,,Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lelte sehol. Hová lett? Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol. A halál helyett világosság volt. – Hát ez az! – Szólt váratlanul fennhangon. -Milyen boldogság!”
(Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála. Ford.: Szöllősy Klára)
Boldogság és fájdalom. Szerintem ez a két állapot mindenkinek ismerős. Ahogy megízlelem e két szót, különböző pillanatok, emlékek úsznak a szemem elé. Életem jobbnál jobb (és rosszabbnál rosszabb) momentumai. Boldogság és fájdalom, látszatra olyan ellentétes fogalmak, mintha az egyik kizárná a másikat. Bennem mégis összefonódik a kettő. Szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó, de szerintem ez fordítva sincs másképp. Olyannyira társai egymásnak ezek a szavak, hogy egyik megértéséhez tapasztalunk kell a másikat. A világosság megértéséhez ismernünk kell a sötétséget, ugyanígy az élet ismeretéhez meg kell értenünk a halált. Ivan Iljics -talán néha hozzám is hasonlóan - ösztönből elutasította az elmúlás legapróbb gondolatát is, amíg az fizikai formát nem öltött. Testi és lelki fájdalmai közepette kereste lázasan az örök kérdést, hogy mi értelme volt?
Van az a mondás, hogy az élet egy születéssel kezdődő halálos betegség.
Mind az idő megállíthatatlan gőzösén zakatolunk előre, hogy egyszer csak a peremen átfordulva a semmibe zuhanjunk. Csend és sötét - tényleg ez vár minket? Akkor mi értelme volt? Minek elkezdeni valamit, ha egyszer úgyis vége lesz? Nehéz és súlyos kérdések ezek, amelyek az én vállamra is teherként nehezülnek, s gyakran meg is ingatnak.
A legnehezebb az egészben, hogy ezekre nincs egy általános megoldás vagy egy képlet, amelynek a változóit behelyettesítve megkapnánk az élet értelmét. Nem segítenek a közhelyek és az üres szavak. Mindenki csak a saját életét értheti meg igazán. Számomra ezekben a terhes kérdésekben mindig hibádzik valami. Pár pillanatnyi létre hivattam az évmilliók árnyékában, hogy aztán a hullamerevség beálltával alulról szagoljam az ibolyát? Tényleg ennyi lenne? Volt olyan idő, amikor így gondoltam, de most már ezt valahogy nem tudom elfogadni. Életemben és halálomban is, minden apró mozzanatban ott lapul az örök Állandó, aki felé tarthatok. Így az élet peremén sem siklik ki az a bizonyos vonat, és a halál helyett a világosság ölel majd magához. Így az időm lejártával a halál helyett új életet nyerhetek.
„-Vége -mondta valaki fölötte.
Ivan Iljics meghallotta a szót és elismételte lelkében. “Vége a halálnak- mondta magának- Nincs többé.”
Ez Ivan Iljics boldogsága; boldogsága pedig maga az Élet.