Vajon egy tragédia soraiban is jelen lehet az Úr? Egy XIX. században élt, tőlünk oly távol álló személy tollából is meg lehet tapasztalni a Szentlélek munkálkodását?
Annak ellenére, hogy magyar fakultációra jelentkeztem, tudni kell rólam, hogy mindig hadilábon álltam az egyes kötelező olvasmányokkal. Így hát Madách Imre az „Az ember tragédiája“ című drámai költeményét is eléggé kritikusan és előítéletesen kezeltem. Nem gondoltam volna, hogy a benne foglaltakat pont én fogom terjeszteni, népszerűsíteni. Immáron hiszem, hogy rám bízatott ez a szép szolgálat. Az alábbiakban rendhagyó módon teológiai szempontból igyekeztem elemezni a művet: ennek megfelelően hirdettessék hát most az evangélium!
A nyitányban az angyalok a Gloria in excelsis Deo-t éneklik. Mindez kifejezi azt a helyzetet, azt az idő- és térbeli síkot, hogy a teremtés után járunk a Paradicsomban. Minden a helyén van, ahogyan annak lennie kellene később is. Egy teocentrikus-teokratikus berendezkedésű, harmonikus, Szentlélekkel betöltött világ tárul elénk. [vö. 1Móz. 1,2.: „(…) Isten Lelke lebegett a vizek felett.“] Központi elemként jelenik meg továbbá a „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen“ gondolat. A mű egyéb színeiben azt követhetjük nyomon, hogy ez a gép miképpen is forog. Helyesen teszi, rendben van ez a forgás? Ádám lesz az eszköze annak, hogy erre választ kapjunk. Időközben több eszmei változásnak lehetünk tanúi.
A második színt eszmei szempontból kettősség jellemzi: Ádám nem kérdőjelezi meg Isten munkáját, az őt körülvevő tárgyak keletkezésének módját, létezésének mikéntjét. Kisszerű és naivnak tűnő visszakérdezés után megállapítja, hogy a teremtő Isten és annak elvégzett (majd bevégeztetett…) munkája: jó. (vö. 1Móz. 1,31.: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”) Elsőre mindez úgy tűnhet, mint amikor egy kisfiú kérdez valamit az édesapjától, aki erre hirtelen nem nagyon tud úgy felelni, hogy kielégítse a gyermeki tudásvágyat, hiszen a feltett kérdés olyan dologra irányult, ami a felnőttek számára megmagyarázhatatlanul egyértelmű. Olyan érzésünk támadhat ezzel kapcsolatban, hogy Ádám itt — nagyon helyesen —megáll, a mondat pedig egy határozott ponttal le van zárva. Éva viszont félreértelmezi az Urat. Szerinte bármit tesznek, az jó, mert Isten jónak teremtette őket. Ebben az esetben a korábbi megfékezettség helyett egy féktelen lendületet látunk, ahol Éva végső soron azt fejezi ki, hogy Isten teremtő munkájára hivatkozva bármire feljogosíthatja önmagát. Eszünkbe juthat a műben ugyancsak megmutatkozó deista vallásbölcselet, miszerint a teremtett világ magára maradt, nincs gondviselés, és így az istenfélelem is értelmét veszti. (vö. Róm. 3,7. és 3,9-18.: „Mert ha Isten igazsága az én hazugságom átal lett naggyá az ő dicsőségére, akkor miért kell még nekem bűnösként megítéltetnem? (…) Hogyan van tehát? Különbek vagyunk? Egyáltalán nem! Hiszen előbb már bebizonyítottuk, hogy zsidók is, görögök is mind bűn alatt vannak, amint meg van írva: Nincsen igaz ember egy sem (…) Isten félelmével nem törődnek.“) A második színt a fentieken túl talán a hűségeszme színének is nevezhetnénk. A hűtlenséget, vagyis a tiltott gyümölcs leszakításával elkövetett bűnt bűnhődés követi ettől fogva, mely az előttünk álló színekben is megmutatkozik majd.
A harmadik színben immáron az Édenen kívüli világban járunk, ahol a tulajdonlás, a birtoklás és az ehhez szorosan kapcsolódó vágy vetette meg első csíráit. Történelmi utazásunkat Lucifer megszólalása indítja el jelképesen, ez adja meg hozzá a megfelelő alapot.
A negyedik színben az egyiptomi fáraó személyében a dicsőség, a hatalom magaslataiba (mélységébe) törő jellem jelenik meg, miközben az alárendelt nép szenved. Kiábrándító látvány.
Az ötödik színben az athéni demokráciát szemlélhetjük. Hellász fénykorát éli. Miltiádész milliók biztonságáért ment el messzi földre küzdeni. A szín a másokért való kiállás és a (kialakulóban lévő polgári) szabadság eszményén alapul. A negyedik-ötödik színt a „milliók egyért, egy milliókért“ gondolat mentén együttesen szükséges kezelnünk. Így vehetjük észre a Hegel által felvázolt dialektikát Madách művében.
A hatodik, római színt ugyan teljes egészében a kéjvágy-kényelem képében megjelenő erőteljes hedonizmus uralja, ennek ellenére itt kapjuk meg a negyedik szín tézisére és az ötödik szín antitézisére a szintézist. A sok rabszolga mellett jelen vannak a polgárjogot kapott szabad emberek is, valamint fejlődőben vannak a modern Európa demokratikus intézményeinek és közjogi rendszerének elődjei. Ugyanakkor az emberek melankolikus pillanatoknak adják át magukat, illetve politeista módon élik meg hitüket.
A hetedik színben Konstantinápoly felé fordulunk. Ádám-Tankréd lojálisan-elfogultan vélekedik a középkori lovagvilágról. Az egyén (és a világ) felszabadításának vajon véres kardcsapásokkal kell megtörténnie? Mikor és hogyan lesz szabad egy nép? Tud-e az ember egyáltalán meg(-, fel)szabadítani? (vö. Mt. 28,19.: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet“) „Nyertünk/győztünk!“ — Nem kéne ezt mással helyettesíteni?
A nyolcadik színben Prágába érkezünk. Kepler testesíti meg az ismeretszerzést, s magát a tudományt. Ez mind kiváló, viszont a műben látottak mentén olvasóként fel kell ismernünk, hogy még napjainkban is sokszor a rang és a vagyon számít: Ádám ismét elbukik azáltal, hogy az általa bírt szellemi értéket eladja a sajátos anyagi érdekeiért. Így lesz Kepler tudományából áltudomány. A szín egy másik jelenetében Keplernek felrótták a protestantizmus iránti elköteleződését. Ezen a ponton vegyük elő konfirmációs olvasókönyvünk és Dr. Kálmán Attila sokat emlegetett útmutatását Tófalusi Péter gondolatával kiegészítve: „A hit ellentéte a hitetlenség, a tudás ellentéte pedig a tudatlanság. Aki a tudománnyal foglalkozik, meglátja, milyen csodás rend van ebben a világban, és így tevékenysége hitvallássá válhat.“
A kilencedik (álom az álomban-) színben érünk el a mű azon történeti csúcspontjához, mely a Földön játszódik. Ádám-Danton a francia forradalom eseményeibe vegyülve a liberalizmust és annak félresiklását kíséri végig. A híres „szabadság, testvériség, egyenlőség“ jelmondat alapvetően egy jó teória, de jelen esetben hozzá kell tennünk, hogy: „…vagy halál“. Két véglet között mozogva az események radikalizálódnak, és küzdelmünk során ismét zsákutcába futunk.
A tizedik színben Ádám józanodás közben, franciaországi tapasztalatai után rájön, hogy az egyes eszmék mekkora súllyal bírnak: az ember erősebb akart lenni, mint Isten, de ehelyett az eszmék lettek erősebbek az őket létrehozó társadalomnál.
A tizenegyedik színben Londonban találjuk magunkat, ahol virágzik a szabadversenyes kapitalizmus. Monetáris értelemben ez jó dolognak tűnhet, de jobban megvizsgálva a dolgokat megváltozik a véleményünk. A megélhetésért és a haszonért folytatott eszement küzdelem folytonossága az emberi létben haszontalan és hiábavaló. Ennek megértéséhez nyújt segítséget Madách szemléltetése: a Tower-ből leereszkedünk a zsongó belvárosba. A szín végén a dans macabre-sorozat során mindenféle világrend, eszme elbukik.
A tizenkettedik szín falanszter-utópiájában értékpusztulás mutatkozik. Michelangelo, Luther, Cassius személyével Madách ismét végigvonultatja a történelmet, hogy szemléltesse: minden jellegű tehetséget elnyomnak ebben a világban. A falanszterben minden elbukott: egyén, haza, család. Nincs többé semmi azokból az értékekből, amik régebben megvoltak, amelyekért érdemes élni. (Viszont legalább rend van.) Ádám nem véletlenül fordul el ezután a Földtől.
A tizenharmadik színben Ádám csalódik az embertelen világban, ugyanakkor Lucifer ellenére sem enged az idealizmusából.
A tizennegyedik szín ismét egy antitézist takar: a Prágában megismert tudomány elbukott, győzött a természet. A végső tagadás állapotában járunk, az olvasót is áthatja a csalódottság. Nincs értelme tovább küzdeni. Arany János sorai csenghetnek füleinkben: „Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott amit vártam: Néha többet, kérve, kellve kevesebbet.“ Mindemellett megjelenik az entropikus fagyhalál-elmélet is: a Nap kihűltével immáron a puszta létért való küzdelem irányít mindent. Az eszkimó kevesebb ember (vetélytárs) és több fóka (zsákmány) után sóvárog. Ellenben az érmének két oldala van: ilyen és ehhez hasonló kilátástalan helyzetben, személyes válságban a földi szereplők megosztása helyett törekedjünk inkább minél több, bennünket átölelő napsugárért fohászkodni. Értsük jól. Szemléljük hittel a bennünket körülvevő világot.
A tizenötödik, záró színben önmegsemmisítési hajlama ellenére sem veszi el az Úr Ádámtól a szabad akaratot. Sőt, ezentúl belső erkölcsére bízza az önálló létét. Isten ehhez mindnyájunk számára mind az általános, mind pedig különös kijelentésében biztosítja a tükröt: a lelkiismeretet és az írott Igét. Ha előbbi megbetegszik, vegyük kezünkbe az utóbbit. (vö. Ján. 17,17.: „A te Igéd igazság.“) Ugyanakkor fontos, hogy ne csak hallgatók/olvasók, hanem befogadók, megtartók és cselekvők is legyünk. Kegyelemből, hit által.
Gyönyörű úton jutunk el a mű végéig. Madách bizonyítja, hogy a harmóniából könnyen el lehet jutni az addig elképzelhetetlen tagadásig. De visszafelé is van út: „Küzdj és bízva bízzál!“ — „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.“ Fussunk, de bízzunk az Úristen megtartó és megsegítő kegyelmében.
Végezetül pedig a hetedik színnél tett záró gondolatra („Nyertünk/győztünk!“ — Nem kéne ezt mással helyettesíteni?) véleményem szerint a helyes felelet az, hogy de igen. Kell. Mégpedig ezzel: Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
Kelt.: 2024. január 6.