Depresszív realizmus
Keserű szájízzel ülök a meleg családi körben.
Fél éve már, hogy a bomló tetem néz vissza rám a tükörben.
Nem hisznek nekem, pedig már a szagát is érzem.
Talán azt is gondolják, megőrültem,
elvégre van hol aludnom, van mit ennem,
meg valami jövő reménysége is elveszett bennem.
Nem akarják látni, ki vagyok most,
hogy ki az, akit saját bűne mardos,
s hogy nincs kiút, jaj, nincs kiút.
Önnön árnyékommá lettem,
s nincs már mit tennem:
minden érintés hideg,
minden egyes érv rideg,
mindenki üres szavakat szól:
“Jobb lesz, lesz még, nem minden szörnyű,
te is tudod, senkinek se könnyű!”
De nem ők élik minden nap újra
életük romjának regéjét,
nem ők élnek anélkül, hogy tudnák,
mi is a reménység,
szellemként bolyongva oszló álmok között,
mint akibe maga a halál költözött.
Győzzetek meg, hogy tévedek,
és az élet szava elé majd készséggel térdelek -
de ha minden amit adhattok, egy “talán”,
hogy léphetnék túl emlékeim során?!
Stramszki Szonja, 12. c