2020. március 13-a különleges dátum. Bár a legtöbb embernek nincs egy konkrét naptár a fejében, amely a múlt fontos időpontjait jegyzi, mégis szinte mindenki tudja, mi történt ezen a napon. Orbán Viktor miniszterelnök úr bejelentette, hogy onnantól egy úgynevezett, akkor még ismeretlen online oktatás lesz bevezetve. Ezzel pedig egyértelművé vált, hogy egy másfajta élet veszi kezdetét.
2020. március 13-a volt az utolsó nap, mikor még nem korlátoztak minket a Coviddal kapcsolatos intézkedések, nem dúlt háború, melytől szinte az egész világ tartott volna, s nem volt olyan gazdasági válság, amelytől az árak ugrásszerűen megnőttek volna. Noha a Covidot ismerte már mindenki, és sejtettük, hogy előbb-utóbb eljön egy megrázó bejelentés, március 13-án még nem számítottunk erre. A “régi jó” életünkből, melyet elvileg visszakaphatunk majd a jövőben, az a nap volt az utolsó. Ezt a tényt mai napig nehezen tudom feldolgozni, emiatt rengetegszer keseregtem azon, milyen jó lenne visszatérni azokba az időkbe. Viszont mivel ez természetesen lehetetlen, ezért be kellett érnem annyival, hogy újra meg újra lejátszom magamban azt a bizonyos 24 órát. Aznap korán keltem, mert még iskola előtt el kellett mennem a zöldségeshez. Megbeszéltük ugyanis, hogy egy közös reggelit szervezünk az első órában. Volt zsíros kenyér, lilahagyma, kolbász, szalonna, paradicsom, paprika: minden, mi szem-szájnak ingere. A tanárnőnknek volt humora az ötletünkhöz, csatlakozott a reggelihez. Az órák után hazamentem, majd este fociedzésem volt. Hazaérésem után nem sokkal már ama bizonyos bejelentés miatt volt mindenki kétségbeesett.
Azóta sokszor szembesítettem magam a szomorú ténnyel, hogy az a márciusi péntek volt az utolsó, különösebb terhektől mentes nap az életemben, és feltettem magamnak az alábbi kérdést:
jobb lett volna, ha ezt az információt tudom? Másképp álltam volna hozzá ahhoz a naphoz, ha az elkövetkezendőkkel tisztában vagyok?
Könnyen lehet, hogy igen, akkor viszont egy rahedli őrültséget csináltam volna. Valószínűleg a legjobb esetben is “csak” egy osztályfőnöki intő lett volna a vége, de aligha úszom meg ennyivel. Hogy azokat megbántam volna-e, az megint egy másik kérdés, de így utólag erre már tényleg képtelen vagyok választ adni. Azt pedig már csak mellékesen tenném hozzá, hogy a stressztől majd felrobbantam volna. Egy dolog azonban mégis jobb belátásra bírt a téma kapcsán. Éppen az előbbi gondolatmenetből derült ki, hogy talán jobb is volt nem tisztában lenni azzal, micsoda változások kapujában állunk mindannyian. Nem véletlen, hogy nem tudtam előre ezeket. A legjobb akkor lesz, ha az irányítás Isten kezében van. Majd Ő eldönti, milyen lesz a következő nap. Akár tetszik majd nekünk, akár nem, annak oka lesz. Pont azért, hogy ne kövessünk el őrültségeket és ne stresszeljünk, jobb, ha nem tudjuk pontosan, mit hoz a holnap.
(Zalán elmélkedéseit verses formába is öntötte, ennek eredménye alább olvasható:)
2020. március 13 Annak ellenére, hogy ma Keserű a nosztalgia, Külön bántott egy időpont, Mely már több, mint két éve volt. A Covidról ugyan tudtunk, Szólt miniszterelnök urunk. De aznap még ugyanolyan Életmód és nyugalom van. Nagy háború nem dúlt éppen, Ugyanaz volt a térképen. Válságtól az árak pedig Nem szöktek fel az egekig. Szomorkodva gondolkodom, Hogy telt e bizonyos napom Elmentem még iskolába, Maszkot nem húztam a számra. Mivel úgy tartotta kedvünk, Közös reggelit szerveztünk. Zsíros kenyér, lilahagyma, A tanárnőt nem zavarta. Délután az edzésemen Szokott dolgok a fejemben. Nem sejtettük, mi lesz este, Kétségbe leszünk majd esve. Aznap utoljára, hogy még Nem volt fekete a holt ég. Feltettem a kérdést most már; Másképp álltam volna hozzá?
Akkor, aznap, amíg lehet, Minden lehetőségemet Kihasználom, hogy a végső, Felfelé vigyen a lépcsőn. Valószínűleg vagy nyolcvan Őrültséget tettem volna. Könnyes búcsú mindenkitől, Nap végén a testem kidől. De másnap reggel boldogan Visszanézném mindezt sorban. Nem mondhatom, hogy nem tettem Meg mindent, amit tehettem.
Nyilván ezt már nem tudhatom, Csupán halvány képem mondom. Látszik, milyen gyorsan jöhet Bármi, ami romba dönthet. De megeshet, hogy az eset Tanított volna keveset. Tudtam volna, hogy csak rossz lesz, Ha a görcs reám gondot tesz.
Nem az lesz a jó megoldás, Amit szól az ember s tudás. Az egyetlen esély lészen, Ha a kulcs Isten kezében.
Eltelt az utolsó szakasz, Most meg mindenre van panasz. Visszamenni nem tudok már, Kesergek csak, hogy milyen kár.
Biztos jön majdan egy hajnal, Mikor nem létezünk bajjal. Szívedben csak az Úré légy! Vesszen március tizennégy!