Kimerészkedtem a házból. Boltba kellett menni. Ennek a kialakult otthoni karanténiskolának a nagy előnye, hogy nem kell a portán feliratkozni, mikor elugrok valami pékáruért. Körülbelül az általam beütemezett második és harmadik óra közötti szünetben indultam.
Kiérve mélyet szippantottam a hűvös levegőbe és örömmel konstatáltam, hogy semmi nemesfémre emlékeztető illatot nem hordoz a szél. Maradt a megszokott szarvasmarha(trágya) aroma. Külső veszélyt nem látva egy fokkal merészebb lettem: kiléptem az utcára is.
A boltig vezető úton csak egy magányosan bicikliző nénivel találkoztam. Elhaladva mellette lopva rám pillantott. Gondolom, a potenciális vírusköpködő fiatalt látta bennem, aki majd jól megfertőzi. Pedig ilyenfajta ambícióim nem voltak reggel. Mindenesetre igyekeztem bárminemű köhögésre emlékeztető hangeffekteket visszatartani (jobb a békesség). Egyébként védve volt ellenem: szájmaszkot viselt. Igaz, valószínűleg szó szerint értelmezte a tárgy nevét, ugyanis a kék maszk csak a száját takarta, az orrát szabadon hagyva. Ennek így annyi értelme van, mint kínai boltos esernyőnek egy hurrikán kellős közepén. Az igyekezet persze dicséretes. Van még hová fejlődni, de szerencsére a magyar emberek talpraesettek, kifejezetten jól alkalmazkodnak a nehéz helyzetekhez (lásd: tatárjárás, török vész, negyvenkilenc, nyilas terror, Rákosi-korszak, kétharmad, satöbbi). Holnap ez a néni, le merem fogadni, helyesen fogja használni a maszkot, ezzel is lépést téve a koronázatlan jövőért.
Megérkezvén az áruházba a napi törzsvásárlók zavart tekintettel fogadják, hogy ilyen fiatalon, délelőtt ott tartózkodom. Meg amúgy is, nem azt mondták a híradóba’, hogy a fiatalok kerüljék az érintkezést az idősekkel? Hát minek jött ez ide? – gondolják magukban. Jobb lesz, ha meghúzom magam, azt hiszem. Elgondolkodom, vegyek-e a szokásosnál nagyobb mennyiségű gabonapelyhet, mert hát kitudjamilesz, de inkább elállok az ötlettől, hiszen én nem parázok, nem lesz semmi gond (igazából nem fért volna bele a hátizsákomba…).
Már a kasszánál álltam, mikor szembesültem a gyér járványügyi felkészültségemmel. Egy pár óvatosan tolta a Himalája-szerűre púpozott bevásárlókocsiját, kezükkel visszatartva az oldalt lecsúszó konzerveket. Én meg: visszaraktam a harmadik doboz Cini Minis-t. Asszem nem húzom sokáig ezzel a magatartással. A kasszában ülő dolgozó próbálta oldani a hangulatot, mondott valami viccet valami ordító gyerekről, akit akkor toltak be a boltba. De én már nem figyeltem rá, el voltam foglalva azzal, hogy ne érjek kézpénzhez (bankkártyával fizettem), meg azzal, hogy az apokalipszis angyalait kerestem magam körül. Nem találtam őket.
Sikeresen hazaértem. Most várhatok 14 napot, majd utána kiderül, hogy épségben átvészeltem-e az életveszélyes kiruccanásomat. Amúgy, hosszabb procedúra volt, mint gondoltam. Beírtam magamnak öt perc késést a harmadik óráról.
Pruzsinszki Bence 12.A
Opmerkingen