Pécselyi-díjasaink: interjú Szántó Csongor Györggyel

Csongor a legifjabb Pécselyi-díjasok egyike: 2022-ben érettségizett. Most a SOTE Általános Orvostudományi Kar harmadéves hallgatója. Ő és a volt osztálya azért különleges a számomra, mert nyolcadiktól tizenkettedikig tanítottam őket magyarból, vagyis több mint négy évet dolgoztunk együtt. A vizsgaidőszak kezdete előtti napokban ültünk le beszélgetni; remélem, kihallatszik a szövegből a jókedvű múltidézés és az a szeretet, amellyel Csongor a munkájáról meg a tanulmányairól mesélt!

Miért választottad a refit?

Édesanyámék szavára hallgattam. Köztudomású volt, hogy az Árpád a legjobb gimi a megyében – ott írtam a felvételit. Fel is vettek, talán az ötödik helyen, ide a refibe pedig másodiknak. Aztán egy jó barátja mondta apukámnak, hogy a gyereket nevelni is kell, nem csak tanítani – ez a mondat megragadt a szüleimben. Igazából ennyi a nagy sztori: anyáék mondták, hogy oda megyek, hát oda mentem. Tizenkét évesen nem számított még igazán. Egyébként hárman is refisek lettünk a régi osztályomból, a környei suliból.

Mindenképpen hatosztályosba szerettél volna menni?

Igen.

A mellékelt ábra azt mutatja, hogy bejött a dolog.

Igen. A számomra fontos tárgyakat, a kémiát és a biológiát végig nagyon jó tanárok tanították. Osztályfőnököm, Németh Krisztina tanárnő kiváló kémiatanár. Pozsgayné Tóth Ildikó tanárnőnek, aki kémiaversenyekre vitt, szintén sokat köszönhetek. Kreitler Adél tanárnőt is szerettem, és miután ő elment a refiből, Hüvös-Récsi Annamária tanárnő vett át minket biológiából, aki szintén remek szakember.

Azonkívül, hogy jó tanáraid voltak, mik a pozitív emlékeid a refiről?

Legpozitívabb emlékem, hogy itt erősödtem meg a hitemben. Már harmadikos koromban elsőáldoztam, szüleim mindig elvittek a templomba – aztán egy idő után otthagytak, és mise után értem jöttek –, szóval jártam templomba, ministráltam, felvettem a fehér ruhát, olvastam a gyülekezet előtt a Szentírásból, de nem volt lelki kötődésem hitben, és a papunk sem volt a leglelkibb ember. Karakán volt és határozott, de lelkileg keveset adott. Aztán itt, kilencedikben, Farkas Balázs ifis alkalmain kerültem közelebb Istenhez. Bálint atya hittanórái is fantasztikusak voltak, ma is vissza-visszajárogatunk hozzá. Igazából ez a legfontosabb nekem.

Az ifis közösség megmaradt?

Most úgy hívják, hogy házicsoport. Balázs elindított arra az útra minket, mint a gyülekezetben a felnőtteket: imacsoportokat csinált, s most Pesten is van egy csoport, amiben benne van sok refis (és sorolja a neveket Csongor).

Térjünk vissza a refihez. Szerintem fontos az osztályközösség is. Magyarból négy és fél évig tanítottalak titeket, és mély benyomást tett rám az osztály, de te nyilván másféle aspektusból láttad őket. Hogyan emlékszel vissza rájuk?

Nem kell emlékeznem, mert Bánkkal lakom együtt, Rebekával minden kedden összejövünk beszélgetni, Luca is ott volt sokat Pesten… Szóval megmaradtak a barátságok a régi osztálytársakkal. A huszadik születésnapom valóságos osztálytalálkozó lett, ott volt a családom is és az új barátaim – meg Peti, Dóri, Eszter, Mátyás, azaz a szegediek, ugyanis velük is gyakran találkoztam. De értem, mire irányult a kérdés…

Ez is egy fontos válasz, hogy megmaradtak a barátok… Bár a két és fél év érettségi óta nem sok idő, de vannak olyanok, akik közt ennyi idő alatt már meglazul a kapcsolat, sőt akár teljesen el is vesztik egymást.

Nem hiszem, hogy Bánkkal vagy Rebekával a kapcsolatom megszakadna... A bátyám 14 évvel idősebb nálam, ezért mondhatjuk, hogy funkcionális egyke vagyok. Számomra a kortárs barátaim olyanok, mintha a testvéreim lennének. Bánkkal megosztunk egymással mindent: „a te anyud mit főzött hétvégén, az enyém ezt, gyere, kóstold meg”… Nem jut eszembe jobb szó: testvéri a viszonyunk. A nagy osztályközösségből viszont csupa kajlaságokra tudok visszaemlékezni: elevenek voltunk, lázadtunk, nem unatkoztunk egy percet sem. Szóval jó volt. A hat gimnáziumi év úgy él az emberek fejében, hogy ezalatt nagyon összekovácsolódik a társaság, és szinte szimbiózisban élnek… Voltak is ilyen barátaim, de szerintem érdekesebb volt azt a dinamikát megtapasztalni, hogy valamikor egyik haverommal éreztem magam jobban, aztán rátaláltam másra, és ahogy fejlődött a személyiségünk, kialakultak baráti társaságok, szétbomlottak, azért nagyrészt megmaradtak, de nyilván más fejlődni szociálisan hat év alatt egy közösségben, mint négy év alatt.

Kriszti (Németh Krisztina tanárnő, Csongor osztályfőnöke) azt mondta egyszer, ő úgy látja, hogy ez a hat év picit sok is: az elején-közepén nagyon erős az összetartás, aztán lassanként „kiszeretnek egymásból” a gyerekek. De ez megfigyelhető a négyosztályosoknál is.

Ezzel mi is így voltunk. Az utolsó néhány hónapban már nem éreztük magunkat gimnazistának, senkit semmi nem érdekelt, és mindenki menni akart már.

Ó, igen, lehet, hogy akkor ríkattatok meg! Egyszer nagyon elbőgtem magam irodalomórán a ti csoportotokban…

Erre én is emlékszem. Tizenkettedikesek voltunk.

Már nem tudom, miért, csak annyira kilátástalannak éreztem bármit átadni huszonegy teljességgel motiválatlan embernek – az adott pillanatban képtelenségnek tűnt közösen versszövegeket elemezni. Azóta nem mozgatott meg engem érzelmileg ennyire egy csoport sem. Felrémlik-e valami konkrét ökörség, ami fémjelzi neked ezt a hat évet? Tudom, hogy mindig volt valami…

Igen, mindig volt valami. Egyszer véletlenül betörtük focizás közben az ofő autójának szélvédőjét. És megtörtént, hogy egyik osztálytársam kimászott az ablakon az óra közepén, és hazament. Aztán a covid idején ülhettünk otthon eleget. Tizedikben – ez 2020 tavaszán, vagy inkább már nyarán volt – tartottunk egy magyarórát a tóparton. Hónapok óta akkor láttuk egymást először élőben.

A Pécselyi-laudáció szövege megvan-e?

Készültem és megnéztem a méltatást. Így szól: „Mindvégig kiváló eredményéért, példamutató magatartásáért és szorgalmáért, közösségi munkájáért, biológia- és kémiaversenyeken elért kiváló eredményeiért, szavalóversenyeken való sikeres szerepléseiért, magyar nyelv és irodalom, matematika, biológia, történelem és kémia tantárgyi munkájáért, valamint nevelőtestületi dicséretéért.”

Ez azért elég színes. Nemcsak az orvosi iránti elköteleződés van benne, hanem azon kívül még egy csomó minden. Mindig orvos akartál lenni?

Ötödikes korom óta töretlenül, igen. Erre nem tudom, miért emlékszem, de mindig megkérdezik.

Volt benne családi motiváció?

Semmi. Isteni sugallat volt – ezt most csak azért mondom rá, mert másnak nem tudható be: nincs semmilyen egészségügyi dolgozó a családban vagy a környezetemben, nincsen semmilyen sorozat, amit néztem és általa megihletődtem volna; de azt tudom, hogy mindig nagyon fontos volt az életemben, hogy segítsek másokon.

Az évfolyamodból többen is mentetek orvosi egyetemre. Volt köztük olyan, akivel fej fej mellett tanultatok, segítettétek egymást, vagy akár rivalizáltatok is?

Igazából a Szabó Benedekkel. Kémiából meg bioszból. A többi tárgyat is szerettem, elvoltam velük, de a biosz meg a kémia érdekelt igazán.

Milyen tantárgyakat szerettél még?

A magyart például, és ezt nem csak azért mondom, mert veled beszélgetek… Szerettem, de azért jobban ment a fent említett két tárgy, meg a fizika és a matek. Nekem mindig reálos agyam volt.

És hogy jött ebbe a reálos érdeklődésbe a versmondás?

Az általános iskolai alsós osztályfőnököm családi barátunk. Ő biztatott először, hogy menjek el versenyre, és fel is készített. Aztán később, amikor már eredmények is igazolták, hogy van affinitásom a szavaláshoz, Petrozsényi Eszter néni, aki előadóművész, segített a felkészülésben, én meg nagyon élveztem. Visszagondolva nem sok mindent értettem azokból a szövegekből, amiket mondtam, de sokat hozzáadtak a szellemi fejlődésemhez. Kifejezetten nehéz verseket (is) mondtam gimiben, például Kányádi: Nyergestető, Tóth Árpád: Arad, Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem... A versmondás egyedi műfaj; koncerteken, színházi előadásban egyszerre általában többen szerepelnek, de egy versmondó különleges, hiszen egyedül áll ki a színpadra, és úgy ad elő valami nagyon diverz dolgot. Mondhatsz boldog verseket, szomorúakat, mindegyiknek lehet változatos az üzenete, de ott vagy egyedül, mindenki téged néz, te pedig keresed a közönséggel a szemkontaktust, és próbálsz érzelmeket átadni, ami a végére át is jön… A színházban a színészeknek lehet egymásra számítani, a versmondásnál nem, éppen ezért egyedi és különleges. Nem is sokan csinálják, a közönség sem túl nagy. Ritka, hogy az ember bekapcsolja a tévét vagy a rádiót, és ott verset mondanak… Sokan unalmasnak is tarthatják. Én nem. Számomra csodás és felemelő dolog.

Tehát akkor megmaradt ezek szerint? Mondasz verset az egyetemen is?

Nem. De simán el tudom képzelni, hogy lesz valamilyen rendezvény, amelyen felkérnek majd. Egy ilyenre szívesen igent mondanék, jó lenne verset mondani a gimis évek után is, mert szerettem és élveztem.

Szuper. És azt is pontosan tudod, hogy hogyan kell. Visszaemlékszem a Szózat-szavalásodra a ballagásodon, 2022-ben. Ihletett, katartikus pillanatok voltak. Engem lenyűgözött.

Az szép volt, élveztem. Valóban beleéltem magam a szavalásba. Erről beszéltem egyébként az előbb, hogy érzelmeket átadni, ez a versmondás lényege. Nehéz volt így lezárni a ballagási ünnepséget, mert végig koncentrálnom kellett, de jó élmény volt, szép lezárása ennek a 6 évnek.

Hogy sikerült beilleszkedned a gimnázium után az új közösségbe?

Nagyon közösségi ember vagyok. Mostanra megérkeztem az egyetemi életbe és közösségbe, megtaláltam ott a helyemet. A refiben mindig elmondták, micsoda burokban vagyunk mi, ami amúgy igaz volt, hit szempontjából kifejezetten, mert az orvosin sok az ateista, vagy a csak tudomány szerint gondolkodó ember. Volt egy munkatársam, aki a hit témájú gumi karkötőmet egyszerűen kipöccintette a laborból. Szóval bizonyos szempontból burokban éltem hat évig, de most máshogy viszonyulok ezekhez a dolgokhoz. Sikerült megtalálni a közegemet, úgy, hogy a hasonló értékrendű és világnézetű embereket gyűjtöm magam köré. A keresztény közösségek nagyon összetartóak. Pesten is van egy, függetlenül a házicsoporttól, ahova járok. Csermely Péter professzor vezeti, aki két vagy három éve evangélikus lelkész is. Tehát tudományos ember, de a Lélek is él benne. Ebben a közösségben nagyon jó jelen lenni, ráadásul nagyrészt egyetemista fiatalokból áll. Aztán az Élettanti Intézetben TDK-zom, az is nagyon jó közösség, szuper emberek vannak, magas szintű az ott folyó tudományos munka. Eléggé megtaláltam ott a helyemet. Mindenkivel barátkozom, ezt a témavezetőim is észrevették és említették. Sokan csak a szakmai fejlődés végett vannak ott – ez számomra is fontos szempont, de én egyszerűen nem tudom meghazudtolni magam. Őszintén érdekel a többi ember, a tipikus felnőtt játszmákban pedig képtelen vagyok részt venni.

Lehet, hogy diploma után ott maradsz az intézetben?

Mindenképpen klinikai orvos szeretnék lenni. Nekem muszáj a betegek közt lennem és segítenem nekik, ez belső indíttatás. A PhD plusz 4-5 év az egyetem után, de az mdphd-t el lehet kezdeni már ötödéven, és akkor a diploma után 1-2 évvel elérhető a PhD fokozat. Én a TDK-s programmal elvileg teljesíteni fogom a PhD követelményeit már hatodév végére. Szóval a fokozatot valószínűleg megcsinálom itt az intézetben. A téma érdekel, a közeg is jó, mint már mondtam – aztán utána jöhet a klinika.

Pontosan mi a kutatási témád?

Ez egy kronofiziológiai laboratórium, ami a cirkadián ritmussal foglalkozik, a metabolizmus és az immunrendszer szempontjából. Ez egy tág téma, amiben én vagyok: azt vizsgáljuk kísérleti egereken, hogy az időben korlátozott táplálékfelvétel milyen hatással van a metabolizmusra, tehát az anyagcserére, a zsírszövetre főként, valamint az immunrendszerre. (Metabolikus mediátorokat vizsgálunk a vérben, és a zsírszövetet.) Autoimmun modellekben, valamint allergiás modellekben immunológiai szempontból leírták már ennek az étkezésnek a pozitív hatásait. Valószínűleg a metabolikus változtatásokon keresztül hat, de hogy pontosan hogyan, az még nem egyértelmű. Ezt próbáljuk felderíteni.

Lesz olyan fázisa is a kísérletnek, ami nem egerekkel fog menni, hanem pl. önkéntesekkel?

Nagyon mások a humán kísérletek, mint az állati kísérletek, de most van ilyenünk. Egy PphD-s fiú vezeti, én nem vagyok benne. Van a családomban metabolikus megbetegedés (cukorbetegség), ezért magam is tartom ezt az időben korlátolt diétát, megelőzésképpen. Nagyon úgy tűnik, hogy egy 8-10 órás időablakban való étkezés a fiziológiás, hasznosnak bizonyul fogyás, metabolikus, gyulladásos betegségek prevenciójaként és kiegészítő terápiájaként: mindenkinek jó szívvel ajánlom!

Annyira nem is nehéz az orvosi egyetem, hogy mellette még egy ilyen nagy volumenű kutatásban is részt tudsz venni?

Mindenkinek más, hogy mennyire nehéz; én eldöntöttem, hogy ezt a hat évet a karrierem felépítésére szánom. Azon vagyok, hogy ez minél jobban menjen. Az előző két félévben kicsit talán túlzásba is estem: a tanulási időn túl még hetente 15-20 órát a laborban töltöttem; ez most már csak kb. 10 óra. Egyrészt mert a mostani a legnehezebb félév az egyetemen, másrészt kell az idő a társasági életre és a mozgásra is, ezeket rendkívüli módon igénylem. Ráadásul azt gondolom, nem kreditálok annyival többet, ha 10 órával többet vagyok benn a kutatólaborban, vagy ha nagyon sok extra időt szánok a tanulásra. Én lelkileg akarok kiegyensúlyozott lenni. Megéltem korábban olyan napokat, mikor maximális fordulatszámon pörögtem és öt órát aludtam, mert 1000%-on akartam teljesíteni.

Ezt meg is akartam kérdezni, hogy a maximalizmusodat mennyire tudod elengedni. Ez most egy teljesítendő feladat?

Nem feltétlenül. Nem feladat. Igazából azért vagyok annyit a laborban, mert élvezem. És az egyetemmel is ez a helyzet.

A tanulást is élvezem. Szeretettel csinálom minden feladatomat, és ki tudok bennük teljesedni.

Nem igazán tűnik fel, hogy tanultam akár 10-12 órát is egy nap, hiszen ezt szeretem csinálni.

Dr. Karikó Katalinnal egy tudományos konferencián - a kép Szántó Csongor György tulajdona

Nem értem… Emellett hogyan jut még időd a szociális életre is? Nincs annyi óra egy napban!

De van, csak tudatosnak, rendszerezettnek kell lenni! A kedd estéimet a legközelibb barátaimra szánom, szerda este néptánc, csütörtökön korrepetálok egy lányt élettanból… Ahogy említettem, ez volt a legnehezebb félév, de az időnket mi osztjuk be, és nincs sok óránk. Az első két évben folyamatosan azon gondolkoztam, hogyan lehetne még többet belesűríteni az időmbe – mostanra ez kialakult.

Hol tudsz tanulni?

Bárhol.

És hol szeretsz tanulni?...

Sok helyen. A lényeg, hogy változatos legyen. Azt nem tudom megcsinálni, hogy minden reggel felkelek 6.30-kor, és fél 8-kor már a könyvtárban ülök, aztán este 10-kor hazaesem, hogy másnap elölről kezdjem ugyanezt. Szeretek tanulni könyvtárban, otthon, a kanapén, a vonaton, a metrón, a laborban, az egyetem épületében… Így megelőzhetem, hogy a vizsgaidőszak végére kiégjek. Nem is kiégés, de azért egy idő után telítődik az ember.

Kollégiumban laksz vagy albérletben?

Az volt a kiindulópont a refi után, hogy koleszba menjek, csak nem oda vettek fel, ahova igazából szerettem volna kerülni. Most albérletben lakom a volt osztálytársammal, Bánkkal, és ez így nagyon jó.

Milyen gyakran jársz haza?

Minden hétvégén. Nincs messze Környe Budapesttől.

Én is Budapesten voltam egyetemista, és jártam haza minden hétvégén. Emlékszem, milyen nehéz volt vasárnap este visszamenni – pedig szerettem az egyetemet, de a védett, vidéki közeg után a főváros személytelen ridegsége minden egyes alkalommal traumatizált.

Az első két évben én is így voltam, de amióta elkezdtem járni Csermely Péter alkalmaira vasárnap esténként, azóta ez a rossz érzés megszűnt. Rengeteget adnak nekem ezek az alkalmak, a közösség is jó. December 1-től egy év alatt elolvassuk a teljes Bibliát.

Micsoda remek kihívás! A refiben mikor voltál utoljára?

Nyáron, a REND-en. Meghallgattam a Big Band koncertjét a Kossuth téren, és mivel adódott rá lehetőség, gyorsan beszaladtam a suliba is. Hosszabb látogatásom talán egy éve volt, Gulyás Orsolya tanárnő énekórájára mentem be, meséltem kicsit arról, milyen az egyetem.

Ha már itt tartunk: kinek ajánlod az orvosit?

Csakis annak, aki orvos akar lenni, és ennek érdekében hajlandó rengeteget tanulni. Nagyon sok befektetett munkát igényel ez a szakma, aminek az értelmét rövid távon nem látja az ember. Most van egy sorozat, amit nézek, de olvasni már egyáltalán nem jut időm – a tankönyveken kívül persze. Az első évben a rettegett anatómiavizsga nagyon rossz, mert őrületes mennyiségű tananyagot (csontok és izmok latin nevét pl.) kell mechanikusan elsajátítani, gyakorlatilag mindenféle gondolkodás nélkül. Utána, mikor a szervrendszerek betegségeit tanuljuk és a terápiákat, az már jóval érdekesebb. Ha az ember sok munkát beleöl, és van sikerélménye, az nyilván nagyon tud motiválni.

Van-e mottód, vezérigéd?

Apukámnak a középiskolai osztályfőnöke mondta, hogy „az udvariasság nem kerül pénzbe, de mindig kamatozik”. Ez egy fontos mondat számomra. Igyekszem mindenkivel előzékeny lenni, pontosabban nem is kell igyekeznem, mert egyszerűen ilyen vagyok. És van még egy, amit sokan nem szeretnek, de rám passzol: „segíts magadon, és az Isten is megsegít”. Teszem a dolgomat, és bízom az Úristenben: tudom, hogy minden jó lesz, és eddig így lett.

Kívánom, hogy ez továbbra is így legyen, és hasson pozitívan mindkét mondat az életedre!