Szinte egy időben született - egymástól függetlenül - ez a két kis írás. Egyikük egy érveléses érettségi feladat megoldása, a másik pedig élménybeszámoló. Gyönyörűen - és fájdalmasan - egybecsengenek, és nem csak abban, hogy Annák írták őket. [Köszönet Lakatos Panninak és Mudróczki Annának a szövegekért, és reméljük, hogy hamarosan lesz alkalmunk együtt, igazi színházba menni.]
Érvelés
Feladat: A koronavírus-járvány időszakában a streaming-szolgáltatás (élő vagy felvételről sugárzott színházi vagy opera-előadások korlátozott idejű megnézhetősége, általában előre megvásárolt online jeggyel) a túlélést jelentheti a színházaknak. Abban az esetben, ha a korlátozások után is fennmarad ez a lehetőség, Ön melyikkel élne elsősorban: a személyesen látogatható színházi előadást vagy éppen az online színházat preferálná?
Egy művészetkedvelő, azon belül is színházrajongó ember számára szinte természetes, hogy előadások minden nap vannak, így amikor csak szeretne, mehet színházba. Ám mi van akkor, ha ez mégsem ennyire általános dolog? A színházak élete igazi „drámai fordulatot” vett az utóbbi időszakban.
A színházba járó rétegnek nagyon nehéz most, hiszen a lelkükből most letört egy kicsiny darabka. De ha nem a nézőtérre tekintünk, hanem megfordulunk és a színpadot nézzük, olyan embereket látunk ott, akiknek a lelkéből nemcsak egy kis rész törött le, hanem szívük-lelkük rabságba esett, hiszen nekik az életükről van szó. Ha nem léphetnek színpadra, teljesen elveszettek lesznek a világban. Emellett pedig ott van a megélhetésük, hiszen bevétel hiányában ez is veszélybe kerül. Ezekre a problémákra remek átmeneti megoldást nyújt az online színház mind a színházi dolgozók, mind pedig a nézők számára.
Reménykedem benne, hogy az online előadások időszaka csak rövid, átmeneti időszak lesz, hiszen az igazi színház nem ez. Ha ennek az időszaknak vége lesz, én újra színházba szeretnék járni. Nagyon sok pozitívuma van az online előadásoknak is, de amíg én tehetem és választhatok, mindig az offline színházat választom, és ennek több oka is van.
Nekem színházba menni nem csak azt jelenti, hogy megnézem az előadást. Én arra lelkileg készülök: már az utazás is más, ha színházba megy az ember. A színház épülete pedig egy újabb olyan eleme a színházba járásnak, amitől nem tudnék hosszú időre megválni. Ha az ember tényleg oda való, akkor a színház megérzi azt a szeretetet, és közelebb enged magához. Ezért van az, hogy a színházban otthon érzem magamat. Az is különleges vonása a színháznak, hogy magába gyűjti a „rokonlelkeket”. Van, akivel már látásból ismerjük egymást, mert mindig összefutunk a színházban. Ha pedig bemegyünk a színházterembe, mindenki a folyosón hagyja egy pár órára a problémáit. Egy jó előadás kiszakít a hétköznapokból és egy teljesen más világba repít, és az a világ már örökre a miénk lesz. Úgy gondolom, ezt az otthon megnézett, online előadás nem tudja száz százalékban nyújtani.
A színészek szempontjából is teljesen más az online előadás. Teljesen abszurd kimenni a színpadra, és emberek helyett kamerákat látni. A nézők reakciói pedig mindig csak előre viszik az előadást és a színészeket, így a reakciók hiánya is befolyásoló tényező lehet.
Ugyan nagyon jó megoldásnak találom az online színházat akkor, ha nincs másra lehetőség, de a katartikus élményekért igenis színházba kell menni. Ha újra lesz lehetőség színházba menni, sok lélek fog meggyógyulni.
Lakatos Panni, 12. B
Színházba menni otthon
Február 14 a szerelmesek ünnepe. Előtte jön a gondolkozós „mit adjak" időszak. Bagdán tanárnő eszembe juttatta, hogy sok színház tart most online előadást. Őszintén szólva nagyon szeretek színházba járni, és úgy gondoltam, hogy ez egy tökéletes program erre a napra.
Amikor megvettem a jegyet (Madách-színház: Szomorú vasárnap), nem gondolkoztam azon, hogy milyen lesz itthonról nézni az előadást. Amikor letelepedtünk a gép elé (természetesen egy csomó édesség társaságában), és eszembe jutott, milyen lenne most ott ülni a nézőtéren, úgy éreztem, hogy ez olyan in medias res-kezdés: semmi előkészület... Ha igazat akarok mondani, itt jött először az a gondolatom, hogy ez nem olyan lesz, mint máskor.
Mert mi van máskor? Előkészület. Felveszek egy csinos ruhát, kisminkelem magam, odautazom. Ez egyfajta lelki ráhangolódás. Most ez teljesen másképp nézett ki. Előtte 10 perccel bekapcsoltam a számítógépet, láttam az elhúzott virtuális függönyt, megint rossz érzés fogott el: most, ha ott ülnék, már alig várnám, hogy elkezdődjön. Ebben az esetben is vártam, de máshogy; mintha csak egy filmet néznénk meg.
Elkezdődött a darab. Élveztem és tetszett is, de közben hiányzott a taps, a visszajelzés a színész felé; lehet, hogy csak beleképzelem, de szerintem nekik is: a szemük sokszor a nézőtérre tévedt, mintha most is ott ülnénk - csak épp nem ült ott senki.
A színészek játéka nagyon jó volt, de sajnos nem tudott úgy magával ragadni, mintha ott ültünk volna velük szemben. Itthon beszélgettem közben - amit ott tiszteletlenségnek tartanék; itthon feláltam és kimentem a mosdóba - ott ezt nem tenném meg, mert félnék, hogy valamiről lemaradok; itthon eszegettem közben - ami ott nem szokásom; itthon a telefonomat is megnéztem - amit ott nem tennék, és még folytathatnám a sort.
A szünet sem úgy telt, ahogy szokott; a színházban rohanok, hogy a mosdóba is eljussak, perecet és kávét is tudjak venni, és még időm is legyen elfogyasztani. Jelen helyzetben csak „vánszorgott” az a 15 perc, mert ezeket adolgokat már mind megtettem a színdarab alatt.
Mindent összegezve, ha van kedved, próbáld ki te is ezt a lehetőséget, mert egy próbát mindenképp megért. Ami engem illet, alig várom, hogy újra rendesen a nézőtéren ülhessek, és átélhessem azt, amit nézek.
Mudróczki Anna, 11. A