekben.

-Sokan azt hiszik, hogy ez a dinoszauruszokkal együtt halt ki, de attól még, hogy az idők változnak, Isten ugyanaz, és az ő elvárásai sem változnak. De igen, sajnos ez így van, ahogy mondod.

-Gondolom, jártok gyülekezetbe is. Hol van Budapesten baptista gyülekezet?

-Sok baptista gyülekezet van a fővárosban. Mi egy olyat választottunk, ami egy újabb gyülekezetplántálás. A Krisztina tér környékén van. Nem járunk oda sokan, de az az előnye ennek, hogy nem előre meghatározott hagyományok szabják meg, hogyan működhet a gyülekezet; hanem ha azt a nulláról lehet kidolgozni, felépíteni, akkor akár jobb is lehet a végeredmény.

-Ti ott vagytok a nullától kezdve?

-Én alapító tag vagyok, feleségem a házasságkötésünk után csatlakozott. Megvan a szépsége annak, ha egy régi gyülekezetbe integrálódik az ember, és felveszi a fonalat, de megvan a szépsége annak is, hogy elérjen olyan embereket, akiket a meglévő gyülekezetek nem tudtak.

-Én nagyon szeretem a kevés számú refis baptistákat. Érződik rajtuk is egy különleges lelkiség, talán némileg hasonló ahhoz, amiről most beszéltél. Kicsit másfelé kanyarodva: a feleséged mit dolgozik?

-Ő rákkutató, molekuláris biológus. Most a SOTE-n csinálja a doktoriját: egyszerűen szólva a petefészekrák vérből való kimutathatóságát kutatja. Ez azért lenne fontos, hogy ne kelljen biopsziát (szövetmintát) venni az emberből egy kemoterápia előtt vagy után, hogy lássák, mennyire volt hatásos a kezelés, hanem egy egyszerű vérvétellel is kimutathatók legyenek tumorsejtek.

-Nem túl vidám téma… De biztosan nagyon izgalmas ez is.

-Igen. Ő egyébként nem közvetlenül betegekkel, hanem laborban dolgozik. Nagyon tisztelem és felnézek rá a szakmájáért. Érdekes, hogy nem is feltétlenül akart továbbtanulni, de így alakult.

-Szakmáról tudtok beszélgetni? Hiszen nagyon különböző területeken dolgoztok…

-Szívesen meghallgatom őt mindig, és szeretem elmagyarázni másoknak, mit csinál, mert akkor jól vizsgázok, hogy tényleg értem. Ő is érdeklődik, hogy nekem mostanában milyen feladataim vannak a munkahelyen. Nem tudom, ez mindig így lesz-e, de most még így van, izgalmas számunkra a másik munkája.

-Arra emlékszel-e, hogy a Pécselyi-díjat miért kaptad?

-Gondolkodtam rajta, és biztosan méltatták a tanulmányi és sporteredményeimet, a szorgalmat, talán a hitéleti aktivitást is… Elolvastam Szántó Csongi interjúját, az segített visszaemlékezni – valószínűleg valami hasonló hangozhatott el nálam is.

-És – megismerve téged – a lelkiséged lehetett, ami sokat nyomott a latba.

-Bízom benne. Volt, hogy én is tartottam áhítatot – nemrég, még az interjú előtt beszélgettük, hogy ma egy baptista diák állt kint reggel az úrasztalánál.

-Azt tudod, hogy az osztályodból és az évfolyamodból nagyon sokan voltatok a Pécselyi-díj várományosai? Azóta tudtommal nem is fordult elő, hogy ilyen sok jó képességű és szorgalmas gyerek lett volna egy közösségben, akik közül ennyien érdemesek az elismerésre.

-Ha egy-egy szegmensét nézzük a díjnak, akkor voltak nálam jobbak is: komolyabb versenyeredményekkel, csillogóbb sporteredményekkel büszkélkedők, vagy akik az iskolai életben nálam jobban részt vettek. De talán az összképet nézve én mindenhol ott voltam, és emiatt választhattak engem.

Nagyon hálás vagyok a Pécselyi-díjért egyébként: visszaigazolás volt számomra, hogy Isten adott erőt a munkához az évek alatt, és ennek meglett az eredménye. A pénz nagy részét arra fordítottam, hogy a tizenkettedik utáni nyáron le tudjak tenni két nyelvvizsgát: angolból a C1-et, németből a B2-t. Gondoltam, hogy ha tanulmányból jött össze ez a pénz, akkor tanulmányra fordítom.

-Használod a nyelveket a munkádban, vagy az egyetemen szükség volt rájuk?

-A németet egyáltalán nem…

-Jaj, kérlek, mondd, hogy igen! Némettanárként az egyik legnehezebb feladat – ebben a nyelvszakos kollégákkal egyetértünk, az angolosokkal is – motiválni a diákokat, és elhitetni velük, hogy szükségük van azokra az idegen nyelvekre, amiket tanulnak.

-A németet azért nem használom, mert Németország energiapolitikája úgy alakult, hogy az atomerőműveket tömegével zárták be, leépült a németországi atomenergia-ipar. Viszont ha kell valami reklám a német nyelvnek, azt tudom mondani, hogy a gépészmérnökök közül aki tud németül, az sokkal jobb pozícióba tud kerülni jobb fizetéssel a nyugat-magyarországi német cégeknél, pl. az Audinál vagy a Volkswagen-csoport más tagjánál. De én inkább az angolt használom.

-A munkában is, aktívan?

-Időközönként. Néha van egy-egy angol nyelvű tárgyalás, ahol külföldi cégek képviselői magyarázzák el, milyen technológiát akarnának eladni. Mi pedig mint megbízott mérnöki iroda, meghallgatjuk, kiértékeljük. Írásban többet használom az angolt, mint szóban, az tény.

Egyébként nem bántam meg, hogy németből elmentem a nyelvvizsgáig, mert tudom, ha bármikor olyan élethelyzetbe kerülök, hogy fel kell eleveníteni, akkor lesz mit. Az önéletrajzban is jól mutat több nyelv ismerete.

-Ha már jövőbeli élethelyzetekről volt szó: hol látod magad öt év múlva?

-Remélhetőleg családapaként, Budapest belsejétől távolabb, egy növekvő gyülekezetben aktívan tevékenykedve, izgalmasabb, nagyobb léptékű döntéseket hozva a munkámban. Szóval nagy váltást nem tervezek, csak azt képzelem el, hogy ami most elindult: család, karrier, gyülekezet, ezek terebélyesedjenek, fejlődjenek.

-Kívánom, hogy ez így legyen, életed minden területén. Mikor jártál utoljára a refiben?

-Amikor átvettem az érettségi bizonyítványomat. Azóta nem mentem vissza… De sokat gondoltam rá. Szívesen tartanék pl. egy fizikaórát – de sosem jutottam el addig, hogy rászánjam az időt, vagy a munkahelyemen megkérdezzem, hogy támogatnának-e abban, hogy ott őket is promózzam.

-Hogyhogy nem hívtak téged eddig pályaorientációs napra?

-Egyszer mehettem volna, akkor nem volt jó az időpont. De azt gondolom, hogy ha megvan az adott létszámú ember egy adott egyetemről, akkor miért is változtassanak azon, ami működik…

-Nem hiszem, hogy minden évben ugyanazok jönnének. Na mindegy. De ezek szerint elméletben számolhatunk veled is ezután?

-Igen, igen! Szívesen megyek, ha hívtok.

-Köszönöm, akkor ezt bedobom majd a tanári köztudatba. Van itt még egy kérdés, az utolsó, amit eddig mindenkitől megkérdeztem: van-e mottód vagy vezérigéd, amely vezeti az életedet, esetleg dióhéjban leképezi azt, ami számodra fontos?

-Nincs. Azt fogalmaztam meg – végül is ez is lehet egy mottó –, hogy az igazán fontos dolgok nem egyszerűek, nem lehet őket összesűríteni egy mondatba. Van egy Bibliám, van egy hitvallásom, ezek hosszú dolgok; és azt látom, hogy Isten nem azt áldja meg, aki minél egyszerűbben le akarja tudni a fontos dolgokat, hanem aki kész a teljes igazságot kutatni.