Hol rejtőzöl, Istenem?

A 21. századi ember a lehető legokosabb. Modern eszközök, technológiák állnak a rendelkezésére, szinte már gondolkodnia sem kell. De a lélek nem változik, hiába a sok évezred, hiába a vaskos történelem tankönyvek. Az összes korban az emberrel születik, és vágyakozik az elérhetetlenre. Ott van benne egy aprócska sarok, amely üres marad, beporosodik, ha nem vigyázunk rá. Egy űr tátong benne, semmi mással nem lesz teljes, csak az Isten jelenlétével. Mégis ez sokszor nagyon nehéz, hiszen számunkra Isten kiismerhetetlen. Emberi értelemmel fel nem fogható. Miért szeret minket, ha mi folyton becsapjuk Őt? Miért ad nekünk újabb és újabb esélyeket, ha állandóan elfordulunk Tőle? Hogy lehet, hogy a kegyelmét ingyen osztja szét közöttünk, ha mi elfeledkezünk Róla? Ő képes olvasni a gondolatainkban, nem tudunk titkokat elrejteni a lényünk legsötétebb, legmélyebb pincéjébe sem. Akkor miért van az, hogy mi egy egész életet szentelhetünk a Biblia tanulmányozására, akkor sem fogjuk soha megérteni, megfejteni az Ő terveit? Talán bujkál? Hol van tehát Ő a jelenünkben, a mindennapjainkban? Hogyan fedezhetjük fel, ha munkálkodik? Hogyan szól hozzánk?  

A fehér kavics sebesen átszeli a levegőt, egyet-kettőt pattan a járdán, mielőtt a betonkerítésnek csapódna. Amint a találkozás végbemegy, apró hangot hallat, egy kis nyögést, mintha tiltakozni akarna. Visszapattan, majd egy elegáns landolással megpihen egy fűcsomó tetején. 

-Nyertem! – kiált a fiú győzedelmesen.  

-Csaltál! – tiltakozik azonnal a lány.  

-Nem csaltam – vigyorog a bajnok úgy, hogy fehér fogai mind kilátszanak.  

-Dehogynem – teszi karba a kezeit a másik, alsó ajkát durcásan lebiggyesztve.  

-Most mit izélsz, itt a te köved, itt az enyém. Amit én rúgtam, az messzebbre pattant vissza.  

-Akkor is.  

-Jó, akkor hisztizz. Attól még igazam van.  

A lány összevont szemöldökkel figyeli a fiú eltökélt, boldog arcát, és ráébred, hogy ezt a vitát nem fogja tudni megnyerni. A játékot ő találta ki, de úgy akarta, hogy Levi ne nyerjen. Nagyot sóhajt, szemét egy pillanat erejéig az égre emeli, majd megereszt egy halvány mosolyt.  

-Játszunk még egyet?  

Erzsi néni nem örülne, ha látná ezt, de a zsémbes szomszéd nénitől nem ijednek meg a rettenthetetlen gyerekek. Jázmin határozott mozdulatokkal veszi fel az ő kövét a földről, majd a porba húzott vonalra helyezi. Levi követi a példáját, barna szemeiben pajkos csillogás, mely miatt azok úgy ragyognak, mint két fényes üstökös. A lány kezdi a menetet, összedörzsöli tenyereit, így készül a csatára. Meglendíti jobb lábát, és amilyen erősen csak tud, belerúg a kavicsba, amely nagy lendülettel átszeli az előtte húzódó távolságot. Vigyorogva fordul a fiúhoz, mert úgy érzi, a zsebében van a győzelem. Ám Levi ismét jobbnak bizonyul, ezúttal csak pár centiméterrel, mire a lány elkeseredetten sóhajt fel.  

-Sohasem nyerek – mondja csalódottan. – Ez így nem fair.  

-Ne legyél szomorú, na. Kevesen múlott – vigasztalja őt a fiú.  

Jázmin megereszt egy halvány mosolyt, ezután vidámabb arccal a kerítéshez lép, felhúzza magát a peremre, majd ügyes mozdulatokkal felül. Levi izgatott vigyorgással teszi ugyanezt, így a két gyermek egymás mellett pihen, lábukat a levegőben lóbálva.  

-Te megcsináltad a házit matekból? – kérdezi Jázmin.  

-Még nem – feleli a másik.  

-Az baj, Ági néni a múltkor is nagyon mérges volt rád.  

-Tudom. Mindig elfelejtem.  

-Hányas lett a szorzós dolgozatod?  

-5-ös – húzza ki magát a fiú büszkén.  

-Komolyan? Ügyes vagy. Nekem is.  

Egy pillanatnyi csend áll be közéjük, mindketten maguk elé merednek, élvezik a szép, napsütéses délutánt. Levi fészkelődni kezd, ami nem nagy újdonság, hiszen köztudott, hogy a gyerekek nem tudnak huzamosabb ideig egyhelyben ülni, hívja őket a sok kaland és felfedeznivaló. A fiú mocorog, majd egy gyors mozdulattal leugrik, elegáns megérkezéssel.  

-Unatkozom – mondja ki őszintén.  

-Én is. Mit csináljunk?  

-Nem tudom, találjunk ki valamit.  

-Nézzük meg a felnőtteket.  

-Vajon miről beszélnek ilyen sokáig?  

-Biztos unalmas dolgokról.  

-Apukám biztos fociról beszél. Tegnap meccset néztünk este együtt. Nyertünk.  

-Kik?  

-Hát nem tudom, de azok, akiknek apa is szurkolt – von vállat Levi.  

-Akkor bemenjünk?  

-Aha.  

Levi pajkos vigyorra húzza a száját, majd gyors léptekkel rohanni kezd, egyenesen be a templom udvara felé. Jázmin felháborodott kiáltással reagál, majd követi a már méterekkel előtte haladó fiút. A két gyermek számára az útszéle egyébként sem a legbiztonságosabb hely, de mit törődnek ők a veszéllyel? Falun nem járnak autók, legalábbis elég ritkán. Meg amúgy is, mit lehet tenni, ha a szülők még beszélgetnek a gyülekezeti teremben? A kisebbek számára az nem túl izgalmas. A kinti világ sokkal, de sokkal érdekesebb, hiszen minden másodpercben valami újat lát az ember! Tele van titkokkal, melyek csak arra várnak, hogy két ilyen kis kíváncsi gyerkőc megfejtse őket.  

Amíg Levi és Jázmin egymás mellett haladva futnak, hogy belessenek a résnyire nyitott ajtón, és meglássák, hogy pontosan mit is csinálnak az idősek, fontos megemlíteni, hogy mi is ez a különleges alkalom, amin a felnőttek olyan nagy lelkesedéssel vesznek részt. A lelkész felesége áldott állapotban van, és erre nagylelkűen egy szeretetvendégséget rendeztek a gyülekezeti tagoknak. A kis társaságban nem is olyan szokatlan dolog ez, hiszen vidéken mindenki ismer mindenkit, és a hívők száma ugyan kevesebb, de a hangulat egészen családias. Jó nekik együtt, a társaság felüdíti a kicsiny falu életét, színt visz a szürke napokba. A lelkész erre mindig nagyon odafigyel, számára fontos a változatosság, a spontán ötletek, élmények és a közös pillanatok. Szereti megismerni azokat az embereket, akikkel minden vasárnap egy templomban tölti az istentisztelet idejét. Igazán példaértékű ez, a hívők nagyon szívesen járnak a közösségbe, itt mindig gazdagodnak egy-egy mélyebb, tartalmasabb beszélgetéssel.  

A két barát megérkezik a bejárathoz, és óvatosan bekukkantanak. A szoba nem túl nagy, de tömve van emberekkel, akik hangosan nevetnek, nagy mozdulatokkal gesztikulálva mesélnek egymásnak. A gyerekek látnak egy hosszú asztalt tele süteménnyel és üdítővel. Vágyakozva néznek össze, de nem lépik át a küszöböt, maradnak a biztonságos rejtekükön. Jázmin észrevesz egy törékeny kis alakot, aki a szoba szélén gubbaszt, arca szomorú, tekintete unott. Az apró teremtés felpillant, mintha megérezte volna, hogy figyelik, és érdeklődő csillogással a szemében szemügyre veszi a két jövevényt.  

-Abigél az – súgja Jázmin Levi fülébe. – A lelkészek gyereke.  

-Akkor neki lesz kistesója? – lép el Levi az ajtótól.  

-Aha, gondolom – vonja meg a vállait a lány.  

-Bemenjünk? Együnk sütit?  

-Már ettünk. Anyukám azt mondta, nem ehetek többet.  

-Jó, akkor mit csináljunk?  

-Menjünk hátra, a nagy fához. Ott van az a hosszú hinta is.  

-Oké. Fussunk versenyt?  

Jázmin nem várja meg, hogy Levi befejezze, vidáman csengő nevetéssel indul neki a templom magasztos épülete mögé vezető útnak. Mostanra már valamiben igazán nyerni szeretne, és egy kis tréfás csalás ebbe igazán belefér. Lihegve kapkodja a lábait, kezeit szinkronban használja velük, ahogy tesiórán tanulta. Fekete haja úgy követi minden mozdulását, mint egy fényes palást. Mikor odaér a célhoz, a lány kifulladva tapasztja kezét a vastag, érdes fatörzsnek, Levi egy szempillantással később teszi ugyanezt. 

-Én győztem – mondja Jázmin vidáman.  

-Na persze. Előbb indultál.  

-Az nem baj.  

-De igen! – vitatkozik a fiú.  

-Ne legyél már ilyen! Nem mondtad, hogy nem lehet.  

-Jó, akkor te nyertél. Örülsz?  

-Igen – vigyorog a lány.  

-Szuper. Akkor te ülj a hintába, én meg felmászok a fára.  

-Jó – biccent a lány, majd úgy cselekedik, ahogy Levi mondta.  

-Nézz ide! – integet a fiú a magasból.  

-Látlak! – mosolyog vissza Jázmin.  

-Innen kisebb vagy.  

-Te is innen.  

Levi eközben a templom tornyára emeli tekintetét, mely nyújtózkodik az ég felé, de sosem éri el. Megfigyeli a színét, a formáját, sőt, a rajta ülő galambokat is észreveszi. Minden részlet ki van dolgozva az előtte levő képen, mintha egy festmény lenne. De nem sima kép, amit vízfestékkel készítettek, hanem egy olyan igazi, amit múzeumokba is kitesznek. A gyermek egészen belefeledkezik a látványba, alsó ajkát csodálkozva lebiggyeszti. Még sosem figyelte meg ténylegesen az Isten házát, csak futólag, amikor vasárnap a szüleivel eljött ide. Ezelőtt nem vette észre, hogy milyen szép.  

-Olyan, mint egy menedék – mondja ki hangosan.  

-Micsoda? – értetlenkedik Jázmin.  

-A templom.  

-Inkább, mint egy kastély. Mintha a tornyában egy hercegnő élne. Mondjuk Aranyhaj.  

-Na persze – neveti el magát a fiú. - Szerintem ott bujkál Batman. Lehet, hogy denevérek is vannak a harangnál, nem gondolod?  

-De, lehet. Meg egerek. Vagy patkányok. Fúj – Jázmint kirázza a hideg a gondolattól.  

-Vajon van ott kincs elrejtve?  

-Lehet. Tökéletes hely lenne neki. Senki nem is keresné ott.  

-Mi megnézhetnénk.  

-Hogyan? – vonja fel a szemöldökét érdeklődve Jázmin.  

-Nem tudom. Majd egyszer.  

-Jó, majd egyszer.  

-Te amúgy értetted Kari bácsi beszédét? – kérdezi hirtelen a fiú.  

-Nem teljesen. Találtam egy poloskát az énekeskönyvemen. Elneveztem Bercinek.  

-Bercinek?  

-Aha.  

-Amúgy én sem értettem. Úgy beszél mindenről, mintha az Isten mondta volna neki. Ő tud vele beszélni? – Levi izgatottan feláll, és pár lépéssel kijjebb ül a vastag ágon.  

-Biztos. Mármint, sokat imádkozik.  

-Jó, de mi is szoktunk. Nekem nem mond semmit.  

-Biztos nem eleget imádkozol. Kari bácsi biztosan minden percben imádkozik.  

-Gondolod?  

-Aha.  

-Jó, de látja is őt? – erősködik tovább Levi.  

-Nem tudom. Te láttad már?  

-Nem. Te?  

-Nem – ingatja a fejét Jázmin.  

-Szerinted figyel minket?  

-Anya szerint igen. És látja, ha rosszalkodom.  

-Akkor olyan, mint a Mikulás.  

-Aha.  

-Meg kéne kérdezni az Abigélt, hogy ő látta-e már. Vagy hallotta-e már.  

-Szerinted megmondaná? Kicsit nagyképű.  

-Lehet.  

-De akkor mi hogyan beszélhetünk az Istennel?  

-Nem tudom. Nem is ismerem.  

-Én se. Csak azt tudom, hogy jó, és a felhőkről figyel – pillant fel az égre a lány.  

-Mi az, hogy jó?  

-Hát, nem tom. Mondjuk, nézd. Itt van egy pillangó. Látod, milyen szép? Narancssárga a szárnya, látod?  

-Látom.  

-Ha mindent Isten teremtett, akkor őt is.  

-De hogyan van ennyi ideje? Mármint, akkor ezt a fűszálat is Ő növesztette ide? – Levi leugrik a fáról, és a földre hasalva szemügyre veszi a talajt.  

-Biztos.  

-De miért?  

-Nem tudom – vonja meg a vállait Jázmin.  

-Itt egy hangya. Ezt is Ő tette ide?  

-Szerintem igen. Meg téged, meg engem is.  

-Vajon miért? Miért vagyunk mi most itt ketten?  

-Gondolom, hogy ne legyünk egyedül – válaszolja Jázmin mosolyogva, amit a fiú viszonoz.  

-És minden, amit Isten teremtett, az jó, ugye? Legutóbbi hittanórán azt mondta Éva néni.  

-Ja, igen. Most tanultuk a teremtéstörténetet. Már elfelejtettem, hogy melyik nap mi volt.  

-Én is, nyugi – Levi felkel a földről, és odasétál Jázminhoz, leül a fa tövébe, hátát a törzsnek döntve. – Vajon milyen volt neki egyedül a sötétben?  

-Biztosan nagyon magányosnak érezte magát, azért szeretett volna embereket maga köré.  

-Hogy a barátai legyünk?  

-Szerintem igen.  

-Kari bácsi biztosan nagyon jó barátja. Ha olyan sokat beszél vele.  

-Lehet. Én is szeretnék az lenni.  

A lány elszakítja tekintetét Leviről, helyette kíváncsian körülkémlel. Amerre a szem ellát, szántóföldek, búzamezők húzódnak. A kert végében egy rozoga fakerítés áll, amely a templomudvar határát jelzi. Annak a túloldalán csörgedezik egy kis patak, halkan duruzsol a békáknak, ám mégis a pletykái olyan hangosak, hogyha a gyerekek nagyon figyelnének, hallanák. Jázmin most csendben ül, és fülel, érti a víz minden szavát. Behunyja két kicsi szemét, elképzeli, hogy az Isten beszél hozzá. Közben lábaival elrugaszkodik, a hinta meglendül, majd a levegőbe emelkedik. A menetszél belekap a lány hajába, aki elmosolyodik. Az Isten most igazán közel van hozzá. Elgondolkodik azon, amit az előbb mondott, hogy szeretne a barátja lenni. Milyen lenne, ha Isten is idejönne hozzájuk, vajon játszana velük? Isten biztosan olyan komoly, mint Kari bácsi, és Ő is a felnőttekkel beszélgetne.  

-Nézd! Én láttam! – kiált fel Levi, mire Jázmin ijedten kiszakad a gondolatgyűrűjéből.  

-Micsodát?  

-Hát Istent! Ott ült azon a felhőn! – a fiú izgatottan mutogat az ég felé.  

-Hol?  

-Ott volt!  

-Én nem látom.  

-Lemaradtál.  

-Csak viccelsz – mondja sértődötten Jázmin.  

-Pedig valamit igenis láttam.  

-Csak egy árnyék volt.  

-Vagy sárkány!  

-Tényleg?  

-Mint az Így neveld a sárkányodat-ban… 

Jázmin ekkor átpillant Levi válla felett, mert valami mozgást látott a szeme sarkából, és észrevesz egy óvatosan settenkedő alakot. Abigél az, aki miután meglátta két kortársát, kiszabadult a felnőttek társaságából, és inkább utánuk eredt. Most lassan közeledik, félve, hogy a gyerekek elüldözik maguktól.  

-Idejön az Abigél – mondja halkan Jázmin.  

-Mi? – fordul hátra Levi, és szemügyre veszi az újoncot. – Ó, látom.  

Pár másodperc múlva a szőke lány megérkezik, kezeit összekulcsolja maga előtt, mintha most is imádkozna. Jázmin érdeklődve fürkészi a másikat, aki fehér arcával, érzelemmentes tekintetével, egyenes tartásával olyan, mint egy márványszobor. Bár osztálytársak, nem sokat beszéltek még, Abigél más lányokkal barátkozik, mint Jázmin. De azért nincsenek kifejezetten rosszban, tesin mindig egymás mellé vagy párba osztja a tanár őket.  

-Sziasztok – köszön Abigél.  

-Szia – válaszol a kettő kórusban.  

-Miről beszélgettek?  

-Levi látott valamit a felhőkben. Vagy az Istent, vagy egy sárkányt.  

-Igen! Valamit biztosan láttam.  

-Hm – gondolkodik Abigél. – Nem lehet, hogy csak egy madár volt? – kérdezi végül halkan Abigél. – Édesapa szerint az Isten nem a felhők között van. Sárkányok meg nem is léteznek.  

Jázmin és Levi óvatosan egymásra pillantanak. Ugyanaz a gondolat suhan át az agyukon: Abigélnek nincsen fantáziája, és már biztos, hogy nem látta az Így neveld a sárkányodat. De azért érdekes személyiség, és a gyerekek nem akarják, hogy elmenjen. Főleg, hogy a lelkész lányaként sok mindent tudhat, válaszokat is adhat.  

-Akkor hol van Isten? – a fiú összevonja szemöldökét, miközben ezt kérdezi.  

-Nem tudom. Gondolom itt. Mellettünk.  

-Jó, de miért nem beszél?  

-Beszél, csak halkan. Nehezen hallani. Édesapa szerint csak azokhoz szól, akik igazán nagyon figyelnek.  

-Te hallottad már? – kérdezi Jázmin.  

-Nem, azt hiszem még nem.  

-Én szerintem akkor ismerjük meg az Istent igazán, ha figyelünk a természetre – szól Jázmin bölcsen. – Például: a nap mindennap felkel és lemegy. A hold pedig lecseréli őt. Szóval Isten onnan figyel minket.  

-A napból? – csodálkozik Levi.  

-Csak például.  

-De akkor a felhők között van, és nekem van igazam.  

-Nem, úgy értem, hogy Isten mindenhonnan figyel, mindenhol ott van. A napban, a felhőkben, a pillangókban… minden szépben.  

-Ennyi helyen nem lehet egyszerre – vitatkozik Levi.  

-Miért ne lehetne? Neki minden lehetséges.  

-Jó, de ez tuti nem.  

-Abigél, szerinted? – fordul Jázmin a lányhoz.  

-Mutassak nektek valamit? – a mindig komor arcú Abigél szája most cinkos mosolyra húzódik.  

-Mit? – pattan fel Jázmin a hintából.  

-Gyertek.  

-Jó, de ezzel nem válaszoltál nekem.  

-Én nem tudhatok mindent. Kérdezzétek apukámtól.  

Abigél határozott léptekkel indul meg a templom felé, a két másik szófogadóan követi. A hatalmas faajtó előtt megtorpan, és hátrapillant barátaira, akik izgatott arccal figyelnek rá. Benyit a hatalmas épületbe, amely még nyitva áll, várva az oda betévedni vágyókra.  

-Édesapa nem zárja be, csak amikor besötétedik – magyarázza lelkesen a kislány.  

-Hova megyünk? – tudakolja Levi.  

-Mit csinálunk? – folytatja Jázmin is.  

-Ti nem akartatok még sohasem felmenni a toronyba? A harangokhoz?  

-Naná! Pont erről beszéltünk Jázminnal, még korábban.  

-Aha! Mintha tudtad volna.  

-Biztos Isten súgta meg – kacsint Abigél vidáman. - Még sosem vittek fel a szüleim, de én is szeretnék. Vajon mi van odafent?  

-Kincs? Térkép a kincshez? – kérdezi izgatottan Levi.  

-Lehet. Nézzük meg.  

Levi és Jázmin leesett állal néznek össze. Mikor lett ez az Abigél ilyen lázadó? Hova tűnt a mindig ártatlan, lesütött tekintetű kislány? Milyen más most! Nem is olyan rossz vele lógni, sőt, nagyon is jó. Tetszett nekik ez a kaland, és vágytak arra, hogy ők is felmászhassanak a féltve őrzött titkok közé.  

-Mi is megyünk – biccent határozottan a fiú.  

-Jó, akkor indulás.  

Először a karzatra másznak fel, ott egy gyors pillantást vetnek az ünnepélyesen magasodó orgonára, de nem szentelnek neki több időt, mert már sokszor látták korábban. Helyette egy ajtó felé fordulnak, amely a fehér fal végéről kacsint rájuk, hívogatva őket befelé. Ezelőtt még sosem jártak ott, még csak rá sem néztek, valahogy érezték, hogy nem szabad. De most szívük csordultig telik mámorító bátorsággal, és egyetlen kételkedő gondolat sem furakodik agyukba. Átsétálnak a nyekergő léceken, melyeknek hangja kettéhasítja a mély, templomi csendet. A gyerekek ezt mindig megérzik, amint belépnek az Isten házába, tudják, hogy itt nem lehet hangosnak lenni. Automatikusan megnémulnak, csupán suttogni mernek. Olyan ez, mint a könyvtár, ott sem hallani egy mukkanást sem, hiszen aki bemegy, az tudja, hogy mi a rend. Abigél lenyomja a kilincset, amely engedékenyen kattan, kicsit megnyikordul, de a lány utasításának fejet hajt. Ott félhomály uralkodik, porszag, amely egy apró tüsszentésre készteti Abigélt. Átlépi a küszöböt, a padló megnyekken, de a lány nem torpan meg egy pillanatra sem. Folytatja útját, céltudatosan a szűk lépcsőhöz, amely mintha az egekbe vezetne. Megkezdi a mászást, erős kézzel kapaszkodik az imbolygó korlátba, közben érdeklődő szemekkel figyeli a rejtélyes tornyot.  

-Mennyi pókháló – csodálkozik Jázmin halkan.  

-Milyen csendes, milyen sötét – felel rá Levi.  

-Olyan, mint egy kút – mondja Abigél. – Aminek most az alján vagyunk... – Jázmin beleborzong a lány hasonlatába.  

-Szerintem inkább, mint egy padlás. Ahol Hamupipőke lakik.  

-Vagy a Notre Dame-i toronyőr – fokozza a fiú.  

-Inkább menjünk tovább – zárja le az eszmecserét Abigél.  

A lány előrefele néz, tekintete valahol a messzeségben jár, túl a tornyon, túl a templom falán. Ő most úgy érzi, az Istenhez mászik fel, fel a mennyországba. Rámarkol a korlátra, kicsiny ujjai egészen elfehérednek, és addig nem ereszti, míg fel nem ér a lépcsősor tetejére. Megpillantja a harangot, mely szinte akkora, mint ő maga. Eltátja a száját, közelebb lép, vizsgálja, amíg a többiek is megérkeznek.  

-Azta! – csodálkozik Levi, miközben az ablakhoz lép. – Hú, micsoda kilátás!  

-Jé, tényleg! – bólogat Jázmin.  

-Na? Tetszik? – tudakolja Abigél.  

-Aha! Király idefentről nézni a dombokat – vigyorog a fiú.  

-Olyan, mint Isten arca – mondja elgondolkodva Jázmin.  

-Édesapa szerint Isten arca mindenhol ott van.  

-Hm. Szerintem is.  

-Azt hiszem egyszer azt mesélte, hogy ez egy életen át tartó kutatás. Isten azt akarja, hogy mindig vele legyünk és keressük Őt.  

-De miért nem mutatja meg magát? Miért kell keresnünk Őt? Olyan egyszerű lenne, ha csak idejönne és kész – a mondat végén Levi sóhajt egy nagyot.  

-Az túl könnyű lenne. A jó mindig nehezebb. És gondolom ez egy játék, megtalálni Istent a legapróbb dolgokban – magyarázza Abigél. – Legalábbis Édesapa ezt tanítja.  

-Isten mindig jó? – kérdezi hirtelen Jázmin. – Mindig mindenkit megment? Az embereket, állatokat is?  

-Szerintem igen. A szeretetén keresztül ismerhetjük meg. Ő mindent szeretetből tesz, segíteni akar nekünk.  

-És akkor miért halnak meg sokan? Amikor a mama meghalt, anyukám nagyon szomorú volt. Nagyon hiányzik. Mindig sütött nekem sütit, meg játszott velem. Aztán egyszer csak elment. Isten miért vette el őt?  

-Nekem meghalt a kiskutyám, pedig még egészen pici volt. Sokat sírt, mert fájt a hasa. Igazából nem tudom, mi baja lehetett, de nagyon szomorú vagyok miatta. Miért fájt neki? Isten nem védte meg? – Levi hangja elvékonyodik.  

-Talán azzal védte meg, hogy magához hívta – válaszol csendesen Abigél.  

A gyerekek ezután hosszú percekig nem beszélnek, mindenki a saját gondolataival van elfoglalva. Jázmin csalódottan fürkészi a horizont keskeny vonalát, és visszaemlékszik azokra a napokra, amikor a nagymamája még vele volt. Eszébe jut, hogy mennyit hintáztak a kertben, és mennyit babáztak együtt. Karácsonykor mindig kakaós kalácsot sütött, ami Jázmin kedvence, és azóta sem evett olyat. Pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen fájdalmas volt, amikor a mamája végleg elaludt. Otthon gyűlt össze a család, a nagy kanapén a nagyszobában. Mindenki sírt, a rokonok egymás vállába kapaszkodtak, hogy úgy érezzék, valami megtartja őket. A lány nem ejtett könnyeket. Olyan mély döbbenet költözött akkor a szívébe, amely nem engedett utat nekik. Csak ült, összeszorított ajkakkal, és azt kívánta, hogy minden olyan legyen, mint régen. Szomorú arccal vette tudomásul, hogy mostantól másmilyen életük lesz. A mama házát eladták, egy új család költözött be, akik átalakították a kertet. A régi hinta eltűnt, az almafák máshogy néztek ki. Talán az Isten mégse olyan jó, mint hiszik? A Biblia olyan bonyolult, és Ő nem magyarázza meg világosan. Miért teremt olyan sok szép dolgot, ha azok meg fognak halni? Jázmin elfordítja a fejét, nem tud már a távolba meredni, helyette leül a földre, és a porba bámul, ahol meglát egy kis bogárkát. Figyeli a mozdulatait, és arra gondol, milyen lehet ilyen picinek, ilyen jelentéktelennek lenni a világban.  

Levinek Tappancs izgágasága jut eszébe, amikor meglátta a ketrecben, a többi kutya között. Ő volt a legaranyosabb mind közül. Csupán kettő évet élt, mikor fájdalmai elkezdődtek, és az orvosok azt mondták menthetetlen a helyzet, el kell altatni. A fiú azon töpreng, milyen lehet, ha nem tudod, hogy meg fogsz halni. Egyszerűen elalszol, és vége mindennek. Vajon Tappancs szomorú volt? Vagy örült, hogy már soha többet nem fog szenvedni? Ezekre a kérdésekre a gazdája nem kaphat választ senkitől. Talán Isten megmentette a kutyust, hogy ne éljen át ennyi kínt. Hiszen, miért vette volna csak úgy el? Istenről eddig azt hallotta, hogy mindenkit szeret, szóval Isten nem tehet ellene rossz dolgokat. Ugye?  

Abigél meredten áll, kezeivel az ablakkeretbe kapaszkodva. Tudja, mi járhat most a társai agyában, de nem kérdez, nem mond semmit. Hiába, hogy a szülei lelkészek, a családjuk sokszor nem tökéletes. De azért nagyon szereti őket, és hálás minden pillanatért, amit velük tölthet. A kistestvére Isten eddigi legnagyobb áldása, Abigél szerint. Alig várja, hogy ne legyen egyedül, hogy valakivel megoszthassa a mindennapjait. Isten igenis jó, csak a világ miatt érzünk rosszat és fájdalmakat.  

fotó: Udvardi-Zsoldos Péter

Ekkor a délutáni felhők mögül kivillannak a nap arany fényei. A fehér pamacsok mögül szikrázva jelenik meg a sugárzó szín, amelybe világosba borítja a földet. Vonalakban szeli át az eget, egyetlen középpontból indulva, mintha az egészet valaki egy ecsettel, hozzáértő mozdulatokkal odafestette volna. A fényesség bevilágítja a toronyhelyiséget, mire Jázmin felkapja a fejét, és felpattanva a barátai mellé lép. A gyerekek némán figyelik a jelenséget, mely mintha a kis szíveikbe is fénynyalábot csempészett volna. Gyönyörű glóriája ez a lassan alábukó narancssárga gömbnek, mely mostantól megkezdi az útját lefelé.  

-Azt hiszem, Isten válaszolt nekünk – szól szinte suttogva Levi, aki nem akarja megtörni ezt a mély csendet.  

-A mama Isten mellett van – feleli Jázmin. – Isten vigyáz rá.  

-Igen – biccent Abigél. – Igen, vigyáz rá. Isten mindenkire vigyáz, így vagy úgy. Velünk marad örökkön örökké.  

A gyerekek csak akkor eszmélnek fel, amikor meghallják, hogy Kari bácsi a lánya nevét kiabálja. Akkor aztán uccu neki, leszaladnak a lépcsőkön, melyek felfele még olyan hosszúnak tűntek, és lerohannak a karzatról. Levi egy óvatlan pillanatban megcsúszik, de gyors reflexei lévén megkapaszkodik a korlátban, és folytatja az útját lefelé. Közben hol egyikük, hol másikuk kerül az első helyre, hiszen mint mindig, a gyerekek most is versenyeznek. Elsőként Jázmin ér az ajtóhoz, és hatalmasra tárja. A sort Abigél zárja, ezután egyszerre lépnek ki az aranyló délutánba. Ártatlan mosollyal állnak a lelkész elé, aki arra kéri őket, hogy menjenek vissza, és keressék meg a szüleiket, mert lassan mindenki elindul haza.  

A három barát egymásra néz. Ebben a pillanatban minden kimondott és ki nem mondott szó ott van. Őszinte szemükben tükröződik tiszta lelkük, amelybe beleköltözött Isten szeretete. A kicsik szíve csordultig telt az élménnyel, melynek átélése az igazságot álommá szépítette, mert Isten jóságos, és ott van velük minden egyes másodpercben, az életük minden egyes napján.  

Abigél kézen fogja édesapját, úgy sétál vele édesanyjához, aki széles mosollyal ácsorog a lakásuk küszöbén. Levi elköszön Jázmintól, majd szüleihez fut, akik kedves ölelésre hívják őt. Jázmin anyukájához szalad, majd vele együtt közösen elsétál az autójukhoz, amit apukája már beindított. A templomudvarra csend telepszik, szikrázó, ködös. A fények játékában Isten nevetése rejlik, a megfejthetetlen titkok mögött mély szeretete. Isten mosolyog a világra, vidám arcán ráncok keletkeznek. Édes hangon szól, hogy figyel ránk, és nem hagy cserben. Isten kitárt karjai várnak minket.  

Ez a történet három gyermekről szól, akik Istent keresik. Ahogy ők, úgy én magam is kiskoromtól kezdve hallok és tanulok Istenről. Nincs nagy pálfordulásom, vagy egy megindító megtéréstörténetem. Isten mindig velem volt, és mindig éreztem Őt. Tudtam, hogy vigyáz rám, bármit csinálok. Szerettem templomba járni, mert szerettem a nap sugarait figyelni, ahogy csillogásba vonják a lelkészt, miközben beszél. Jó volt figyelni a szavaira is, bár nem értettem mindig mindent. Egyházi általános iskolába jártam, ahol a barátaimmal gyakran fejtegettük az Istent. Kerestük Őt a felhők között, láttuk az arcát egy fatörzsön. Arról beszélgettünk, hogy vajon milyen lehet, vajon, hogy néz ki, mit szeret. Ez a kis novella sok rejtett emlékemet tartalmazza, persze egy kicsit más köntösbe bújtatva. A templomudvarunk egy szép nagy hely volt, ahova gyakran jártunk játszani, ipiapacsozni. Felmásztunk a diófára, vagy löktük egymást a hintában. Később sokszor a tesiórákon is lejöttünk ide, hiszen a falusi iskolánk tornaterme túl aprónak bizonyult. Isten mindig ott volt. Amikor beléptem a templomba, úgy éreztem, rám mosolyog. Szerettem a hittanórákon hallani Róla, énekelni Róla, imádkozni Vele. Néha úgy gondoltam Rá, hogy Ő velem együtt nőtt fel. Ahogy én komolyodtam, úgy komolyodott Ő is. A problémáim megváltoztak, hát Ő is megváltozott. Már nem azért imádkoztam, hogy Isten adjon nekem varázserőt, hanem azért, hogy álljon mellém, hogy bátran legyek kitartó az iskolai életben, a sportban, a bántások közepette. Amikor egy közeli barátom cserben hagyott, úgy éreztem, egyedül Ő áll mellettem. Számíthattam Rá akkor is, ha edzésről hazajőve, hullafáradtan elaludtam imádkozás közben. Nem haragudott akkor sem, amikor egy nehéz dolgozat előtt Őt kértem, hogy segítsen, hogy a megszerzett tudást bölcsen felhasználjam. Minden helyzetben segít nekem. Néha erőt ad ahhoz, hogy egyedül is képes legyek. Néha társaságot ad a magányban. Van, amikor velem nevet, mert örül annak, hogy jókedvem van. Van, amikor megleckéztet, és megtanít dolgokra. Sokszor rávilágít a hibáimra, mert az ember azokból tanul a leginkább. A gödör alján mellém bújik, a fájó hidegben felmelegíti a lelkem. Egy dologban biztos vagyok, amióta csak az eszemet tudom: Isten létezik, és mellettem van; bármi történjék nem hagy el. Azt is tudom, hogy amikor felnövök, Isten is felnőtté lesz velem. Alig várom, hogy Isten ezer arcából megismerjem azt is.  

Molnár Eszter, 12. C