Egymást motiváljuk - interjú az iskolai robotikacsapat tagjaival, Bujdos Péterrel és Ódor Artúrral

Történelmet írtak a tatai refis robotikás fiúk szeptember elején Szlovéniában, ugyanis a nemzetközi robotikaolimpia (WRO) döntőjében dobogóra állhattak, ami előttük még egyetlen magyar csapatnak sem sikerült. A háromfős csapat két tagjával, Bujdos Péterrel és Ódor Artúrral beszélgettünk a versenyről és a győzelemhez vezető útról.

Mikor kezdtétek el a robotikát?

Artúr: - Én kilencedikben. Peti és Bercel (Somogyi Bercel, a csapat harmadik tagja) már a 7. osztálytól kezdve járnak a szakkörbe. Hetedik-nyolcadikban Kovács Ildikó tanárnő tartotta, aztán kilencedikben Kiss István tanár úr vette át. Ő más időpontban tartotta, így már én is tudtam menni.

A tanárok lasszóztak be benneteket hetedikben, vagy ti akartatok járni a szakkörbe?

Peti: - Az első tanévkezdő napokon hirdették a robotika szakkör lehetőségét, és a Bercel, az Ádám (Gyarmati Ádám, aki külső tagként segítette a csapatot) meg én egyből jelentkeztünk. Az elején különösebben sok dolgunk nem volt, mert akkor még a nagyobbak versenyeztek, de élveztük, jó volt benne részt venni. Ahogy telt az idő, egyre jobban megszerettük, próbálkoztunk is kisebb, itthoni versenyekkel.

Most már ti vagytok a nagyok; frissül fiatalabbakkal a csapat?

Artúr: - Mi tulajdonképpen a Kis István tanár úr-féle robotika szakkört kezdtük. Az osztályunkból most négyen-öten járunk aktívan, és vannak alsóbb évesek is néhányan.

Mit csinál az, aki robotikával foglalkozik? Avassátok be kicsit a laikusokat is ennek a területnek a rejtelmeibe!

Artúr: - Ez a fejlesztésről szól. Kézhez kapunk egy problémasort, amit tetszőleges módon, tetszőleges sorrendben oldhatunk meg: a cél, hogy sikerüljön végül megoldást találni rá.

Peti:- Ez egy nagyon hosszú folyamat tud lenni. Nekünk több, mint fél év volt, amíg a robot folyamatosan fejlődött, és a programot is fejlesztettük. Egyre precízebb, egyre hatékonyabb megoldásokat találtunk a munka során.

Artúr: - Minden második héten átépítettük a robotot teljes mértékben, mert ami addig volt, azzal már nem tudtunk tovább haladni.

A versenyfeladatot is megkaptátok fél évvel korábban?

Artúr: - Igen. A verseny két versenynapból áll, az elsőn csináljuk a kiküldött versenypályán a már ismert feladatot. És ahhoz jön plusz egy meglepetés feladat, meglepetés szabály. A másik napon csak a versenypálya alaprajza ugyanaz, és néhány elem lehet hasonló, de a feladatok teljesen mások. Vagyis valamelyik részére lehet egy félévet készülni, a másik része viszont teljesen spontán problémamegoldást vár el.

Peti: - Legkésőbb februárig mindig megkapjuk a teljes pályát a feladatokkal. A versenyszervezők ráadásul általában figyelnek arra, hogy az alap kész program meg az alap kész robot használható legyen a spontán feladatoknál is. Tehát nem teljesen a nulláról kell újrakezdeni a második napon.

Mondtok pár példát konkrét feladatra? Hogyan kell őket elképzelni?

Peti: - A legbonyolultabb feladatunk, amivel a legtöbbet kellett foglalkozni, az volt, hogy a pályán véletlenszerűen elhelyeztek négyféle színű kockát – piros, sárga, zöld kék színűeket. A robotnak érzékelnie kellett a színeket, és a megfelelő lerakóhelyre vinni őket.  

Mi motivál titeket arra, hogy ezzel foglalkozzatok?

Peti: - Engem ők ketten, a Bercel meg az Artúr. Számomra a legfőbb motiváció a csapatépítés, illetve hogy együtt minél hatékonyabban, minél jobb légkörben tudjuk ezt csinálni. És az elismerés sem utolsó szempont.

Artúr: - Én csak azért kezdtem el járni robotikára, mert a nyolcadik óra után van buszom haza Vértessomlóra. Kilencedikben hét órám volt, és itt kellett lennem a nyolcadik órában is, ki kellett töltenem valahogy az időt. Tavaly már nem azért jártam.

Milyen versenyeken voltatok már?

Peti: - Tavaly is meg idén is mentünk a WRO-ra, a World Robot Olympiadra. Artúr akkor jött a csapatba. Ezen a két versenyen voltunk a mostani felállásban. Én előtte voltam egy 4-es csapatban Ádámmal, Bercellel és Török Kendével az FLL (First Lego League) versenyen, ami csak országos verseny; a nemzetközi kvalifikáció teljesen külön versenyágtól függ ott. Nyolcadikosként nem sok esélyünk volt, meg nem is volt még elég technikai tudásunk hozzá.

A dobogós csapat tagjai, balról jobbra: Somogyi Bercel, Ódor Artúr, Bujdos Péter

Nyolcadikosként is a nagyok mezőnyében kellett versenyeznetek?

Peti: - Igen, Ádám miatt, aki évvesztes, kicsúsztunk a 7-8.-os kategóriából, és az eggyel nagyobbakhoz soroltak minket. A WRO-n más a kategóriabesorolás: van a kids (5-8 éves), az elementary (8-12 év), a junior (12-14 éves) korosztály, és végül a senior 14-19 éves kor között.

Azok voltatok ti. Olvastam, hogy százhatvan csapat vett részt a World Robot Olympiadon. Az összes kategóriában voltak ennyien? Nektek hány ellenfeletek volt?

Artúr: - A versenyen összesen százhatvankét csapat vett részt. A mi kategóriánkban, a Robomission-ben a senior korosztályban 29 csapat mérkőzött meg. Itt hoztuk el a harmadik helyet.

Az egész világból mindenhonnan érkezett 29 csapat közül lettetek harmadikak, ez nagyszerű eredmény. Mit jelent az, hogy Robomission?

Artúr: - 4 versenyága van a WRO-nak. Van a Future Innovators, a Future Engineers, a Robomission és a Robosport. A mi kategóriánkban a robotnak egy előre megadott küldetést kell megcsinálnia. A Future Innovatorsnek ki kell találni valami innovációt a jövővel kapcsolatban.

Peti: - A Future Engineers kategóriában pedig nem legórobotot építenek, és ott egy kategória az egész verseny. A 14 éves korosztálytól 26 éves korosztályig terjed, egyetemisták is vannak bőven a mezőnyben. Tulajdonképpen szabadon épített robotok versenyéről van szó. Láttunk drónt, gokartot is, fém elemekből összerakva.

Artúr: - A Robosportban meg mint hogyha robotok fociznának vagy kosaraznának, valami sportot kell csinálni a robotoknak úgy, hogy nem nyúl hozzájuk az ember. Általában pingponglabdákat kell átdobálni az egyik oldalról a másikra egy barikádon, és amelyik oldalon több labda marad, az a vesztes csapat.

A ti versenyágatok határozottan komolyabbnak tűnik, mint a Robosport.

Peti: - Így van. A sport a legkevesebb érdeklődésre számot tartó kategória, arra jelentkeznek a legkevesebben, de a Future Engineersen sem szoktak sokkal többen lenni. A legnagyobb kategória minden szempontból a Robomission, mert a legtöbb embernek ez az elérhető, a legtöbb iskolában meg intézményben legórobotokkal dolgoznak.

Hogyan készültök fel egy versenyre? Gondolom, ez nagyon időigényes.

Artúr: - Bejövünk a suliba, és a nyolcadik óra után az informatikateremben vagyunk este hatig, így készülünk fel. Adott a versenypálya, ahhoz megépítünk egy kezdő robotot. És szépen lassan elkezdjük finomhangolni: kitaláljuk, hogyan fog menni a robot, hogyan lenne optimális a kör időben, hogyan tudja a karokat mozgatni, hogy nézzen ki… Az építéssel kezdjük, aztán jön a programozás. Miután a robot már eljutott egy stabilan magas szintre, utána csak teszteljük, és a gyakrabban fölmerülő hibákat próbáljuk kijavítani.

Milyen bonyolult egy ilyen programot megírni?

Peti: - Az lenne a legjobb, ha itt ülne közöttünk a Bercel, ő tudna erre a kérdésre válaszolni.

Artúr: - A programnak azt a részét, ahol mindenféle beállítást meg kell csinálni a robothoz, én nem tudnám megírni. Olyasmikre gondolok, hogy ha megadjuk, hogy három centit menjen előre, akkor tényleg három centit forduljon a motor. De miután ezek az adatok megvannak, már egyszerűbb az egész, mert ott már csak meg kell mondani, hogy egyenesen menjen 25-öt, és akkor valóban annyit fog előremenni.

Peti: - Úgy lehet legegyszerűbben elképzelni, hogy ha az ember akar egy várat építeni, akkor ehhez először a kockákat kell megcsinálni. Bercel az alapprogram megírásával ezeket a kis kockákat készíti el, amiket mi utána egymásra tudunk tenni, hogy működjön a program.

Van munkamegosztás köztetek?

Artúr: -Olyan, hogy valaki csak épít vagy csak programoz, nincs.

Peti: - Talán a Bercel az, aki a legtöbbet foglalkozik a programozással.

Artúr: - De előfordul az is, hogy én írom a programot.

Peti: - Nyilván valaki írja a gépen, de azt, hogy hogyan működjön a program meg mi legyen a sorrend, közösen találjuk ki. Bercel általában nem épít, én meg nem szoktam programozni, de olyan, hogy valaki valamit egyáltalán nem csinál, nem fordul elő.

A sikeres munkamegosztás eredménye (a fotók Bujdos Péter tulajdonai)

Hogy alakult, hogy ti ilyen jól együtt tudtok működni?

Peti: - Hetedik óta osztálytársak vagyunk, jól megértjük egymást az iskolán meg a robotikán kívül is. És az is hozzátesz a helyzethez, hogy mivel mindhárman vidékiek vagyunk, délután is itt héderelünk a suliban négyig - fél ötig. Egyrészt ráértünk, másrészt, csúnyán fogalmazva, három „hülye” egymásra talált.

Mi az, amit nektek kell vinni a versenyre, és mit kaptok a helyszínen?

Artúr: - Kell vinni a robotunkat meg egy számítógépet, amin rajta van a program, vagy tudunk rajta írni programot. A helyszínen csak a versenypálya adott.

Mennyire kell tudni angolul?

Artúr: - Ha kijutottunk a nemzetközi fordulóra, akkor nagyon.

Ti kijutottatok, többször is.

Artúr: -WRO-ra egyszer jutottunk csak ki.

Peti: - Az itthoni fordulókhoz semmilyen angoltudás nem kell. Külföldi versenyen az ottani emberekkel, más csapatokkal beszélni elsősorban angolul tudunk, szóval kell, hogy legyen a csapatban legalább egy ember, aki jól beszéli a nyelvet. És a plusz feladat ott helyben derül ki, azt a bírók angolul magyarázzák el. A kísérő tanár segíthet az értelmezésben, a feladat kihirdetése után kapunk öt percet, hogy vele megbeszéljük a problémát fő vonalakban.

Közületek ki volt az, akinek az angoltudására lehetett támaszkodni?

Peti: - Én. Nekem van B2-es nyelvvizsgám, az elégnek bizonyult.

Artúr: - Szerencsénk is volt, mert nagyon sok a magyar bíró a versenyen. A mi asztalunknál nem volt, de öt asztalnál versenyeztek ebben a kategóriában, és háromnál magyar bírók álltak.

Peti: - Plusz az egyik főbíró is magyar volt, úgyhogy ilyen szempontból egyszerű volt a kommunikáció. Ha nem értettünk valamit, tudtunk magyarul kérdezni, és kaptunk rá magyarul választ. De azért muszáj tudni angolul.

Térjünk át személyesebb dolgokra. Mi volt a legjobb élményetek Szlovéniában?

Artúr: - Nagy élmény volt az, hogy magyarokkal találkoztunk kint. Szerbiából is jöttek magyarok, mert ott is magyar csapat jutott tovább, meg Felvidékről is. Magyarországot két csapat képviselte, úgyhogy négy magyar egység is volt. És ez jó érzéssel töltött el minket.

Peti: - Én is ezt mondanám az egyiknek. És szerveztek egy kirándulós napot, amikor elvittek minket a Bledi tóhoz. Az nagyon szép volt. Én külön élveztem, hogy ott leültünk a tóparton, ettünk, fagyiztunk, együtt voltunk – Kiss István tanár úrékkal is együtt. Az szép élményként maradt meg bennem.

Szlovéniában az emberek jelentették a legjobb élményt. Kiss István tanár úr, Péter, Artúr, Bercel, Kiss Marianna tanárnő

Még év elején Kovács Ildikó tanárnő vetített képeket  a kínai utazásról. Kínából milyen emlékeket hoztatok haza?

Artúr: - Ott is az embereket tudom kiemelni. Az egy táborszerűség volt. Az utazás második felében nagyon sok időt töltöttünk közösen más nemzetiségű emberekkel: törökökkel, svájciakkal, amerikaiakkal, kanadaiakkal, románokkal és boszniaiakkal. Nagyon jóban lettünk a törökökkel, svájciakkal is. A bosnyákokkal kevésbé.

Peti: - Érdekes, hogy most a WRO-n is volt két boszniai csapat, az egyik meg is előzött minket. Az egyik sráccal ott beszélgettem, és megadtuk egymásnak az elérhetőségünket. Azóta vele beszéltem többször is az interneten keresztül.

A kínai utazás meg verseny, amelyen a nyáron vettetek részt, tulajdonképpen mi volt? Az nem volt akkora súlyú, mint a robotolimpia?

Artúr: - Kovács Ildikó tanárnőt meghívták Kínába, és vihetett diákokat Magyarországról. Minket vitt, mert mi robotikával foglalkozunk, és ez is egy robotikával kapcsolatos esemény volt. Ott rendeztek egy versenyt, de alul volt lőve a technika, amit kaptunk; mi itt a suliban magasabb szinten foglalkozunk a robottal.

Peti: - Igen, de azért voltak meglepő körülmények. Például az egyik nap  8-12 éveseknek való robottal játszottunk, másnap pedig egy váltótengelyt kellett szétszednünk, majd összeraknunk az egyetemen.

Artúr: - Az egyetemen tartottak előadásokat is nekünk, meg kipróbálhattunk gépeket, robotokat. Utána elvittek minket kirándulni Kínában. Elmentünk a nagy falhoz, a Temple of Heavenbe…

Peti: - Illetve figyeltek arra, hogy mindenféle kínai kaját együnk; egyszer sem voltam rosszul ahhoz képest, hogy össze-vissza ettünk 11 napon keresztül mindent. A szlovén kaja hamarabb odavágott.

Kínában jókedvűen: Ódor Artúr, Gyarmati Ádám, Bujdos Péter, mögötte Rehák Botond, Gombik Lili, Kovács Ildikó tanárnő, Somogyi Bercel

A gluténmentesség nem okozott problémát?

Peti: - A kínai ételek amúgy is nagyrészt gluténmentesek, mert nagyon sok krumpli, rizs, tojás, zöldség van náluk, és sokkal kevesebb a gabonából készült dolog. Ilyen szempontból nem volt nehéz. Akadt olyan teljes, tizenöt-húsz fogásos vacsora, amikor mindenből tudtam enni.

Volt-e bármilyen vicces történet Kínában, ami a meg nem értésből adódott?

Peti: - Egy folyóparton elmentünk sétálni. Marha meleg volt, mindenkinek leolvadt az agya. Éppen indultunk visszafelé a sétáról, és megláttuk, hogy az emberek ott pihennek a híd alatt az árnyékban, illetve a gyerekek ilyen kis sup-okon úsztak ott a folyóban.

Artúr: -Ki volt írva, hogy úszni tilos.

Peti: - És az egyik fiú úgy döntött, hogy a magyar beszéd szépségeit megosztja hangosan az egyik úriemberrel ott a híd alatt. Ő ezt nem értette, és kedves hangon visszaköszönt kínaiul, hogy „niao”.

Azt hittem, az lesz a csattanó, hogy értette.

Artúr: - Hála Istennek nem.

Peti: - A szlovákiai csapattal a szlovén verseny első napján így ismerkedtünk meg, hogy ott álltunk az asztalnál, és éppen elátkoztam a pályát a fenébe, mert szörnyű volt. A nyomdafestéket nem tűrő szavaim után derült ki, hogy ők is tudnak magyarul. Szlovák címeres mezben voltak, de értették, amit mondtunk.

Mit csináltok, amikor tele van a hócipőtök a programozással meg a robotokkal?

Peti: - Olyan, hogy különösebben elegünk lett volna belőle, nem volt. Az megesett, hogy a tanár úr látta rajtuk, hogy kezdünk nagyon elfáradni, és kiküldött bennünket kosarazni.

Artúr: - Nyári szünetben, mikor már véget ért a suli, jöttünk robotozni reggel 9-re, és délután négyig itt voltunk. Akkor délben mondta, hogy most már pihenjünk, hiszen egész nap dolgoztunk.

Finomítjuk a kérdést: mit szerettek még csinálni a robotikán kívül?

Artúr: - Járunk színjátszóra, kórusra, operába.

Peti: - A közösségi programokra mindig vevők vagyunk. Én egyébként ha tehetném, akkor mindent is csinálnék. Én is írtam a blogot az első két évben, meg jártam néptáncra, furulyázni, de előbb-utóbb meg kell keresni a prioritásokat. Idén a fakt is sok időnket elveszi.

Artúr: - Én a néptáncot ezért is hagytam abba, egyszerűen nem fért bele az időmbe. Nekem is a robotika lett a prioritás.

Ha már említette Peti a fakultációt: ti matek-infósok vagytok mindhárman, ugye?

Peti: Én biosz-kémiás vagyok. Biomérnöknek készülök, de az orvosi egyetem is képben van. Ilyen szempontból is érdekes a robotika, mert úgy látom, hogy egyre jobban belekerül az emberek mindennapjaiba, számolni kell vele, mint ahogyan az AI-jal is. Kínában mutattak nekünk egy sebész robotot, ami az emberi idő fele alatt el tud végezni egy tökéletes agydaganatműtétet úgy, hogy két ember felügyeli, nincs szükség tizenkét fős teamre a műtőben. Ezek nagyon érdekes dolgok.

Akkor Artúr, téged kérdezünk, hogy aki egy robotika világversenyen dobogós lett, az az infófakton is király?

Artúr: - Teljesen jól elvagyunk Bercellel az informatikafakton. Nincsen problémánk, simán vesszük az akadályokat.

Te mi leszel, ha nagy leszel?

Artúr: - Valamilyen mérnök: fejlesztőmérnök vagy mechatronikus.

Mennyire erős a magyar robotikamezőny?

Artúr: - Elképesztően. Nemzetközi szinten nagyon kemény, nagyon-nagyon erős a magyar mezőny. Láttuk pl. a felvidéki robotot a világversenyben. Ők itthon az 5-6. helyen végeztek volna.

Peti: - Akik most Szlovéniában 4-7. helyezést értek el, az itthoni országos döntőben is ezeken a helyeken lennének befutók. A magyar nemzeti döntő körülbelül ugyanolyan nehézségű volt, mint a szlovéniai döntő.

Artúr: - Nyugat- és Közép-Európában a Robomission kategóriában messze a magyarok vezetnek.

Milyen versenye készülhettek a továbbiakban?

Peti: - Szlovéniában, ami tulajdonképpen egy elő-világverseny volt, sok tapasztalatot gyűjtöttünk, szóval van esélyünk arra is, hogy jövőre kijussunk arra a versenyre, amit idén Szingapúrban rendeztek. Szó volt róla, hogy esetleg idén megpróbálnánk más versenyt is. Ádám, aki elég sokat segített abban, hogy ez az egész összeálljon, hivatalosan nem volt a csapat tagja, ezért felmerült, hogy egy másik versenyen indulnánk, ahol négyfős a csapat. Végül az lett a közös megállapodás, hogy mellettünk indul majd egy másik csapat is, akik egyébként szintén eléggé esélyesek. Kölcsönösen segítjük majd egymást, és biztosan jó buli lesz.

Ezek szerint várnak még rátok kihívások és érmek is valószínűleg. Minden jót kívánunk nektek, hajrá, és köszönjük a beszélgetést!

Bédi Roxána, 10. B és Gálné Bagdán Eszter