Pécselyi-díjasaink: Interjú Hamar Dáviddal

Hamar Dávid 2020-ban érettségizett a Refiben, az „A” osztályban, Maller Márta és Temesi Tímea osztályfőnöksége alatt. Rendkívül sokoldalú fiatalember: a gimnáziumi évek alatt nemcsak tanulmányaiban volt kimagasló, hanem csellózott, a kórusban énekelt, Kazinczy-érmet szerzett az országos szépkiejtési versenyen, és még színdarabban is láthattuk. Dáviddal 2025 májusában, iskolánk húszéves jubileumának előestéjén beszélgettem.

Miért választottad a Refit?

Az elképzelésem 14 éves koromban még nem a Refi volt. Családom nagy döbbenetére megléptem a váratlant, ugyanis szerettem volna a zenét továbbra is emelt szinten tanulni a zeneiskola után. Azt találtuk ki, hogy a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba jelentkezem, mellette a veszprémi zeneművészeti szakközépiskolában tudom a csellót tanulni úgy, hogy a gimnázium közismereti jelleggel ott van mellette. Föl is vettek, de a veszprémi konzi abban az évben megszűnt, mert nem tudott osztályt indítani. Értékrendje miatt a következő hely egyértelműen a tatai Refié volt.

És nem bántad meg.

Nem. Sok szempontból sem. Bár az iskola megnőtt, épületeit kihízta, és így tovább: voltak fakultációim az aulában, mert kiszorultunk az összes tanteremből… De sok mindenki ismert sok mindenkit, és a kisebb iskolák közvetlen személyköziségét sokszor ki tudtam használni.

A Lovassy gimi nem ez lett volna.

Valószínűleg nem.

Nem gondoltam volna, hogy az első helyen nem egyházi intézményben gondolkodtál. Tudtam, hogy számodra fontos a zene, de nem hittem volna, hogy ennyire.

Volt ott egy keresztény kollégium, ahol laktam volna, és úgy láttuk, hogy egy erős vidéki gimnázium megugorható a számomra. Aztán persze ki tudja, bírtam volna-e. A konzervatóriumban vannak a hangszeren kívül egyéb órák is, ráadásul ez napi több órás gyakorlást kívánt volna.

Azért is lehetett kézenfekvő választás számodra a refi, mert lelkészcsaládból származol. Édesapád támogatta a döntésedet?

Támogatta. Ő maga egyébként furcsállta is a zenei pálya felé való kikacsintásomat, mert az első években elég keveset gyakoroltam hangszeren. A Refihez kötődő első emlékeim édeapámmal kapcsolatosak, az általa is szervezett egyházmegyei kórustalálkozókon már egész kicsi koromban részt vettem, mint hallgatóság, és a Tatai Református Gyülekezet is többször adott ennek otthont, valamilyen helyszínül a Refit is bevonva.

Hogy vagy most a csellóval?

Pályám csúcsa, ha szabad így mondani, 2022-ben volt. Akkor egy zeneakadémista orgonista barátom meghívott a diplomakoncertjének a főpróbájára. Ezt úgy értsd, hogy a diplomakoncertje műsorát a megelőző héten előadta, és abban volt egy orgonára és csellóra írt mű is. Rengeteget gyakoroltam rá, és azt a hangfelvételt szívesen hallgatom vissza. Tulajdonképpen főleg azt az egyet… A többi játékomban az tűnik fel, hogy mit lehetett volna egy kicsit több gyakorlással jobban csinálni. Azóta időnként – két-három havonta – kerül elő a cselló: gyülekezeti szolgálatban vagy kisebb kulturális rendezvényeken.

Ha ez lett volna a fő csapásirány, akkor most zeneakadémista lennél?

Valószínűleg akkor sem. Egész gyorsan kiderült, hogy a zenészpályához nekem nem lenne kitartásom és idegrendszerem. A műszaki-természettudományos vonalban megvan az az előny, hogy egy hosszabb ívű probléma esetén – pl. ha egy hosszabb kódot kell megírni, vagy valami bonyolult problémát elvégezni – a következő nap nagyjából ott kezdhetjük el, ahol előtte abbahagytuk. A zenészeknél naponta egy óra mindenképpen arra megy el, hogy ott folytathassák, ahol előző nap abbahagyták.

A sógorom tanít a Zeneakadémián, ő mondja mindig, hogy a zeneakadémista srácok tulajdonképpen élsportolók.

Igen, ezt megerősíthetem.

Balkezes vagy. Nehezebb-e csellón megtanulni, vagy bármilyen tevékenység, ha az ember balkezes? Érzed-e ebben a kiválasztottságot?

A cselló nem nehezebb, nem is tükörben tanultam. Rám speciel igaz, hogy a bal kezem technikája „ügyesebb” a jobbénál, de ezt több jobbkezes csellista is elmondhatná. Az olló egyértelműen nehezebb, de megtanultam jobbal vágni.

Hogyan emlékszel vissza a refis éveidre?

A négyéves képzésnek elég jó íve volt. Hatosztályosoktól többször hallom vissza, hogy végzős korukra már unták egymást. Én humán osztályba kerültem, és a legtöbb szempontból jó emlékeim vannak. Nálam elkülönül a négy év másfél – két és fél évre, merthogy…

…osztályfőnökváltás volt.

Nem amiatt. Az is törés volt, hogy Maller Márta tanárnő korai várandósan elment szabadságra, és kevesen vállaltak volna minket szívesen. Végül az osztály kisebb részét tanító Temesi Tímea tanárnő vállalt el bennünket, akinek mi voltunk az első és utolsó csapata. De nálam elsősorban azért különül el, mert 2018 márciusában megtértem, és sok dolgot az áhítattól elkezdve bizonyos szabályokon át addig, hogy milyen légkört alakítunk ki az osztályon belül, máshogyan láttam onnantól.

Kritikusabban?

Az elején természetesen kritikusabban. Az Isten első szeretetének a lendülete sokáig vitt. Odáig, hogy minden osztálytársammal személyesen beszéltem, és elmondtam nekik az Evangéliumot. De nemcsak a kritikáról van szó, hanem újra kellett definiálnom, mi számomra a Refi: megtartó erő-e vagy missziós terep.

Lehet együtt a kettő, nem?

Hogyne. De akkor nem volt ennyi eszem.

Útközben kristályosodott ki, hogy nem a harag és a kétségbeesés, hanem az imádság a válasz arra a sok tévúton levő életre, amit magam körül látok. 

Milyen volt az osztályod?

Nagy összerántó erő volt a közösségünkben, hogy osztályfőnök nélkül maradtunk, és végül úgy vállalt minket Temesi tanárnő, hogy ő a társaságnak csak kb. az ötödét ismerte. Harmincnyolcan kezdtük a gimnáziumot, majd harminchatra redukálódott a létszám. Nyilván voltak hangadók, csöndesebbek, útkeresők – mint a legtöbb csoportban. Hivatásunkat tekintve is sokfélék lettünk. De egészen konszolidált négy évet töltöttünk el együtt. 2020-ban, az érettségink környékén köszöntött be a covid, de 2016-tól 2020-ig nagy, az életünket felforgató események nem történtek a közösségben.

Fizikus vagy. Hogyan kerültél humán osztályba?

Számbavettem, hogy nyolcadik végén miket tudok felmutatni. Elindultam egy-két matekversenyen, de ezeknek nem volt különösebb eredménye. Egy fizikaverseny országos döntőjébe bejutottam ugyan nyolcadikban, de ott is valami nyeretlen kétévesként, a „versenyeztek még” felsorolásban végeztem. Magyarból viszont szép eredményeket tudtam magamének: Kazinczy-versenyek, különböző tematikájú vers- és prózamondók… ezek közül kiemelem az őszi vers- és prózamondó versenyt, amit felsősöknek rendeztek, és ötödiktől nyolcadikig mindig elvittem az első helyet.

Akkor viszont azt kell megkérdeznem, miért döntöttél mégis a fizika mellett.

Ez egy érdekes kérdés, amire nem pontosan tudom a választ. Arra emlékszem, hogy a legelső matekórát Szabóné Salgó Mária tanárnő azzal nyitotta: kifejezetten örül, hogy humán osztály csoportját kapta, mert neki nincs szüksége azokra a „vad reálzsenikre”, akik végigunatkozzák az óráját, és aztán valamit produkálnak, amitől messze többre lennének képesek. Ő a szorgalmas, jó eszű humán csoportokat szereti. És úgy szokott az lenni, hogy egy-két ember innen is elmegy matek emeltre tizenegyedikben. És akkor rám nézett. Én meg visszanéztem rá, hogy kedves a tanárnőtől, de biztosan nem; ezt a bőrt már nem fogják lehúzni rólam. Aztán sokat tanultam tőle matekból; nem pátyolgatott bennünket. Gyakorlatilag minden évben billegtem a négyes és az ötös között, és ehhez nem voltam hozzászokva.

Oké, de ez a matek, nem pedig a fizika.

Igen… A fizikában az általános iskolai első fizikatanáromat tudom említeni, aki a természettudományos komplex érdeklődést kialakította bennem, oly módon, hogy volt hozzám türelme. Különböző rejtvényes könyveket olvastam, és az ott olvasott rejtvényekkel zaklattam az általános iskolai tanáraimat. Ő a legtöbb kérdésre ki tudta okoskodni a választ, és ez imponált nekem. Vele mentem aztán az országos fizikaversenyre is, és ballagáskor egy kis könyvecskét adott emlékül, amelybe beleírta, hogy bár még nem tudja, mi leszek, de reméli, hogy fizikatanár. Aztán kilencedikben odaálltam Menoni Gabriella tanárnő elé egy – utólag nagyon bátor – húzással, hogy szeretnék egy órát megtartani.

Kilencedikben?!

Bizony. Már nem emlékszem, hogyan zajlott ez a dialógus, mindenesetre megengedte. Ráadásul azt a leckét, amit elmondtam, annyira nagyon nem is értettem. De ő hagyott kibontakozni. Itt kezdődhetett talán… Majd később is megmaradt ez, Zemplényi tanár úr regnálása alatt az összefoglalások után én egy órában összeszedtem a témához kapcsolódó kísérleteket, és tarthattam egy-egy kísérletezős órát.

A faktos tanárod viszont nem ő volt fizikából, ugye?

A fakultációt Illés Dániel igazgató úr tartotta. Mészáros Bence interjújában lehetett olvasni, hogy vele igazgató úr külön foglalkozott. Én ezt tizedikben láttam, mikor ő ott ült délutánonként. Tizenegyedik elején odamentem igazgató úrhoz, hogy láttam ám, mi volt tavaly; most, hogy Bence elment, nem lehetne velem folytatni?

És…?

Mondta, hogy de. Így hát átvettem igazgató úrnak azt az idejét, ami Bence után felszabadult. Ez az, amit mondtam a kisebb intézmények személyköziségéről: ezt itt meg lehetett csinálni. Bárki más is jöhetett volna, meg volt hirdetve nyilvánosan, de igazgató úr akkor is megtartotta ezeket az alkalmakat, mikor én egyedül jelentem meg. (Tehát kb. mindig.) Ezek az extrafeladatok rengeteget dobtak azon, mennyire láttam át a középiskolai tananyagot.

A szíved egyik része azért humán maradt.

Ez így van. Egyetemen is elmentem Kazinczy-versenyre. Isten kijelentése, a Biblia pedig valamilyen értelemben irodalmi mű is, úgyhogy ilyen tekintetben sem tudok attól elszakadni. Ezenkívül nagyjából másfél éve a napi rutinom része a szépirodalom olvasása.

Mit olvasol éppen?

Most ponyvát: egy Sarkadi Imre nevű szocialista írónak a téeszekről szóló különböző novelláit.

Én olvastam Sarkadit. Nem ponyva.

Olyan értelemben de, hogy másodosztályú. A következő a sorban Esterházy Péter lesz.

Ennek nagyon örülök, szeretem Esterházyt. Majd meséld el, hogy tetszett. De menjünk tovább. Beszéltünk a tanárokról, és mondtad, hogy heterogén közösség voltatok. Van-e olyan gimis kapcsolatod, amely kiállta az idő próbáját?

Valamennyi van. Az egyik legerősebb az úgynevezett nagyigmándi triumvirátussal. Hárman jöttek a gimibe Nagyigmándról, akik általánosban osztálytársak voltak, aztán a gimiben ugyanabba az osztályba kerültek, és most Budapesten is lakótársak. Velük összejárunk. Sporadikusan néhány osztálytársammal még, de legfeljebb öttel. A felsőbb-alsóbb évfolyamokból többekkel egy helyen lakom, egy ökumenikus fiúkollégiumban. Vannak még páran… Azokkal sokkal jobban megmaradt a kapcsolatom, akikkel a hit közös nyelv volt; egy-két volt iskolatársammal pedig a tudományos-műszaki érdeklődés köt össze bennünket.

Kovács Robi a párhuzamos osztályba járt, és a végén a legtöbb óránk együtt volt a fakultáción. Rajtam kívül ő volt még az a mat-fizes, akiben átkattant az, ami szerintem a reál egyetemekhez kell. Ő kezdett el komolyabban foglalkozni a középiskolás anyaggal. Az a pillanat máig bennem van, mikor a Compton-effektust – ez az emelt szint legvége; alig kérdezhették érettségin – meg akarta érteni. Kérdezett volna róla engem, de sosem értük egymást utol szünetben. És heteken keresztül, mindennap odajött: Dávid, Compton? Akkor megértettem, hogy komolyan gondolja a dolgot. Az egyetemet is jól bírta (a Műegyetemre ment), és most is szoktunk néhány havonta találkozni.

Nekem te vagy az abszolút Pécselyi-díjas. Mit jelent számodra a díj?

Nem volt a dolog egyértelmű…

De, hidd el, elég egyértelmű volt.

Az én szememben nem. Többen voltak, akik a maguk nemében erősebb versenyeredményeket hoztak. (Csend.) Talán sokan várták volna tőlem, hogy OKTV-n jó eredményt érjek el. Örültem volna neki én is, de azok akkor nehéz feladatok voltak. Utólag sem tudom pontosan, miért nem tudtam őket megoldani...

Örültem persze a nevelőtestület döntésének. A pénzből fizikás szakkönyveket vettem. Elég bő szakkönyvtáram van. Ezek egy részét általános iskolai fizikatanáromtól kaptam ajándékba, de jelentősebb részét ebből a díjból vettem meg, és ezeket mindmáig használom. Most épp egy fizikus a szobatársam a kollégiumban, és gyakran megesik, hogy egy integrálási problémával kapcsolatban felcsapjuk valamelyik könyvet.

Érettségi után hova vetett a sors?

Fizika szakra mentem. A tanítás szeretetét elvittem magammal gimnáziumból, de nem a szokásos kétszakos rendszerben akartam csinálni, mert mást nem szerettem úgy, mint a fizikát. A matekot egyértelműen nem. Még egyéb humán tárgyak versenyeztek volna, de azok is messze elmaradtak a fizika mögött. Úgyhogy figyeltem, milyen lehetőségek adódnak, hogyan lehet a fizika szakból fizikatanárságot csinálni. Aztán harmadéves koromban megkerestek egy budapesti technikumból, hogy ugyan fizikatanári helyük nincs, de szükségük lenne heti négy órában matematikatanárra.

Tehát te nem akartad a matekot, a Jóisten meg azt mondta, hogy de.

Valahogy úgy. Ott másfél évig tanítottam egy osztályt. Érdekes tapasztalat volt. Nem volt mindenestül győzedelmi menet, de egy-két dolgot elértem. Időközben az is világos lett számomra, hogy az egyetemi oktatói lét, ami végig ott lebegett előttem, egyrészt nem lesz annyira könnyű, másrészt nem is biztos, hogy én azt akarom. Az volt az elképzelésem, hogy bár vannak a kutató fizikusok meg nagy kutatóintézetek, azért az egyetem mégiscsak egy oktatási intézmény. De nem. A minket oktató tanárok, professzorok alapvetően kutatók, és mellékesen valamennyit tanítanak is – ki jobban, ki rosszabbul.

Vagyis nem volt kifejezett tanárpélda az egyetemen? Nem is lehetséges?

Egy-kettő azért akadt. Kiemelném Nagy Mártont, aki a fizikusoknak szükséges elemi ismereteket nagyon igényesen és mégis követhetően foglalta össze; vagy Dávid Gyulát, aki a fizika szak lelke volt sokáig – én még egyik utolsóként tőle tanulhattam az elemi bevezető matematikát, a vektorszámítást. Voltak nagy formátumú alakok: a nemrégiben elhunyt Györgyi Géza professzor például az előadókészségeimet is pallérozta; de azért a legtöbb oktatónk elsősorban kutató. Szóval világos lett, hogy nem maradok az egyetemen, és akkor ott voltam, ahol a part szakad. Persze, izgalmas dolog a fizika, de hogyan éljek meg belőle? A szaktársaim többsége mérnöki vagy informatikusi jellegű munkákat lát el, merthogy a fizikusok egyrészt tanulnak programozni, másrészt sokat foglalkozunk a szakon modellalkotással, adattudománnyal, tudományos adatanalitikával, struktúrák átlátásával, és ha emellé valaki még számolni is tud, az a legtöbb helyen feltalálja magát. Éppen ezért ugyanúgy, mint a matematikusokat, szívesen látják a fizikusokat is akár bankokban kockázatelemzőként, akár vállalati kutatócsoportok tagjaiként. De én nem ezt akartam. 2022/23-ban elindult a rövid ciklusú tanárképzés: diszciplináris mesterszakra lehetett tanári-pedagógiai ismereteket szerezni két félév alatt. És akkor mi, néhány gépészmérnök meg kicsivel több fizikus, nekiláttunk ennek. Ha minden igaz, júniusban végzek majd mind a kettővel, fizikusként és fizikatanárként (update: végeztem 😊). Illetve időközben oldalvonalról megtalált a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Kara, ahol bevontak különböző, elsősorban oktatási, másodsorban kutatási feladatokba, mintegy megelőlegezve a bizalmat, hogy meglesz nekem az a master. A szimpátia kölcsönös, tehát úgy tűnik, fogom tudni folytatni a munkámat a felsőoktatásban, ha nem is direkt módon a fizikai intézetben.

A szimpátia nem csak a Gyógyertudományi Karral kölcsönös. (a fotó Hamar Dávid tulajdona)

Ezek szerint nem a középiskolai fizikatanárság lesz az utad.

Úgy gondolom, hogy a közép- és felsőoktatás ösztönzőleg hat egymásra. Nem tudom, ki fogalmazta meg, úgyhogy élek a gyanúperrel, hogy én: azért egészíti ki egymást szépen a kettő, mert középiskolai tanárként így ráláthatok arra, hogy honnan érkeznek az általam tanított egyetemisták (mert főleg első- és másodévben oktatok), ugyanakkor egyetemi oktatóként láthatom, hogy nagyjából honnan kell felvenni a fonalat, és mi az a szint, aminek a közelébe nagyjából el kellene jutni azoknak, akik továbbtanulni szeretnének.

Lehet, hogy azért, mert humán osztály osztályfőnöke vagyok, de úgy látom, nagyon mostohagyerek a fizika a gimnáziumban.

Az. Ennek több oka is van. Nemcsak fizikus, hanem egyéb kollégáim is szokták mondani, hogy „pedig mindig elmondom nekik, hogy...”. Olyankor leállítom őket: ennek semmi értelme nincs, hogy te "mindig elmondasz” valamit! Pontosan tudod te is, hogy az ún. tanulási piramisban a „valamit hallasz”-módszer 10%-os hatékonyságú. Sajnos sok fizikatanár – és nem mentem ki magam ebből a kategóriából – úgy gondolja, hogy „mi jól megtanítottuk”. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy a gyerekeknek mennyire sikerült elsajátítani. És ebben a 70-es, 80-as évekbeli módszereket alkalmazzuk még mindig. Szakmódszertanon persze már mást hallunk. De a 21. századi fizikatanítás, különösen ilyen bemeneti és kimeneti követelményekkel, mint most (2 évfolyam felső tagozatban és 2 évfolyam gimnáziumban, ott sem annyi óra, amennyi lehetne, hiányos matematikai ismeretekkel megtűzdelve), nem könnyű. És melóigényes, de nagyon. Rengeteget kell(ene) dolgozni akkor, ha a „jól megtanítjuk”-ról el akarunk lépni arra a szintre, hogy jól megtanulják.

Sajnos ez nem csak a fizika sajátja. Az előbbiekből magamra ismertem magyarosként is.

Mivel a fizika nem érettségi tantárgy, a kimeneti követelményekkel lehetne variálni. Illetve – és ezt nem azért mondom, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, hanem objektíven úgy látom – a fizika nagyon sok dolog alapja. Sokfelé lehetne ebből kiágaztatni, és azt hangsúlyozni, hogy itt az életről van szó.

Ez a tanári ars poeticád? Talán egyszerűbb ilyet megfogalmazni, ha csak középiskolában vagy csak a felsőoktatásban tanítasz. De azt mondtad, hogy van kontinuitás a kettő között. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy szakadék.

Szakadék van, persze. Ez a lényeg, hogy valamekkora folytonosságot tehessek oda, ahol egyébként nincs. Ebben a tanévben a Gyógyszerésztudományi Karon van egy tárgy a képzés legelején: fizika gyógyszerészeknek. A három gerinctárgyuk abban a félévben az általános kémia, a sejtbiológia és ez a fizika. A kémia miatt nem sajnálom a delikvenseket – gyógyszerésznek ment, mégis mire számított? –, de azt el tudom hinni, hogy egy fiz-kémes a sejtbiológia csavaros gondolatmenetei előtt, vagy egy biosz-kémiás a fizika szárazsága miatt megtorpan. Én azt kaptam feladatul, hogy órarenden kívüli felzárkóztató kurzusokat tartsak, és készüljek a hallgatókkal a szóbeli vizsgára. Az volt a tapasztalatom, hogy aki a konzultációk többségén ott volt, az mind ötösre vizsgázott. Ez visszaigazolt abban, hogy volt értelme.

Az adott szituációban [a húszéves jubileumi refi-gála előtti napon beszélgetünk] nagyon hülye kérdés, hogy mikor jártál utoljára a refiben.

Ma nem voltam bent. (Nevetünk.) A gimnáziummal a kapcsolatom viszont egészen aktív. Holnap például konferálok a gálán egy öregdiáktársammal. Évente egy áhítatot tartok, ez a gimnáziumi éveim alatt vált szokássá; most tartottam a kilencediket. Különösen érdekes, hogy az első áhítatom még a megtérésem előtt készült el, de már abban is van valamilyen istenélmény.

Anélkül nem sok értelme van kiállni áhítatot tartani…

Úgy gondoltam, hogy ez nekem menni fog, és bizonyos értelemben ment is. De az Isten általános kijelentése relativizálható maradt akkor. Messze nem volt olyan átütő ereje, mint amikor a Jézustól kapható kegyelem a mondanivaló.

Van-e valamilyen mottód?

Gondolkodtam ezen, mit mondjak, és ezt választottam: „Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr.” (Zsoltárok 34: 9) Lássátok, lásd meg, mert látható, megmutatható, tudható, egy része kikutatható. És érezd is. Isten léte és jósága nem egy matematikai bizonyítás, hanem érezhető is. Ebben benne van az a komplexitás is, hogy a végső nagy igazságok nem feltétlenül lesznek egyszerűek – ez is már rögtön kettő.