Pécselyi-díjasaink: interjú Hartmann Johannával

Hartmann Johanna 2014-ben érettségizett, ő időrendben az ötödik Pécselyi-díjas kiváló öregdiákja iskolánknak. Olvassátok szeretettel a vele készült interjút!

Miért a refit választottad anno?

Kb. kilencéves voltam, amikor eljött Bajra Kálmán Attila tanár úr, és tartott egy előadást arról, hogy szeretne alapítani egy iskolát Tatán, és ezt hogyan képzeli el. Én ott voltam az apukámmal, és olyan szimpatikus volt minden, amit mondott, hogy elhatároztam, oda fogok menni. Akkor, amikor még nem is létezett az iskola. Utána anyukám teljesen véletlenül odament tanítani, mikor nyolcadikos voltam, és ezért úgy tűnhet, mintha követtem volna őt, pedig nem – én már sokkal előbb választottam.

Bejött végül, amiért szerettél volna odamenni?

Igen, örülök, hogy refis voltam, jó emlékeim vannak. Az utolsó évben persze már vágytam arra, hogy egyetemre mehessek, a szabadabb életre, a váltásra, de egyébként lelkes refis voltam és nagyon szerettem.

Ezzel mindenki így van szerintem, hogy végzősként már kifelé kacsingat, és rázná le magáról a kötöttségeket. Te Kálmán Attila igazgató urat még megélted ott, ugye?

Így van, az első tanévemben még ő volt az igazgató. Tanítani ugyan nem tanított, de felvételi előkészítőket tartott, arra jártam, meg néha bejött helyettesíteni, akkor megtapasztaltuk tanárként is.

Kik azok a tanárok, akik még meghatározóak voltak számodra?

Egyrészt Salgó Mária tanárnő, az osztályfőnököm. Tanárként  és emberként is: olyan matektanár volt, akinél nagyon szerettem a matekot, és emberileg is nagyon kedvelem. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Másrészt a biológián keresztül Kristó tanárnővel is jó kapcsolatom volt, és sokat dolgoztunk együtt, őt is nagyon szerettem. Aztán még Titanilla tanárnő (Auerné Kiss Andrea Titanilla iskolánk kiváló német-francia szakos tanára volt – a szerk.) az, aki nagyon a szívemhez nőtt, miatta szerettem meg a németet. Előtte, általánosban nem annyira szerettem, pedig első osztálytól kezdve tanultam németül. Annyira kedves tanárnő volt, hogy tényleg rajongtam érte.

Van-e hozzájuk kapcsolódva – vagy tőlük függetlenül – valami vicces, emlékezetes történeted a gimis időkből?

Kevés konkrét sztorira emlékszem már, inkább olyan kedves emlékek maradtak meg, amelyek sokszor megtörténtek, és akkor, mikor átéltük, tulajdonképpen általánosnak számítottak. Amikor én a refibe jártam, még nem épült meg a tornaterem, csak egy kis tornaszoba volt, és meg sem tudom számolni, hányszor lépcsőztünk, mikor rossz idő volt, vagy körbefutkostunk, mert nem volt más. Vagy a Nagykert-futások és a füvön a métázások… Énekkaros is voltam, és ezzel kapcsolatban vannak emlékeim a csütörtöki próbákról, aztán hogy kiszállásokra jártunk, sőt versenyre is mentünk a kórussal – ezekre is örömmel gondolok vissza.

Mennyire készül az ember Pécselyi-díjasnak? Meglepett-e, hogy te kaptad a díjat az évfolyamodban? Nem tartom valószínűnek, hiszen a biológia OKTV-n nagyon szép helyezést értél el.

Nem lepett meg igazán, amikor megkaptam, de eredetileg nem készültem Pécselyi-díjasnak. Mindig is rajongtam az élővilágért, nagyon szerettem kijárni terepre, annyira érdekelt a biológia, hogy nyáron is a következő évi bioszkönyvet bújtam; szóval igazából a tantárgy foglalkoztatott, és nem is versenyezni szerettem, hanem a tudásomat gyarapítani. Annyira érdekelt az egész, hogy töretlen örömmel tanultam – én is meglepődtem, amikor versenyeredmények lettek, mert nem ezekért csináltam. Engem tényleg csak az érdeklődés hajtott.

A Pécselyi-díj laudációjára emlékszel?

Régóta nem vettem elő a papírt, de gondolom, a tanulmányi eredmény mellett a biológiaversenyeket említették meg benne.

Volt hatással a díj a hivatásodra, a pályádra?

A motivációm megvolt, az irány adott volt, merre menjek tovább, inkább megerősítést jelentett a díj is meg a versenyeredmények is, hogy érdemes ezzel foglalkoznom.

Merre vitt tovább az utad érettségi után?

Debrecenbe jártam biológia szakra. Ott csináltam meg a mesterszakot is, és ott kezdtem el még a Covid előtt egy kicsivel a doktori képzést.

Az egyetemet szeretted?

Igen. Ott is voltak persze problémák, jobb és rosszabb tanárok. És Debrecen messze esett az otthonomtól, az igaz, de majdnem minden hétvégén hazajártam, több dolog miatt. Egyrészt akkor már ismertem a férjemet (aki szintén biológus), másrészt végig aktívan önkénteskedtem a helyi természetvédelmi egyesületben. Sokat jártunk itthon terepre, természetvédelmi munkákban is részt vettem, és ez így mind ide kötött, szóval sokat vonatoztam.

Most mit csinálsz?

Főállású anyuka vagyok, van egy kétéves a kislányom. Emellett szeptember óta folytatom a phd-mat. Három évet megcsináltam a szülés előtt, az utolsó évet kell még befejeznem. Nem egyszerű, a délutáni alvásidőben tudok több-kevesebb időt foglalkozni vele.

Természetvédelmi témában írod?

Tulajdonképpen igen, bár ahhoz képest, hogy biológiát végeztem, társadalomtudományibb a téma, mert azzal foglalkozom, hogy olyan rendszerek, amelyek egy-egy közösségnek az együttműködésén alapszanak, hogyan tudnak hosszú távon reziliensen működni. Ezen belül az egyik témám a történelmi székely faluközösségek működése volt. Ők fenntartották a körülöttük lévő erdőket, kaszálókat, legelőket, azaz fenntartható módon gazdálkodtak velük. Amivel most foglalkozom – mert az előbb említett már egy lezárt projekt – , az pedig a közösségek által támogatott mezőgazdasági rendszerek működése, amiből Magyarországon ma huszonegynéhány található. Ezeket jártam végig, megnéztem, mik azok a dolgok, amik segítenek egy ilyen rendszernek, hogy hosszú távon működhessen. Ez lehet egy közösségnek a szoros együttműködése és az életnek a fenntartása, vagy olyan kulcsfontosságú dolgoknak a biztosítása, mint például az élelmiszer.

Nemcsak helyi, hanem országos természetvédelmi megmozdulásokban is részt vettél, pl. egyik szervezője voltál a magyarországi Fridays for Future-mozgalomnak.

Nekem 14-15 éves koromtól fogva szívügyem a természetvédelem. Gimi óta folyamatosan gondolkodtam azon, mi az, amit tenni tudnék, aminek van valami hatása. Aztán amikor mesterszakos voltam az egyetemen, világszerte lendületet kaptak a környezetvédő mozgalmak, mint például a Fridays is, és azt láttuk, hogy ezt az alkalmat meg lehetne ragadni, hogy itthon is felhívjuk a környezetvédelemre a figyelmet. Végül is biológusok vagyunk, valamennyire értünk is hozzá, lenne üzenetünk az embereknek, akkor miért ne próbáljuk meg?

Pedig egyébként egyáltalán nem vagyok ilyen beállítottságú. Azt, hogy kamerába beszéljek meg interjúkat adjak, borzasztó stresszként éltem meg. De nagyon örülök, hogy próbáltunk valamit csinálni. Nem tudom, mennyi hatása volt, de az, hogy megpróbáltuk, már jó, és emberileg is sokat adott. Nagyszerű élmények voltak ezek: sok-sok embert megismertünk, akik rögtön jöttek segíteni, csomó civilszervezettől is, tehát kapcsolatépítésnek is nagyon jó volt, meg rengeteg barátság szövődött ott. És szuper volt látni, hogy az emberek meglátják ezt az ügyet, és fontos nekik… Mondok egy példát: valaki, aki hangosítókat árult a boltjában, felajánlotta az egyik tüntetés előtt, hogy ingyen biztosítja a hangosítást a nem tudom, hány ezres tüntetéshez, csak szóljunk neki telefonon, mikor kellenek a berendezések. És ilyen elképesztő történetekből jutott minden napra, ez az összefogás nagy élményt jelentett. Aztán jött a Covid, ami véget vetett ennek az időszaknak.

A lakásotok is környezetbarát. Mennyire nehéz megvalósítani e tekintetben a fenntarthatóságot és a természettel való harmóniát?

Építkeztünk, amit igazából egyáltalán nem szerettem volna, nem véletlenül, merthogy nehéz és kimerítő volt. Mindennek megpróbáltunk utánanézni, hogyan lehetne a legkörnyezetkímélőbb alternatívákat választani, és nagyon sok kompromisszumot kellett hoznunk. Bizonyos munkafolyamatokban, technológiákban nem állt rendelkezésünkre elég információ. De az tény, hogy van pár dolog, amiben a házunk eltér a szokványostól. Például nem betonalapja van, hanem talajcsavarokon áll, tehát gyakorlatilag lábai vannak, és nem kellett kiönteni betonnal, néhány acélcsavar van mélyen lefúrva a földbe, ez az alap, amelyen áll. Vagy igyekeztünk akkora alapterületet tervezni, ami éppen elég hármunknak, tehát nem akkora hodály, hogy fogócskázni tudjunk benne; nem akartunk túl sokat elvenni a környező területből, ami egyébként egy természetvédelmi terület szélén van. Nagyon jó a szigetelése, hogy minél kevesebb fűtésre legyen szükség, és természetes anyagokból igyekeztünk csinálni mindent. Ezenkívül lassan haladunk – nem vásároltunk össze rögtön mindenféle bútort, hanem megpróbáljuk használtan beszerezni, vagy asztalossal készíttetni strapabíró anyagokból. Láthatod, elég puritán (- mutatja mosolyogva online beszélgetésünk közben a képernyőn maga mögött a hátteret), de azért ebben a szobában is van egy kép a falon.

A vízgazdálkodásotok is más, mint az átlagos lakóházaké.

Bizony. Autonóm vízrendszerünk van, a háztetőről összegyűjtött csapadékvízből tudjuk nyerni különböző mértékű szűrés után a vizünket. Vízöblítéses wc helyett alomszékünk van, ami nem használ vizet, a szennyvizünkbe sem kerül, hanem komposztáljuk és a kertben tudjuk majd két év után felhasználni. A szürkevizet pedig, ami így csak fürdő-, kézmosó- és mosogatóvíz, a kertünkben meg tudjuk tisztítani egyszerűen, biológiai úton. Szóval így a víz és a tápanyagok körforgását is meg tudjuk valósítani a kertünkön belül. Azt még hosszabb távon meglátjuk, hogy a szélsőséges csapadékeloszlás mellett mennyire lesz elég csak az esővíz, de szükség esetén könnyen tudjuk pótolni vezetékes vízzel is.

Van kertetek, és kertészkedtek is?

Elég nagy a kertünk, sok gyümölcsfát ültettünk, meg cserjéket. Olyan növényekkel is kísérletezünk, amelyek a természetben már kicsit ritkábbak, de lehet őket ültetni, tudjuk szaporítani, és a területen egyébként őshonosak, tájba illőek. Ilyenek például a Vértesben honos berkenyék, a fanyarka és a dudafürt. A terület egy részét hagyományos kézi kaszával kaszáljuk, később pedig legeltetni szeretnénk birkákkal úgy, hogy a korábbi lucernaszántóból visszaalakulhasson természetközeli gyeppé. Ez egyébként jó úton halad, sok védett növényfaj van a kertben, köztük több orchideafaj is.

Ez után a forró nyár után még több fát tervezünk ültetni. Idén a zöldségeskert kialakítására sajnos nem volt időnk, mert május végén költöztünk be, és már lecsúsztunk sokmindenről, de jövőre annak is nekiállunk; a tervek már megvannak. Meglehetősen nagy a terület, kb. 4000 m2, jó sok munkát ad.

A kislányodat hogyan nevelitek?

Ő most kétéves, és eddig főleg az volt a feladatom, hogy hagyjam a kis személyiségét kibontakozni, és biztosítsam neki, hogy szeretve legyen, ezt érezze, ilyen környezetben nevelkedjen. Már tekintgetünk a dackorszak felé; azt hiszem, egyre nehezebb lesz a dolgom. Fontosnak érzem, hogy akkor is, ha van egy nehezebb helyzet, azt érezze, hogy szeretjük és elfogadjuk, és ha dührohamot kap vagy frusztrált, azt kommunikáljuk neki, hogy ezek az érzelmek is rendben vannak, még akkor is, ha egyébként anyaként bizonyos dolgokban határt kell húznom.

Van segítséged a mindennapokban? Ha például úgy érzed, hogy te érted el a határaidat, akkor van olyan embered, akinek kis időre oda tudod adni a kislányodat nyugodt szívvel?

A férjem részben home office-ban van, hozzá tudok fordulni, meg aztán a nagyszülők is járnak hozzánk, sőt mi is szoktunk hozzájuk menni, úgyhogy azt mondom, igen, van segítségem.

Ez nagyon fontos dolog. A refiseknek, bár ők még előtte állnak a családalapításnak, el szoktam mondani, hogy talán a leglényegesebb feladat kiépíteni egy megtartó hálózatot: családtagokból, barátokból, szomszédokból. Hátha meghallják a gimisek is az egyelőre még irrelevánsnak tűnő információt, és fiatal szülőkként jól jön majd nekik ez a tanács. Most viszont nagyon mást kérdezek: mikor voltál utoljára a refiben?

Idén nyáron volt a tízéves érettségi találkozónk. Többen összejöttünk, jó volt újra látni a régi osztálytársakat. Martina (Pirik Martina tanárnő – a szerk.) végigvezetett minket a sulin, és megállapítottuk, hogy egy évtized alatt sok minden megváltozott az iskolában. Meg is lepett pár újítás, pl. hogy az osztálytermünk most tanári vagy igazgatói szoba, nem is tudom, melyik. Egyébként nem egyedül vagyok anyuka az osztályból, többen nevelnek hasonló korú gyermekeket, és megnyugtató azt látni, hogy más is hasonló cipőben jár, és olyan örömöket, problémákat él át, mint én.

Beszéltünk a Fridaysől meg arról, hogy fontos a fenntarthatóság… Hogyan látod a világ jövőjét?

Ez egy nagyon nehéz és nagy kérdés. Általában kétféle dolgot lehet a témában hallani: az egyik nagyon pesszimista: készüljünk fel a világvégére, és vegyünk sok-sok hónapra elegendő hideg élelmet; a másik meg az, hogy ne legyünk ennyire negatívak, mert így nem lehet változtatni. Én egy köztes álláspontot képviselek. Szerintem fontos, hogy szembe tudjunk nézni azzal, hogy nehéz helyzetben vagyunk. Mindenkinek van gyászmunkája, nekem pl. az, hogy léteznek olyan élőhelyek meg élőlények, akiket szeretek és ismerek évtizedek óta már, és látom őket eltűnni, vagy azt, hogy szenvednek a klímaváltozás miatt. Kár eltagadni ennek a nehézségét. Másrészt viszont… Tetszett nekem, amit Boldizsár Ildikó mesekutató mondott egyszer egy interjújában. A klímaszorongás kapcsán jönnek hozzá egyre többen fiatalok, és azt szokta nekik mondani, hogy a mesék is egy-egy nehézséggel kezdődnek: akár azzal a súlyos problémával, hogy eltűnt a nap az égről. És arról szól a mese, hogy el kell indulni megkeresni, és meg kell találni. Tulajdonképpen mindegyikünknek van ilyen feladata. A kérdés, mit tudunk mi ahhoz hozzátenni, hogy megtaláljuk a napot, és visszakerüljön az égre. Ami nekem sokat segít – és ez azóta könnyebb, mióta ideköltöztünk, és itt vagyunk a Vértes szélén –, az a hála. Annyi mindenért lehetünk hálásak! – még így is, hogy tudjuk, hogy ilyen nyarak fognak jönni, mint az idei volt, ijesztően nagy szárazságokkal, és egy csomó dolog sokkal nehezebb lesz, mint korábban… De

a teremtett világ egyszerűen csodálatos, és annyi minden van körülöttünk, amiért nap mint nap hálát lehet adni!

Városban, mesterséges környezetben nehezebb észrevenni ezeket a dolgokat, de a természet lenyűgöző ereje és szépsége ott van körülöttünk, és ha nyitott szemmel járunk, felfedezhetjük őket. Ez pedig nagyon sokat segít a klímaszorongásban is.