Éhezők Viadala nonfiction - glossza

„Éhezők Viadala, ki hallott már ilyet?” - mondjuk popcornnal teli szájjal a kanapén terpeszkedve. – „Mégis ki lenne kíváncsi ilyen kegyetlenségre? Még szerencse, hogy fikció, még szerencse, hogy ez velem nem történhet meg! A világban, ahol én élek, semmiképp nem eshetnek meg ilyenek!” – dőlünk hátra. Vagy gondoljunk az ókori Róma harcos rabszolgáira, a gladiátorokra! Az egyik még nincs, a másik már nincs. Mindkettő borzasztóan hangzik. De mi van, ha azt mondom neked, hogy napjaink gladiátorharcaiban (mert vannak!) javarészt senki sem kerülhet ki győztesként? Vagy azt, hogy mint az Éhezők Viadalát, ezeket is közvetítik.

Klasszikus és modern gladiátorok (ArsAdAstra képe a pixabay-en)

Manapság is rukkolnak elő eléggé megrázó koncepciókkal. Vegyük például a Susunu! Denpa Shonen című japán „Truman show-t”! A film igaz történet alapján készült, ahol egy férfit bezártak, és a nézők dönthettek a sorsa felől. Azt hiszem, egy évig volt bezárva, és ez alatt az év alatt nem beszélgethetett emberekkel. Mikor vége lett a show-nak, a körülötte lévő falak leomlottak, és több ezer ember tapsolta meg. Egy rémálom lehetett. Utána a férfinak nehézségei akadtak a társadalomba való visszailleszkedéssel. Vagy látogassunk el Amerikába az előző japán sztori után! Nem kell messze menni, egy kattintás a Netflixen, és máris olyan bizarr ötletnek lehetünk a részesei, hogy bezárnak egy szigetre több, a jelenlegi szépségideálnak megfelelő embert, és azt várják, hogy elkezdjenek egymással foglalkozni (diszkréten fogalmaztam). Lehet mondani persze, hogy mindkét ország elég messze van innen, de a magyar televízió is ontja a szennyet a kedves nézőkre. Az állítólagos gyermekvédő országban, ahol egy olyan kormány van hatalmon, amelynek szívügye a gyermekvédelem, az alábbi plakátot olvastam: Házasság első látásra – ez egy reality show neve… Mindig valamiért a szerencsétlenek legalja szerepel az ilyen műsorokban, remélve, hogy lesz belőle valaki. Vagy ott van például a Való Világ, amely arra az illúzióra épül, hogy aki kitart, megnyerhet egy óriási pénzösszeget; de utána ha el akarsz helyezkedni, ha állást akarsz keresni, mindenki emlékezni fog rá, hogy te voltál az a hülyegyerek a Való Világban. Egy termék leszel, és attól fogva el kell adnod magad a csatornának. Onnantól bohóckodni és szórakoztatni kell.

Vagy az X-faktort is megnézhetjük. Elmehet oda nyugodtan bárki, aki érez magában muzikális tehetséget, de úgyis a világi ökröket fogják beválogatni. Ha viszont mégis bejutsz, hiába tudsz énekelni, néhány csekély szakmai tudással rendelkező ember, aki az előző széria nyerteseként az imént említett győztes ciklikusságba van beleragadva, vagy csak simán celeb, elküld melegebb éghajlatra, mert a családi háttered nem elég tragikus ahhoz, hogy megnyerd a versenyt. Nem beszélve arról, hogy egy csomó mű és megrendezett jelenet van ezekben a műsorokban.

Nem műanyag, annál valami édesebb: egy fondantbevonó az egyszerű emberek életére.

Ebből táplálkoznak, miközben belepréselik magukat egy sablonba, a képbe, amit kaptak. Lesz családjuk, lesz karrierjük, megelégszenek a „jó”-val, nem kérdőjeleznek meg semmit, csak hátradőlnek, röhögnek a még lecsúszottabbakon a tévében, és azt mondják: „we have it all”.

Kenyeret és szórakozást a népnek.

Az emberek az idők során nem lettek kevésbé aljasak, csak a szabályok mások, de az Éhezők Viadala itt és most, miközöttünk zajlik.

Nagy Ágnes, 10. B