Nagyon messziről kell indítanom a történetet. Még általános iskolában szerettették meg velem a testnevelő tanáraim a futást. Akkoriban jártam külön edzésekre, és több versenyen is részt vettem. Mint sport, igazán nagy szerelem sosem volt, de a képességeim és a plusz munka miatt elért sikerek lelkesítettek. Aztán ahogy jött a gimnázium, ebből gyakorlatilag semmi nem maradt. Leszámítva, hogy a refis tesiórákon sokszor én voltam a leggyorsabb a hosszabb távokon.
Egyetem alatt aztán végképp eltűnt az életemből a futás.
Úgy 4 éve, hogy újra futócipőt húztam, és elkezdtem koptatni az aszfaltot. Első – nem kis – vállalásom egy félmaraton volt, amire akkor kb. 4 hónapot készültem. Azt a távot azóta háromszor is teljesítettem, ugyanazon a futóversenyen. Adta magát a gondolat, hogy duplázni kéne a tétet. Mikor kezdett konkrét vággyá formálódni bennem ez az ötlet, akkor töltöttem a 29-et. Azt mondtam magamnak: „ezt 30 előtt még le kell hoznod”. Úgyhogy májusban már le is adtam a nevezésemet az októberi versenyre. Alaposan kigondoltam, hogy először szépen felkészülök (és pluszmunkát is végzek a későbbi maraton miatt) a „szokásos”, nyári félmaratonomra, aztán rákapcsolok, és a hátralevő két hónapban feltuningolom magam a maratoni távra.
Végül a dolgok nem úgy alakultak, ahogy azt én megálmodtam. Már a félmaratonnal gondjaim voltak. Meg akartam javítani az egyénimet, ezért következetes felkészülést terveztem, de ebből nem sok valósult meg, az akkortájt igen sűrű teendőim miatt. Az időmön nem is tudtam faragni (szűk 2 perc híja volt), mégis elégedett voltam a felkészülés fényében (árnyékában…?).
Aztán jött volna a következő cél és az arra való felkészülés, azonban annyi más, akkor fontosabb teendőm mellett már nem volt rá kapacitásom. Egy hónappal a verseny előtt szabadultam föl annyira, hogy heti 2-3 edzéssel próbáltam menteni a menthetőt. Már az első futás meglepett. 30 km. Mondtam is magamnak: ez nem is olyan rossz! Igaz, a végére kicsit már szétesett a mozgásom, de ennek pszichoszomatikus oka is volt. Ezután picit megnyugodtam, mert amúgy nagyon be voltam tojva, hogy egy hónap alatt képtelenség fölkészülni egy maratonra. Oké, nem vagyok rossz állapotban, de a félmaraton óta talán ha kétszer futottam, és a maraton egy egészen más kávéház. Szóval onnantól kezdve 20 km körüli távokat futottam, de azokból is végül csak négyet.
Főpróba gyanánt a verseny hetének hétfőjén mentem egy 35-ös karikát. A végén már kicsit elegem volt, de ez inkább a monotonitás és az aznapi fáradtság miatt volt. Ennek tudatában sem akartam elbízni magam, mert plusz 7 km még várt rám vasárnap, ami már gyilkos tud lenni kimerült állapotban.
Aztán eljött a nagy nap. Pontosabban először az előestéje, amikor is hőemelkedésem lett. Nem tudtam, hová legyek. A tervezettnél később sikerült lefeküdnöm, és a bennem bujkáló betegség miatt rosszul is aludtam. Másnap reggel fájó fejjel, messze nem 100-as közérzettel ébredtem. A hőemelkedés elmúlt, de a helyzet miatt elgondolkoztam, hogy okos dolog-e ilyen állapotban elindulni. Nem akartam menet közben feladni a versenyt -ha esetleg nem bírnám, de lemondani sem szerettem volna. Annál jobban hajtott a becsvágy, és sok embernek beharangoztam már. Meg hát a bakancslista… Szóval egy fél paracetamolt pajzsul emelve úgy döntöttem, mégis nekivágok. Az adrenalinnal karöltve a gyógyszer hamar gatyába rázott, úgyhogy a rajt után nem sokkal már nem is éreztem magam rosszul, a gondolataimat a távra tudtam fókuszálni.
Aznap az időjárás sem a legbarátságosabb arcát mutatta: 8 Celsius-fok, borult ég, hideg szél és eső. Kicsit késve értem a helyszínre, úgyhogy végül éppen csak beestem a rajthoz, és már indultunk is. Még szerencse, hogy a tömeg miatt két részletben indították a mezőnyt. Apropó tömeg. Ezen a távon általában 4-5000 ember szokott indulni. A covid miatt most "csak” valamivel több, mint kétezer volt a befutók száma. Ezt azonban egy percig sem bántam. Sőt.
Jó ezeknek a versenyeknek a hangulata, de azt nagyon nem szeretem, mikor nem lehet haladni a rajt utáni népsűrűségben. Végül annyira most ez sem zavart, mert bár volt kitűzött szintidőm, "elsőbálozóként" (és félig betegen) a célba érés volt a legfontosabb.
Az első 12 kilométeren nem is sikerült felvennem a saját tempómat. 5 és 6 perc között ingadoztam, de legalább gyorsuló tendenciát mutatva. Utána sikerült beállni egy 5:30-as iramra, amin csak a hidak föl- és lehajtói módosítottak egy kicsit az adott szakaszon. Ahogy föntebb említettem, az utolsó pillanatban estem oda a rajthoz, és mint később kiderült, rossz rajtzónába álltam be. Az iramfutók (ők azok, akik segítenek a kitűzött szintidőn belül teljesíteni a távot azzal, hogy egyenletes tempót diktálnak) zászlóin ugyanis nem az általam megszokott tempó szerepelt, hanem a tervezett szintidő. Ez és a rajt utáni tötymörgés miatt csak a 25. kilométernél értem utol a négyórás bolyt.
A tempó tartásának érdekében a táv első felében jórészt magamra hagyatkoztam – tekintve, hogy a négyórás iramfutókat be kellett érnem. A második "félidőben" többször tapadtam más futókra, de ezek csak néhány kilométerig tartottak, és hála az égnek én hagytam ott őket idővel, és nem fordítva. Egy kisebb holtpont 35 km környékén ért el, azonban ahogy egyre közeledett a cél, és kezdtem érezni az érem húzását a nyakamon, úgy lendültem át ezen a nehézségen. Illetve ott voltak az út mentén a szurkolók, akik az egész távon sokszor adtak lendületet. Nélkülük biztosan nehezebb és sivárabb lett volna ez a magányos viadal. A célhoz közeledve, 40 után aztán kicsit rákapcsoltam (amennyire az erőmből telt), és igyekeztem a mozgásom is összeszedni. Az utolsó 500 méteren fölszabadítottam az addig tartalékolt és még megmaradt energiáimat, és szó szerint bevágtáztam a célba. Jólesett beérni és átélni, hogy sikerült a szintidőt is hozni. Féltem, hogy nem fogja bírni a testem, de igazából komolyabb holtpont és sérülés nélkül, magamat végig nagyon jól érezve és a futásomat kontrollálva teljesítettem a távot.
Az időjárást tekintve: a táv első negyedében jobban rákezdett az eső, de a megfelelő öltözetnek (és hozzáállásnak) köszönhetően ez egyáltalán nem zavart. Őszintén, még élveztem is. Perverz dolog, de tőlem akár végig eshetett volna ugyanilyen intenzitással. 15-20 perc után aztán alábbhagyott, és el is állt. Egy kicsit még a nap is kisütött, szóval számomra ideálisak voltak a körülmények. A szél sajnos pont úgy fújt, hogy megtalált végig a rakparton, de szerencsére nem volt vészes az sem.
Egy kicsit a felszerelésemről: a cipőm már fél éve a társam, és a zoknit is jól ismerem (ezek a kritikus darabok), azonban a táv miatt vacilláltam, hogyan oldjam meg a frissítést. Nem szeretek megállni, ezzel megtörve a lendületet, illetve a kihelyezett frissítés sem volt számomra megfelelő. Emiatt egy futómellényen gondolkoztam, amit végül csak a verseny előtti napon vettem meg, két 500 ml-es soft kulaccsal, valamint egy kompressziós szárat is a kosárba dobtam. Egy kulaccsal a kézben már sokszor futottam, viszont a mellény teljesen új volt, és én birka, pont egy maratonon, az első maratonomon teszteltem le. Ilyet nem csinálunk. :D Menet közben aztán szerencsére minden tökéletesen működött, amiért nagyon hálás vagyok.
És persze a frissítés: a két kulacsban izotóniás italt vittem magammal (gondolkoztam, hogy egy víz-egy izo, de aztán úgy voltam vele, hogy a vizet megoldom asztalról, ha nagyon kellene), illetve három energiazselét és egy magnéziumot (amit végül nem küldtem be – meg maradéktalanul a két izót sem). Ez mind tökéletesen elég volt, és ezzel sem volt probléma. A végén már a maradék gélt sem kívántam. Inkább muszájból gyűrtem le, mert tudtam, hogy kelleni fog a kraft az utolsó kilométereken.
Összességében egy nagyon jó versenyem volt, ahol minden flottul működött. Én is.
Ahogy mondani szokták futós körökben: "az iram öl, nem a táv" (itt azért az is). Mégis volt egy kitűzött célidő, amit egy percre sem engedtem ki a kezeim közül (lábaim alól). A felkészülés hiányosságai némiképp árnyalják bennem az elért eredményt, de igyekszem úgy keretezni, hogy ez majd plusz motiváció legyen a szintidő megjavításánál a következő maratonomon. Mert lesz még...