Pécselyi-díjasaink: interjú Szilágyi Eszterrel

Kedves Eszter, nem tudom, olvastad-e az első interjút a sorozatban, ami Balázsfalvi Balázzsal készült.

Igen, amikor megjelent, épp mentem az RTL székházba, és a kisföldalattin olvastam. Nagyon jó volt! Ismertük egymást Balázzsal, mert én a refi negyedik évfolyamába jártam, akkor voltam kilencedikes, amikor ő érettségizett. Jó tudni egymásról. És annak is örülök, hogy most van lehetőségünk beszélni, hiszen olyan régen találkoztunk.

Én nem tanítottalak téged, ugye? Franciát tanultál a refiben?

Nem, németes voltam, Geiszelhardt tanárnőnél tanultam. Képzeld, tanárnő, eszembe jutott a napokban, hogy mikor nyílt napon jártam a refiben, akkor a te órádon voltam bent!

Tényleg? És te erre emlékszel?

Bizony! Ráadásul még picike voltam, ugyanis hetedikes koromban voltam nyílt napon. Anyukámmal elmentünk, talán a nővérem is ott volt, és a te magyarórádra ültünk be.

Örülök, hogy nem ijesztettelek el rögtön az elején! Azóta már végeztél is a refiben, sőt az egyetemen is, és eltelt az idő…

Röpül. Főleg mióta az ember dolgozik, azóta szinte repülnek az évek.

Szereted, amit dolgozol?

Igen. Három helyen próbálok egyszerre helytállni: Siófokon a tavi viharjelzés a főállásom, csinálom az időjárás-jelentést az RTL-en, és van Siófokon egy nyaralónk. Két szezonon vagyunk túl, a családdal üzemeltetjük, de a munka oroszlánrészét én végzem, mert én vagyok itt helyben. Anyáék komáromiak, de ők is gyakran lejönnek és besegítenek.

Szoktál hazajárni gyakran?

Nyáron, mikor főszezon van a viharjelzésben, meg a nyaraló is teltházzal megy, annyira sűrű a munka, hogy hónapokig nem jutok haza. Október 31-től viszont vége van a viharjelzésnek, így április 1-ig kicsit szabadabbak vagyunk: nincsen szolgálati rend, nem kell éjszakázni, normál munkarendben járunk be dolgozni; olyankor haza tudok menni hétvégén.

Ezek szerint az otthonod most Siófokon van?

Így van. Onnan járok fel Budapestre is. Sok idő telik utazással, mert havi 5-7 napon csinálom az időjárás-jelentést. Régen volt több is, havi 10-13 nap, de rájöttem, hogy muszáj kicsit szusszannom meg szabadidőt hagynom magamnak, ezért most már hét alkalomnál többet nem vállalok egy hónapban.

Felismernek téged az utcán?

Szerencsére nem gyakran. De sokszor észreveszem, hogy vonaton vagy villamoson figyelnek, és nyilván azon gondolkoznak, hogy honnan ismerhetnek. Ezeket a tekinteteket gyakran elkapom. Olyan, hogy leszólítanának, már ritkábban van. Elő-előfordul, hogy megállítanak és megkérdezik, milyen időjárás lesz, főleg nyáron, hogy meddig tart még ez a rekkenő hőség, vagy tél elején, hogy mikor esik már a hó.

Miért választottad a refit?

Nekem ez egy kiskori álmom volt. Nővérem, Ági, aki hét évvel idősebb nálam, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába járt. Amikor ő kezdte a gimit, én akkor mentem fel általános iskolába. Gyakran meglátogattuk őt Pápán, ott voltam az összes évnyitón, évzárón, a szalagavatóján; kisgyerekként már rohangásztam a pápai refi öreg falai között, és nagyon megtetszett az a világ, amit ott láttam. Lenyűgözött az egyenruha, szerettem, hogy kinézetükben is egységesek a diákok, és megragadott a refi szellemisége. Ági is szeretettel mesélt a tanárairól, rengeteg élménye volt kollégistaként, amiket nagyon szívesen hallgattam, szóval nem is volt kérdés, hogy nyolcadik után majd én is Pápára megyek. Felső tagozatos voltam, mikor hallottuk a hírt, hogy Tatán megalakul a testvérgimnázium Kálmán Attila vezetésével. Ági Kálmán Attila igazgatósága alatt járt Pápára. A szüleim azt mondták, mivel én vagyok a kicsi a családban, és egész más személyiséggel bírok, mint a nővérem (és attól is féltek kicsit, hogy esetleg elkanászodom a kollégiumban a kamaszéveim alatt), ezért nem szívesen engednének Pápára. Megnéztük Tatát már hetedikes koromban, és onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy a tatai refit fogom választani. Más gimnáziumba el sem mentem, a középiskolai jelentkezéskor egyedül a refit jelöltem meg, és szerencsére fel is vettek. Egy álom vált valóra.

Nem sajnáltad, hogy nem lettél kollégista?

Nem, mert igazából beleszerettem a tatai refibe, nem volt hiányérzetem. Csodálatos osztályba kerültem, nagyon szerettük egymást. Szorgalmas, jó fejű gyerekek alkották a közösséget, és mindenre kaphatók voltunk, legyen szó énekkarról, szavalásról, sport- vagy tanulmányi versenyekről; tényleg mindenben képviselte valaki az osztályt. Szerettem a tanárainkat is egytől egyig. Nagyon szép emlékem például az Irodalmi Piknik Geiszelhardt tanárnővel és a Barátok Útja, amelyre mi mentünk el először Michl Dórival. Azóta kinőtte magát ez a lelkigyakorlatos túra, úgy tudom, sokan jelentkeznek rá minden évben. Szívesen emlékszem vissza arra a négy évre – életem legszebb időszaka volt. Lehet, hogy ez kicsit mézesmázosan hangzik, de így van.

Tartod-e a kapcsolatot a többiekkel?

Bár eléggé szétszéledtünk érettségi után, azért egy-két emberrel igen. Az egyetemi évek alatt többen összejártunk, akik a fővárosban tanultunk, de leginkább az osztálytalálkozókon látjuk egymást viszont. Az ötévesen is meg a tízévesen is nagy élmény volt részt venni, szép számmal összejöttünk mindkétszer. Mostanában Mizsei Vikivel találkozom gyakran. Neki már nagyobbak a csemetéi, és elkezdtek járni a nyaralónkba, ezért újból közel kerültünk egymáshoz. Most együtt utazunk Vikivel: jártunk már Belgiumban, és majd megyünk Rómába. Úgy látszik, az élet időszakosan újra és újra összesodorja az embereket. Az a nagyon jó, hogy ugyanott tudjuk folytatni, ahol pár éve abbahagytuk.

Nekem is vannak ilyen embereim, elsősorban szintén a gimnáziumból, akikről elmondhatom ugyanezt.

Annyira jó érzés ez, hogy akár hosszabb kihagyás után is gond nélkül fel tudjuk venni a beszélgetés fonalát és könnyen egymásra hangolódunk!

Milyen fakultációra jártál, Eszter?

Történelem fakultációra jártam Szakál tanár úrhoz…

Igazán? Valamiért a biológiát néztem ki belőled…

Neeem… A töri mellett földrajzfaktos voltam Varjú Péter tanár úrnál. Sokáig nem tudtam eldönteni, mi szeretnék lenni, ezért hagytam magamnak egy nyitott rést humán irányba és reál irányba is. Végül győztek a természettudományok, Varjú tanár úr megszerettette velem a földrajzot. Elsősorban ő rakta le az alapjait annak, hogy meteorológus legyek.

Hogyan lesz az emberből meteorológus? Te földrajz szakra mentél az egyetemen, vagy van kifejezetten meteorológia szak?

Van meteorológia, de az már mesterképzés. Úgy lehet rá bekerülni, ha az ember előtte fizika vagy földtudományi alapszakra járt. Mivel nekem sosem volt a kedvencem a fizika, és a jelentkezésnél nem is tudtam még, hogy majd mennyi fizikát kell tanulnom, ezért földtudományi szakra mentem. Az földrajz és matematika alapokon nyugszik. Oda jártam három évig, szereztem egy földtudományi alapdiplomát, és azzal felvételiztem meteorológus mesterképzésre. A meteorológia leginkább matematika, fizika és informatika, tehát a földrajztól eléggé távol áll, de hála Istennek nagyon jó alapokat kaptam a gimiben matekból Salgó Mária tanárnőtől és Kálmán Attila igazgató úrtól, úgyhogy sikerrel vettem az akadályokat.

De gondolom, nem minden meteorológust várnak tárt karokkal a tévében…

Nem, és nem is jelentkezik mindenki szívesen. Az emberek többsége megijed attól, ha kamerát lát, vagy mikrofont dugnak az orra alá. Én sem szerettem volna minden áron tévézni, de úgy voltam vele, hogy nem zárkózom el a dolog elől. Számtalanszor megkaptam a kérdést az egyetemi évek alatt, hogy „akkor te benne leszel a tévében?”. Olyankor diplomatikusan azt válaszoltam, hogy „lehetséges”, de nálam ez nem volt cél. Már javában Siófokon dolgoztam, mikor elhívtak egy konferenciára, és az ottani moderátor, Tóth Tamás, az MTVA meteorológusa mondta az előadásom végén, hogy éppen castingra készülnek; ha adok neki egy önéletrajzot, és van kedvem meg ambícióm, akkor tárt karokkal várnak, próbáljam ki. Engem igazából csak a kíváncsiság vitt oda. Érdekelt, milyen a tévés világ – az embernek ilyenkor lehetősége van betekinteni a kulisszák mögé is. Úgyhogy elmentem – és ott ragadtam.

De valószínűleg nem ez az általános karrierútja egy meteorológusnak.

Nem sokan vagyunk a szakmában, akik képernyőzünk. Azt tudomásul kell venni, hogy ez egy önálló szakma, teljesen más, mint a meteorológia. Nekem is külön meg kellett tanulnom a műsorvezetést. Sőt, a mai napig tanulom. Kellenek hozzá készségek, hogy az ember ki tudjon állni a kamerák elé.

Mióta csinálod ezt?

Már több, mint hat éve. 2018-ban kezdtem, négy évig dolgoztam az MTVA-nál, és 2023-ban váltottam, onnantól vagyok az RTL-nél.

Mondtad, hogy ez független szakma a meteorológiától. Vannak olyan időjárás-jelentők, akik nem rendelkeznek ilyen végzettséggel?

Persze. Nálunk is van ilyen kolléga a csatornánál. De egyre inkább azt preferálják, hogy olyan ember legyen ott, aki meg tudja mutatni a nézőknek az ok-okozati összefüggéseket is az időjárás-jelentésben. Most már egyre többen vagyunk a szakmából a képernyőn.

Ez azt jelenti, hogy neked ott tulajdonképpen spontán kell beszélned?

Így van, igen. Ez egy improvizációs műfaj. A készülés természetesen bőven túlmutat azon a két percen, amit látnak az emberek. Például holnap is tévés leszek, így ilyenkor már előző nap délután is jó másfél-két órát a készüléssel töltök. Részletesen átnézem, milyen időjárás várható, nemcsak magyarországi viszonylatban, hanem igyekszem képbe kerülni a világban zajló időjárási eseményekkel is, hogy minél több érdekes hírről tudjak beszámolni a nézőknek. A grafikák döntő többségét is mi készítjük el, azt, amit a hátam mögött látnak a nézők. Szóval sok munka van mögötte. Gyakran, mikor utazom fel Pestre, a vonaton is ezzel foglalkozom. Mivel improvizáció az egész időjárás-jelentés, ezért a teletextet, azaz a szöveget, ami fut az adás alatt, a felvétel után írjuk meg. Visszahallgatjuk egyszer, amit elmondtunk, utána írjuk le a szöveget. Pont fordítva dolgozunk, mint a műsorvezetők többsége: nekik előre megírják a szöveget, mi utólag írjuk le.

Amit egyszer felvettek veletek, azt többször is leadják, ugye?

Egy nap készítünk öt-hat felvételt, ebből a reggeli műsor az, amit többször ismételnek.

A kollégákkal vetésforgóban tartjátok az időjárás-jelentést?

Igen, négyen vagyunk most, ebből hárman a HungaroMet-nél is kollégák vagyunk, nem csak a képernyőn.

Említetted korábban, hogy a humán és reál tárgyakban is otthonosan mozogtál. A Pécselyi-díjat mire kaptad?

Lefotóztattam a laudációt édesanyámmal, mert be lett kereteztetve a lap, és kint lóg azóta is a szobám falán Komáromban. Nagyjából emlékszem is rá, de így pontosabb. A tanulmányi eredmény mellett példás magaviseletért és szorgalomért, illetve zenei szolgálatomért és sporteredményekért kaptam; ez a kettő volt kiemelve.

Milyen hangszeren játszottál?

Fuvoláztam. Szinte minden évben szerepeltem a Gulyás tanárnő által szervezett zenei héten, Ujlaki Tündi osztálytársnőm kísért mindig zongorán. És énekkaros is voltam természetesen, de ez a fél osztályról elmondható. A kórussal eljutottam Németországba, Leonbergbe is. Ott maximalizálva volt a létszám, nem mehetett mindenki; oda pedig egy fuvoladuót vittünk Kovács Agapéval, azt adtuk elő a koncerten. A fuvola akkor még aktívan része volt az életemnek.

Most ezek szerint már nem része?

Az egyetem alatt még játszottam; akkor Budapesten, Felső-Krisztinavárosban volt egy gitáros együttes, velük jártunk össze próbálni, és a vasárnapi gitáros miséken játszottam én is. Mióta Siófokra költöztem, azóta kicsit kikopott a zenélés az életemből.

Az egyetemi évekre hogy emlékszel vissza?

Nagyon kemény évek voltak, rettenetesen sokat kellett tanulni. Szerencsére a gimiben megtanultam tanulni, ezért bírtam, de nehéz volt. Szoktam mondani, hogy azóta próbálom kiheverni – de szerintem minden meteorológushallgató így van ezzel. Nem csinálnám meg még egyszer elölről, mégis örülök, hogy ezt választottam, és végigküzdöttem magam a nezhézségeken, mert nagyon szeretem a szakmámat, hivatásomként tekintek rá. Az egyetemi közösség fantasztikus volt; ha mi nem vagyunk egymásnak és nem kapaszkodunk egymásba, akkor nem biztos, hogy végig tudtuk volna csinálni. Mindig motiváltuk egymást, és nagyon tanulós közösség jött létre ott is. Szerencsés vagyok, hogy gimi alatt és az egyetemen is remek közegben mozoghattam.

A földtanosok nyilván nincsenek túlságosan sokan…

De, a földtudósok nagyon sokan vannak. Mi 168-an kezdtünk az évfolyamban.

Nem gondoltam, hogy ennyire népszerű ez a szak.

Első év után kellett szakirányt választani. Lehetett geofizikát, geológiát, geográfiát, csillagászatot, térképészetet és meteorológiát; akkor már kisebb csoportokban tanultunk. Meteorológus szakirányra 25-30-an mentünk, és majdnem mindegyikünket fel is vették később mesterképzésre, a kis csapatunk együtt folytatta az útját. Tehát alapvetően sokan vannak a földtudományin, de sokan le is morzsolódnak, mert kemény a matek és a fizika, és vannak olyan buktató tárgyak, amelyeken kiszűrik azokat, akik maradhatnak.

Hol látod magad öt év múlva?

Szeretnék kicsit visszavenni ebből a tempóból. Most nagyon nyüzsgősek a mindennapok. Nem is jut annyi idő családra, barátokra, párkapcsolatra, mint szeretném, de azért igyekszem megtalálni az egyensúlyt. Bízom benne, hogy öt év múlva már feleség leszek, illetve egy gyerkőcöt nagyon szeretnék addigra. Ebben a párom is partner. Valószínű, hogy Somogyban maradunk; nekem szerintem Siófok lesz a jövő. Ha választanom kell majd a három munkám közül, akkor a tavi viharjelzés mellett teszem le a voksomat.

Nekem előrejelző a szakmám, ezt tanultam, erre tekintek hivatásként, hiszen egy nagyon szép feladat, amit csinálunk: egy életvédelmi feladatkör, amit ellátunk a Balatonnál.

Hogy a tévét meddig tudom csinálni, azt majd az élet eldönti. Amilyen véletlenszerűen és ajándékként érkezett az életembe, majd apránként el is veszi a Jóisten – a család mellett azt hiszem, az már nem fog beleférni az időmbe. A nyaraltatás tulajdonképpen hobbi, és egy klassz családi program is: szeretem, hogy amióta megvan a nyaraló, azóta gyakran vannak Siófokon a szüleim. Apukám újítgatja, anyukámmal takarítunk – nekünk ez anya-lánya program is egyébként. Bízom benne, hogy hosszú távon megmarad.

Hogyan tudsz pihenni?

Sokat utazom. Ha van néhány összefüggő szabadnap, azt igyekszem kihasználni: repülőre pattanok és elmegyek valahova. Azt kitapasztaltam az elmúlt években, hogy ha itthon maradok, akkor nem tudok olyan mértékben kikapcsolódni, mint külföldön. Olyankor teljesen elengedem a szakmával kapcsolatos dolgokat, nem foglalkozom az itteni időjárással; legfeljebb azt nézem meg, hogy külföldön milyen idő lesz. Az utazás egyfajta szenvedély is: számtalan helyet bejártam az utóbbi időben, most januárban Kaliforniát fedeztük fel. Mellette a színház a nagy szerelmem gyerekkorom óta. Szerencsére meg is maradt: a baráti körömből néhányakkal születésnapra, karácsonyra általában színházjegyet veszünk egymásnak.

Vagyis ez nézés, nem csinálás.

Gyerekkoromban kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy színésznő legyek, aztán elmúlt. Most viszont kiélhetem magam a tévében. Mindig is szerettem szerepelni. Lassanként összeállt a kirakó, miért kerültem valójában képernyőre: nekem ez egy álom volt, hogy megmutassam magam, és nagyon jó, hogy megvalósíthatom. A másik, hogy anyukám pedagógus, és nekem is van egy erős pedagógiai vénám. Ezt is ki tudom élni a képernyőn, mert szeretek tanító célzatú dolgokat elmondani, edukálni a nézőket, minél több szakmai ismeretet átadni nekik. Szóval a színházat csak nézem, nem csinálom. Mostanában legózom esténként például, az remekül ki tud kapcsolni. És az olvasás…

Nagyon-nagyon sokat olvasok, ami egyrészt fontos abból a szempontból, hogy minél árnyaltabb, színesebb szókinccsel rendelkezzen az ember, másrészt pedig meg is szerettem az olvasást.

Régebben nem szívesen olvastam, ez a felnőtt léttel jött.

A refiben sem szerettél olvasni?

Nem szerettem. Az egy szükséges rossz volt, hogy át kellett magam rágni a kötelező olvasmányokon. Most viszont lubickolok benne. Nyilván összefügg ez azzal is, hogy sokat utazom: a vonaton ezzel foglalom el magam. Mindig hordok magamnál könyvet.

Ahogy ezt mondod, mintha hájjal kenegetnének… Ritka dolog sajnos, de nagyon örömteli. Kortársat olvasol inkább vagy klasszikusokat?

Kortársat. Anyukámmal és nővéremmel körbejárnak köztünk a könyvek: amit egyikünk elolvasott, adja tovább a másiknak. Ez egy bevált, jó szokás: ha találunk egy jó könyvet, akkor azt boldogan továbbadjuk egymásnak. Nagyon rákaptunk.

Milyen volt a legutóbbi osztálytalálkozó?

2022-ben, a covid-hullám után jöttünk össze tízéves találkozóra. Előtte nem sokkal jártam a refiben: a járvány kitörése előtt meghívott Szakál tanár úr, hogy meséljek a szakmámról. Már az is nagyon jó volt, de az, hogy az egész osztállyal újból beültünk az iskolapadba, egészen hatalmas élményt jelentett. És örömmel tapasztaltuk az iskola folyamatos fejlődését. Mi korábban nem láttuk a tornatermet, és Kristó tanárnő, az osztályfőnökünk azt is megmutatta. Meg persze jó volt egymást látni, és végighallgatni, mi történt az elmúlt öt évben, hogyan valósulnak meg az egykori, kamaszos álmaink, hogyan sikerül őket elérnünk… Várom már a következő találkozót.

A vallással van-e még kapcsolatod?

Van. Igazából az megmaradt, amit gyerekkorom óta elsajátítottam;

nekem természetes, hogy minden vasárnap elmenjek a templomba.

A szolgálati rend miatt egy csomószor dolgozom vasárnap, vagy itt az obszervatóriumban, vagy az RTL-ben, de igyekszem eljutni misére. Korábban jóval aktívabb volt a vallási életem. A gimi alatt volt a csúcsán, amikor minden reggelt áhítattal kezdtünk – az tényleg egy áldás. Akkoriban természetesnek tűnt, de utólag visszagondolva nem az, viszont tényleg nagyon jó, hogy Istennel kezdődött minden nap. Igényem lenne rá, és hiányzik. Most nincs közösségem sajnos, ez remélem, hogy változni fog idővel, de Isten ott van a mindennapokban. Szoktam Hozzá fordulni, nem csak a nehéz helyzetekben. Megmaradt bennem, amit Kálmán Attilától tanultam: ha sikerünk van, azt nem szabad csak magunknak tulajdonítani. Amikor ő valami díjat vagy elismerést kapott, mindig felmutatott az égre, és azt mondta: Soli Deo Gloria. Ezek a pillanatok elevenen élnek bennem, és tudom, milyen fontos, hogy köszönjünk meg mindent, ne csak kérjünk.

Kálmán Attilától tanultam azt is, hogy a talentumainkat használnunk kell. Ha kapott az ember bőven, márpedig én úgy érzem, hogy hála Istennek sokat kaptam, akkor azzal gazdálkodjunk jól. Illetve az idővel való gazdálkodás. Ő minden reggel leírta egy cédulára, mit szeretne aznap megvalósítani, milyen feladatai vannak, és a nap végén átfutotta, sikerült-e ezeket teljesíteni. Ezért mindig jól be tudta osztani az idejét, és nem mentek kárba a napok. Ilyen dolgokat hoztam tőle, amikért nagyon hálás vagyok.

Fontos volt, hogy olyan párom legyen, aki elfogadja, hogy hívő vagyok. Szerencsére a párom maga is hívő.

Van-e életmottód, vezérigéd?

A vezérigém még a refis időkből származik. Geiszelhardt tanárnőtől kaptam egyszer egy kis kártyát a születésnapomra:

„Ne aggódjatok a holnapért, a holnap aggódik majd magáért; elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6: 34)

Azért kedves, mert amúgy nagyon sok mindenen tudok akár feleslegesen is izgulni, viszont ez arra irányít, hogy próbáljak meg a jelenben élni, az adott pillanatra koncentrálni, és nem kell azon aggódni, mi lesz holnap meg holnapután. Az majd a következő nap feladata. A mottóm pedig egy ismeretlen szerzőtől való; mikor ideköltöztem Siófokra, és a szobámba szerettem volna tenni matricákat, hogy kicsit feldíszítsem, akkor találtam egy mottót, ami nagyon passzol a személyiségemhez: „Mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád!” Valójában a pozitív hozzáállásról szól, hogy próbáljunk meg a környezethez, az emberekhez és a mindennapi dolgokhoz pozitívan hozzáállni. Természetesen nem lehet minden egyes élethelyzethez, de ha törekszünk rá, az nagyban megkönnyíti az életünket. Szerencsére ez nálam ösztönösen jön, otthonról hozom, de néha nem árt tudatosítani magamban. Vannak nehéz napok, valamikor nehezebben kel fel az ember, de ha mosolyogva állunk hozzá a dolgokhoz, azzal magunknak könnyítjük meg az életünket.

Tudd, hogy a tévé előtt visszamosolyog ám rád sok ember! A lányaim is boldogan néznek téged mindig.

Ezek jóleső dolgok, mert nem mindig egyszerű ezt a műfajt csinálni. De mikor arra gondolok, hogy örömet szerzek azzal az embereknek, ha reggel, munka előtt, engem látnak a tévében, az engem is megerősít. Hallom vissza anyától is, hogy Komáromban hányan leszólítják: „láttuk a kislányodat, és milyen jó volt vele indítani a reggelt!”

 Holnap, amikor tévés leszek, tanárnő, a te lányaidnak fogom mondani az időjárás-jelentést.

Köszönjük, Eszter! Ők pedig visszamosolyognak majd rád!