Megéri-e belefogni egy nagy külföldi útba, önkéntes szolgálatba, kiküldetésbe? Jómagam több ilyennek a résztvevője voltam, tapasztalatom tehát van. Örültem is, hogy írhatok erről, mert fontosak voltak számomra a külföldön töltött évek. A cikk nem kizárólag az ÖDE önkéntességről szól, hanem úgy általában a külföldi szolgálatról, amit én először az ÖDE kapcsán tapasztaltam meg. (Megjegyzés: ez az írás egy átdogozott változata egy, a „Károli magazin” 2021. őszi számában hasonló témában már megjelent cikknek.)
Talán nincs is olyan fiatal, aki ne foglalkozott volna legalább egy rövid ideig a remote year gondolatával. Erasmus, önkéntes programok, cserediákság, nyelvtanulási lehetőségek. Hogy egy ismerősöm kissé félresikerült kifejezését idézzem: "adottak a lehetőségek tárházai". Választani az, ami nehéz... És eldönteni, hogy menjen vagy ne menjen az ember. Persze a SARS-CoV-2 kicsit bekavarhat ennek, ahogy tette korábban az én esetemben is. Ez a cikk talán segíthet. Miért jó vagy nem jó egy hosszútávú külföldi út, bemutat lehetőségeket, amik közül választani lehet, a végére pedig mindenki eldöntheti, hogy bele akar-e vágni egy hasonlóba.
Lézengő ritterként elsőnek Svédországba kerültem. Érettségi után, egyetem megkezdése előtt bruttó 1 évet (nettó 9 hónap) töltöttem egy sarkkörön túli kistelepülés gyülekezeténél, a Magyarországi Református Szeretetszolgálat Önkéntes Diakóniai Év Programiroda önkénteseként. Egy felkészítő szemináriumon a többi kiutazó önkéntesnek be kellett mutatni, hogy ki hova utazik, egy sematikus térképen.
Az én szolgálati helyem, Malmberget, nem fért rá, odáig már nem rajzolták meg. Skandinávia, a sarkvidéki táj, Lappföld északi része olykor kietlen, de szép is. Fél éven át tartó sötétség, ennél is tovább tartó hó, nem ritkán -30 fok körüli hőmérséklet és rengeteg rénszarvas. Valakit ezek talán elijesztenek, nekem inkább csak növelték a táj vonzerejét. A gyülekezeti munka változatos volt. Levélíráson, takarításon, események szervezésén túl, természetesen munkánk fontosabb részét a gyülekezeti csoportokkal foglalkozás (hittanosok, énekkar, ifjúsági csoport, stb.) tette ki.
Eleinte a fogyatékkal élőkkel és a sötéten fátyolos szemű, idős, beteg emberekkel való munkát tartja nehéznek az ember, de csak addig, amíg rájön, hogy bármennyire is befogadó új környezete, nagyon hiányzik neki a régi.
A peregrinálás Dél-Koreában folytatódott. Egyetemem egyik partnerintézményénél voltam cserediák, 6 hónapot Szöulban. A Hanshin Egyetemen töltött fél év igazán értékes volt, szakmai és személyes fejlődésemben is sokat segített. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egy teljesen más világban miképp boldogul az ember; a Magyarországon, Európában működő reflexek és gondolatok mennyire másképp értelmeződnek Kelet-Ázsiában. Hontalan Ivánként a világ egyik legnagyobb, és legsűrűbben lakott városában élni nagyon különös érzés.
Bár történelemtanár/magyartanár diplomám van, Koreában egy teológiai kurzuson vettem részt, egyedüli európaiként, egy ázsiaiakból és afrikaiakból álló nemzetközi csoportban. Én voltam az első az egyetememről, aki részt vett ebben a programban, a kiküldetésnek egy amolyan "jégtörő" jellege is volt. Érdekes és hasznos tanulmányok, nemzetközi barátságok születése, modern felhőkarcolók és tradicionális épületek alkotta rengetegben való sütkérezés. Így lehetne röviden jellemezni a koreai utat.
Keretbe foglalva az egyetemi éveket, tanulmányaimat egy újabb önkénteskedéssel zártam. Egy EVS (European Voluntary Service) programban vettem részt, aminek mai hivatalos neve ESC, azaz Europen Solidarity Corps. A küldő szervezet, aminek segítségével utazhattam, a FIVE (Fiatalok a Vidékért Egyesület) volt.
Okleveles pedagógusként úgy gondoltam, hasznos tapasztalatokat szerezhetek egy Innsbruck melletti kisváros, Schwaz ifjúsági centrumában, ahol bruttó 1 évig (nettó 10 hónap) tevékenykedtem. Ezt leginkább egy napközi és egy gyerekmegőrző keverékeként lehet elképzelni. A munka, pontosabban fogalmazva az önkéntes szolgálat valóban tanulságos volt, nem is beszélve arról, hogy szenvedélyes teljesítménytúrázóként hatalmas élmény volt szabadidőmet alpesi csúcsok meghódításával tölteni, végigsétálni keskeny, hosszú hegygerinceken, kecskéket és teheneket kerülgetve.
Legutóbbi állomáshelyem a Kőrösi Csoma Sándor Program útján elnyert ösztöndíj volt, a Regensburgi Egyetem Magyar Intézeténél. Ebben a pozícióban egy bölcsésztanár bőven megtalálhatta a számítását. Az intézményi adminisztratív háttérmunka mellett a könyvtár gondozása is feladataim közé tartozott, tanítottam hétvégi magyar iskolákban, és pár óra erejéig az egyetemen is, sőt irodalmi témájú előadásokat tartottam a város magyar ajkú lakosságának, támogattuk kollégáimmal egy magyar nyelvű, református gyülekezet megalakulását, és pályázatok elkészítésében is részt vettem. Itt, Németországban ért utol a SARS-CoV-2, ami miatt kicsit lerövidült a bruttó 1 évesre tervezett program, a kalandozások kora pedig Augsburgtól nem messze számomra is véget ért.
Mindezek után, mint „ki sokfele bolygott s hosszan hányódott”, „partra szállottam, levonTAM vitorlám”, és elkezdtem megírni ezt a cikket. Viccet félretéve, remélem sikerült némi betekintést adni azoknak, akiket esetleg foglalkoztat a hosszabb időre külföldre utazás gondolata, hogy milyen lehet megélni egy kiküldetést. Nem mindig egyszerű. Kalandvágyó emberként általában nekem nem a kiutazással volt bajom, hanem a hazajövetellel. Életemet hosszútávon mindig is Magyarországon terveztem leélni, de ez nem jelenti azt, hogy könnyű lenne elszakadni attól a helytől, ami bruttó-nettó 1 évig az ember otthona volt. Küldetése végeztével, hazajövetelkor, egy kicsit mindig meghal az ember. Egy biztos, az ilyen utak alapvetően tudják formálni az embert és meghatározni a világban elfoglalt helyét.
Érdemes-e belevágni? Az ÖDE keretében ismertem meg Bedekovics Péter nagytiszteletű urat, aki akkor és ott hozzám hasonlóan szintén önkéntes volt. Az ő útja a ködös Albionba vezetett. Útjaink azóta is folyton keresztezik egymást, most éppen közös a munkahelyünk. Amikor a Protestáns Felsőoktatási Szakkollégium lapját szerkesztettem, felkértem őt (mint aki szintén sok külföldi szolgálatban vett részt) egy cikk írására ugyanebben a témában. Annyira jól foglalta össze, annyira jól ragadta meg az esszenciáját az egésznek, hogy nem is kívánok hozzátenni semmit, csak változtatás nélkül, szóról szóra átemelem ide írása utolsó bekezdését.
"Mit tanácsolok akkor? Utazz, járd a világot, de amint megérint a megállapodás, letelepedés, megpihenés gondolata: ne engedd elszaladni, dolgozz vele, s keress egy helyet, ahol legalább pár évig meggyökerezel. És ha lehet, végy magad mellé egy társat: barátot, szerelmet... másként egyedül maradsz a kalandjaiddal, az emlékekkel, s idegen leszel saját életedben!"
Jobban belegondolva, valamit mégis hozzátennék. Egy Juhász Gyula-verset, vég-végszóként. Szakmai ártalom.
Vándordal
Mienk a veszély és
Mienk a világ.
Mienk a madár és
Mienk a virág.
Mienk az országút
És mienk a kocsma.
A távolba nézünk
Meg a csillagokba,
Meg a csillagokba!
Tiétek a boldog
Családi szoba,
Tiétek a börtön
Meg a palota.
Tiétek a harc és
Tiétek a béke,
Mi megyünk dalolva
A végtelenségbe,
A végtelenségbe.
Pénzes Martin, 2009/B öregdiák
Ha szívesen olvasnál többet a cikkben említett lehetőségekről, itt megteheted:
Önkéntes Diakóniai Év - http://odeprogramiroda.hu/
European Solidarity Corps -http://eplusifjusag.hu/hu/esc/volunteer
Fiatalok a Vidékért Egyesület -http://www.fve.hu/index.html
Kőrösi Csoma Sándor Program -https://www.korosiprogram.hu/