Harmadik hete vagyok itthon. Harmadik hete ülök itt az asztalomnál kb. reggel 8-tól este hatig, vagy tovább. Félreértés ne essék: nem azért töltök itt ennyi időt, mert rengeteg a házi feladat, vagy hasonlók. Azért ülök itt, mert unalmamban képes vagyok minden elmaradott feladatomat megcsinálni.
3 héttel ezelőtt az iskolás napjaim mottója valahogy így szólt: ,,majd holnap megcsinálom”. A mostani mottóm viszont kicsit más: ,,a munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni”.
forrás: amsterdamstreetart.com
Én az a fajta lány vagyok, aki imád iskolába járni, szereti a reggeli áhítatokat, szeret köpenyt hordani, szereti, hogy nem sminkelhet feltűnően, nem viselhet zavarba ejtően rövid szoknyát, vagy kivágott felsőt, szereti a rendszert és a szabályokat, persze csak egészséges keretek között.
Mikor 2020. március 13-án az egyik barátnőmnél épp egy buliba készülve lélegzetvisszafojtva néztük az élő közvetítést az ország vezetőjének beszédéről, és kiderült, hogy bezárják az iskolákat, először sikítoztunk, ugráltunk az ágyon örömünkben, hogy hétfőtől maradhatunk otthon, és boldogan mentünk el bulizni, ami lényegében ünnepléssé vált. Másnap már nem voltam ennyire boldog. Végzősként elképzelhető, hogy az a pénteki nap volt az utolsó napom a szeretett iskolámban. Ha tudtam volna, kiélveztem volna azt a napot.
Négy éve fülig érő szájjal léptem be az iskola épületébe az első napon, és büszkén mondhatom, hogy ez semennyit nem változott (ja, de… annyit változott, hogy már nem mehetek be az iskolába).
Aki ismer, az tudja, hogy az életem legfontosabb része volt a Tatai Református Gimnáziumban töltött négy év. Éppen ezért mondhatni szörnyen élem meg az itthon töltött mindennapjaimat. A napi rutinom teljesen megváltozott.
Három héttel ezelőttig reggel 6-kor felkeltem, rendbe tettem az ágyamat, gondosan kiválasztottam, hogy mit veszek fel aznap, sminkeltem egy keveset, bepakoltam a táskámba a szükséges tankönyveket, ha volt időm, kutyafuttában ettem egy kevés reggelit, beültem a kocsiba a testvéremmel, és hangos zenehallgatás közben elautóztunk az iskolába, ahol én áhítattal indítottam a reggelemet, azután pedig végigültem napi 6-8 órát. Minden nap történt valami izgalmas, valami nem mindennapi. Óraközi szünetekben nagyrészt az aulában ültünk az osztálytársaimmal és beszélgettünk – néha arról, mennyire álmosak vagyunk és semmi kedvünk nincs itt lenni (ma persze bármit megadnék azért, hogy ott üljek és velük lehessek a kedvenc helyemen, az iskolában).
Nos, most leírhatnám a mai napomat, a tegnapot, vagy a holnapot is, semmiben sem különböznek. Reggel 7 óra körül kelek, egy órával később, mint egy igazi sulis napon (az ,,igazi sulis nap” kifejezés relatív, ugyanis ma már ilyen egy igazi sulis napom), ami végül is nem olyan rossz. Az első dolgom az, hogy kimegyek a konyhába és félálomban főzök magamnak egy kávét, majd visszafekszem az ágyamba. Lassan megiszom a kávémat, már fél órája fent vagyok, és még semmi érdemleges dolog nem történt velem. 5 perccel az online óra kezdete előtt felveszek egy melegítőnadrágot, egy otthoni pólót, jó esetben megfésülöm a hajam, és már kezdődik is az óra. Áhítat helyett Bibliát olvasok általában dél körül. Óraközi szünetekben (amik időtartama van, hogy 2 perc, de lehet 2 óra is) néha csetelünk a barátaimmal. Ha az összes óra lement, tanulni szoktam egy kicsit, aztán pedig elmegyek futni, ami szintén egy előnye az itthonlétnek, mert amíg bejártam az iskolába, ehhez délután vagy időm, vagy kedvem nem volt. Futás után általában visszatérek a szobámba, leülök a gépem elé és ott folytatom a tanulást, ahol abbahagytam. Esténként (ami szintén pozitív hozadéka a karanténnak) társasozni szoktunk a családommal, ami vagy nevetésbe, vagy hangos vitatkozásba torkollik, amivel úgy gondolom, nincs semmi baj – hiszen egy játékot véresen komolyan kell venni, főleg ilyenkor, amikor az embernek ez az egy izgalom és szórakozás van az életében. Miután kijátszottuk magunkat, meghallgatom az este 9-kor kezdődő Simon Márton live-ot, ahol a költő verseket olvas fel a karantén végéig minden nap. Lefekvés előtt pedig telefonálok a barátaimmal, hiszen a jelenlegi helyzetre való tekintettel nem találkozhatunk. Megbeszéljük, kivel mi volt aznap. Ilyenkor felmerülhet a kérdés, hogy erről hogyan tudunk órákig beszélni esténként, hiszen egyikőnkkel sem történik SEMMI, de valahogy eltelik az idő. Általában éjfél körül letesszük a telefont és véget ér a nap.
Hát igen… ilyen egyhangúvá alakult át a pezsgő mindennapokból unalmas hétköznapokká az életem. A hétvégéről meg ne is beszéljünk, hiszen hét közben minden létező feladatomat megcsinálom unalmamban, így hétvégére az ábrándozás és végtelenített sorozatnézés marad. Az egészben a legrosszabb, hogy nem látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Millió meg egy kérdés cikázik a fejemben: Mehetek- e még valaha iskolába? Mikor érettségizek? Érettségizek-e egyáltalán? Ugye lesz ballagás? - és még rengeteg hasonló kérdés.
Őszinte leszek. Utálom ezt a helyzetet. Nem vagyok túl pozitív és optimista az utóbbi hetekben, de várok, türelmesen várok és próbálom elütni az időt olvasással, tanulással, és sportolással és további hasznos időtöltésekkel.
Egy évvel ezelőtt, sőt két hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy ma majd itt ülök, egyedül, és képes leszek több, mint 700 szót írni az új életemről. Minden megváltozott, talán én is.
Nemes Hanna, 12. A