A maszk már a mindennapok részévé vált. Olyannyira hozzám nőtt, hogy filmnézés közben azon kapom magamat, hogy miért nem hord senki maszkot 1960-ban egy amerikai közértben. Azért ez enyhe túlzás nem? Nem szeretem ezt az egészet: kényelmetlen, tépi a fülemet és még pattanásos is leszek tőle. Az utóbbi időben mégis arra lettem figyelmes, hogy arcom eltakarása biztonságérzettel tölt el.
Jé mintha pont ez lenne a lényeg nem? A maszk nem csak a kórokozóktól, de az emberek pillantásától is megvéd. Hiába ad a tanár engedélyt arra, hogy 45 percre levegyem, van, hogy inkább benne kuksolok, nehogy az épp mellettem ülő olvasson a gondolataimban. Rám néznek az emberek, és nem látják elsőre, hogy épp vidám vagyok-e vagy szomorú. Nem látják, ha zavarba jövök, ha bizonytalan vagyok, nem látják, hogy szeretek-e épp vagy gyűlölök; csak az üveges bambulásom marad belőlem. Legalábbis ezt remélem. Nyilván senki sem hülye körülöttem: mindenki úgy olvas, mintha egy nyitott könyv lennék. De hiába, már letettem a voksomat a bujkálás mellett. Hazudok mindenkinek: barátaimnak, tanáraimnak, de legfőképpen magamnak. Az ember, akiről azt hittem, hogy erős és őszinte, most a saját szeretteinek se tudja megmutatni az igazat.
Én persze továbbra is remekül érzem magamat ebben a magam kreálta illúzióban, köszönöm kérdésed, a maszkot pedig csak azért nem veszem le, mert a buszon ma rám köhögtek.
Venczák Szonja 11.B