Slam?
A homokozóból szálló por a játszótéren, a földből gyúrt sütik, régi illatok, egy katica, ahogy kérem, hogy ne féljen, az is, ahogy egyedül ülök a réten, amikor elestem és kipezsdült a vérem, ahogy az óvó nénit vízért kérem, ahogyan a sarokból a többieket nézem, ahogy egész végig ott vagyok, és rossz, de érzem, érzek, ahogyan negyedikben hiányzom pár napot, és az osztásból semmit nem értek, ahogy aztán peregnek az évek, ahogy odajön hozzám egy macska, mikor úgy érzem, semmit nem érek, ahogy dorombolva vigasztal és én remélek, ahogy minden nap reszketve kelek és zokogva fekszem, mert félek, mert lassan már nem érzem, hogy élek, ahogy ennek végre vége szakad, aztán ahogy egy pillanatig nézlek, és látom azt a mélységet, a mindenséget, hogy minden lélek teremtett, és minden teremtett lélek többet jelent, mint puszta éket, ahogy minden lehet tökéletes egyszer, ahogy a hibákban is lehet rendszer, ahogy magunkba nézek, ahogy átölelsz és én is téged, és már úgy érzem, nincs mit kérnem, mert minden megadatott,
és ahogy elfakul ez az ének, ahogy ez a mindent átjáró eklektikus és gyönyörű hangzavar, ami süketít és éget, ami új kezdetet adott és új véget, sőt, úgy tűnt, mindig is volt, és hogy ezért van az élet, elcsendesedik, és én újra rettegek, mert a gondolataim egy ilyen kicsi testbe nem férnek, ahogy eltűnnek a fények, és már semmit nem érzek, nem érzem, hogy van lényem, nem érzem, amit régen, nem tudom, hogy mit vétettem, de elég, megkaptam a részem, mert ezt a purgatóriumot már feketére festette a vérem, csak boldog akartam lenni veled, és most
végem.
De mégsem. Mindez délibáb, mert még mindig érzek valami elpusztíthatatlant, valami micsodát, mert tudom, hogy szeretnem kell, mert ez az egy küldetésem van, hogy neked jobb legyen, mint nélkülem, de belülről aszalódom és nem tudom, mit mondok én és mit ez az új klónom, nem tudom, ki irányítja a belső monológom, és amíg nem leszek újra egy magammal, nem lehetek egy veled, de belehalok a magányba nélküled, és itt ez a gyilkos kettősség, nem ambivalencia, több, mert itt nem a negatív áll szemben a pozitívval, hanem a semmi, mert már azt sem tudom, hogyan kell lenni, már nincs életösztönöm,
mindjárt elsírom magam, és köszönöm, köszönöm hogy itt vagy, mert
kapaszkodni akarok beléd izzadt marokkal is, foggal-körömmel, szeretni akarlak, szeretni foglak, mert megérdemled, hogy szeressenek, hogy én szeresselek, csak érezni akarok újra, és amikor majd újra színt kap a reggel és újra illatok vesznek körbe, és íze lesz az ételnek, és újra lesz kedvenc virágom, és lesz újra belső világom, és amikor látok valami szépet és beledobban a szívem, egyszer csak ismét ráeszmélek majd: szeretlek.
Stramszki Szonja, 11. C