Pécselyi-díjasaink: interjú Balázsfalvi Balázzsal

Balázsfalvi Balázs iskolánk első évfolyamába járt 2005-től 2009-ig. Egy legendás generáció kiváló tagja volt: ő kapta meg először a Pécselyi Király Imre-díjat, gimnáziumunk legrangosabb kitüntetését. Tűzriadópróbáktól meg-megszakítva beszélgettünk a refis emlékeiről, felnőtté válásról, és arról, milyen utat járt be Anglián keresztül Magyarországig, az au-pairségtől a karrieren át az apaságig.

Hogyan emlékszik vissza a refire?

Kálmán Attila tanár úrtól gyakran hallottuk azt a mondatot, hogy „embernek lenni mindig, minden körülményben”. Így emlékszem vissza a középiskolai évekre, hogy még a tomboló hormonok mellett, a kamaszkor nehéz időszakában is mindenkinek sikerült embernek maradnia, akkor is, ha voltak rossz döntéseink. Azért választottam annak idején a refit, mert egyrészt Kálmán Attila tanár úr személye biztosíték volt arra, hogy itt egy magas színvonalú tanintézmény indul, másrészt nekem a legfőbb indok az emberközpontúság volt. Éreztem, hogy ez nem egy átlagos gimnázium lesz.

Majd megkérdezem a többieket, akik későbbi évfolyamokba jártak, hogy ők is így látják-e. Valóban, a refi önökkel kezdődött: százéves jövő állt az intézmény előtt, viszont a múltja percekben volt mérhető. Ha már megemlítette Kálmán Attila igazgató urat, hadd kérdezzem meg: voltak-e még tanárok, akik hatottak Önre?

Minden tanáromra emlékszem, és mindenki nyomot hagyott bennem. Nyilván vannak olyanok, akik kiemelkedő szerepet játszottak az életemben: Bognár Istvánné Jutka néni és Márkus Gábor tanár úr tanításai a mai napig visszacsengenek – a feleségem szokott is mosolyogni, ha idézem őket, ami gyakran megesik –, de ez abból is fakad, hogy a versenyeknek, egyéb elfoglaltságoknak köszönhetően velük több időt töltöttem. Nemcsak tanórák alatt formáltak és neveltek, hanem azokon kívül is. De még Zemplényi Kornél tanár úr viccei is felrémlenek. Abban a bensőséges hangulatban, ami ajándékul adatott nekünk az iskola indulásakor, kifejezetten közel kerültünk emberileg a tanárainkhoz. Nem tudom, ez mennyire van így a mai napig, nem látok bele, meg aztán sosem jártam egy átlagos középiskolába. Mi 72-en indultunk, ennyi volt az első tanévben a diákok létszáma. Szinte tapintható volt a tanárok igyekezete, hogy szeretnék, ha ez az egész sikeres lenne, ha ki tudnák hozni mindenkiből a maximumot. Közös érdek volt, hogy az új iskola működjön, és mindannyian belefektettük az energiánkat, jelen voltunk. Amikor többszáz diákról beszélünk, akkor ez nyilván máshogy működik.

Most ez egész más, így van. Vannak tradícióink, amelyek közül sokat Önök indítottak el. Önök voltak a teremtéstörténet, ha fogalmazhatok így. Most kb. 400 diák tanul itt, Gulyás tanárnő az egyedüli, aki mindenkit tanít. De igazából ez a természetes egy iskola életében. – Az osztálytársakra, évfolyamtársakra hogyan emlékszik, tartja-e valakivel a kapcsolatot?

         Mivel érettségi után külföldre költöztem, sajnos megszakadt a kapcsolatom az itthoni barátokkal, ismerősökkel. Elég volt nekem akkor egy távkapcsolatot menedzselni Nagy-Britanniából; távbarátságokat még nehezebb lett volna. Hét évet éltem külföldön, és ezalatt teljesen külön utakon kezdtünk járni. Máshova is jöttem haza utána, elszakadtam Tatától.

Hogy emlékszem vissza? Nosztalgiával. Együtt váltunk fiatal felnőttekké. Vegyes, színes, lendületes társaság volt. Bennem mély nyomot hagytak a színjátszókörök, ahol egy jókedvű, extrovertált társaság tagja voltam. Játszottunk Shakespeare-t, Moliére-t, sokat hakniztunk ezekkel a darabokkal, és nagyon jól éreztük magunkat együtt.

A hétéves külföldi tartózkodás rögtön érettségi után következett?

  Igen. 2009-ben érettségiztem, és jelentkeztem az Önkéntes Diakóniai Év programjára. Egy keresztyén szervezetnél dolgoztam önkéntesként Angliában, és mivel az angolt is szerettem meg a kultúra is felkeltette az érdeklődésemet, úgy döntöttem, hogy kint fogok továbbtanulni. 2011-ben nyertem felvételt a UCL (University College London) közgazdasági szakára. A szüleim támogatták a terveimet, anyagilag azonban nem számíthattam támogatásra, ezért az egyetem mellett au-pairként dolgoztam. Szállás, ellátás és zsebpénz fejében vigyáztam egy családnál három kissrácra. Az egyetemi szórakozás helyett hétvégente tanultam. Amíg a fiúk iskolában voltak, én az egyetemen hallgattam az óráimat, majd rohantam értük a suliba, aztán haza, tanulás a gyerekekkel, vacsora, lefektetés, és is zuhantam be az ágyba. Intenzív időszak volt, de nagyon megszerettem a családot, szinte családtag lettem náluk. Négy éven keresztül velük éltem, amíg le nem diplomáztam.

Ez igen. Az apaszerep sem volt kérdés ezután ezek szerint: megtanulta, hogyan kell a gyerekekkel bánni.

Igen. Mindig is szerettem a gyerekeket, ez nem volt probléma. Ráadásul én az ÖDÉ-s programban is egy ifjúsági központban kezdtem dolgozni. Mások nehezebb helyszínekre kerültek. Volt, aki drogosokkal, utcán lakókkal dolgozott, vagy öregotthonban; nekem ideális volt az ifjúsági központ.

Hogyan élte meg alig húszévesen, hogy a családjából kiszakadva, egy idegen országban egyedül kell megállnia a lábán?

Hamar beletanultam a dolgokba, és jó volt a függetlenséget is kialakítani. Tulajdonképpen 19 éves korom óta saját magam alakítom az életem. Ez megtanítja az embert jobban értékelni mindazt, amije van. Ha többet dolgozunk a célokért, amiket elérünk, akkor annál inkább megbecsüljük őket.

 Balázs, Ön ballagáskor megkapta a refi legrangosabb kitüntetését, a Pécselyi-díjat. Pontosan miért kapta, és milyen hatással volt ez a díj az életére, a pályájára?

Egyik fő szeretetnyelvem az elismerő szavak. Nekem a Pécselyi-díjban kifejeződő elismerés a koronája volt négyévnyi megfeszített munkámnak. Egyértelműen bizonyította, hogy ha szorgalmasan tanulok, ha keményen dolgozom, ha megfelelően használom a talentumaimat, akkor azon tud áldás lenni. S ez látszott utána az életemen is: ha kihozom magamból a maximumot, azt az Isten meg tudja áldani. Azt érzem, hogy engem 34 éve a tenyerén hordoz az Úr. Utólag látom, hogy a nehéz időszakaimban – mert voltak ilyenek – is ott volt Ő, csak én fordítottam hátat, vagy nem figyeltem rá.

díjat egyébként azért kaptam, mert számos szavaló-, szónok- és szép magyar beszéd versenyen szerepeltem eredményesen, Kazinczy-érmes is lettem, és mert 4 éven keresztül kitűnően tanultam. Ez olyan teljesítmény volt, amit a gyerekeimtől már nem várok el. De én első generációs diplomás vagyok, és fiatalként az öcsémmel azt hallottam a szüleimtől, hogy nekünk az egyetlen dolgunk a tanulás. Azért, hogy nekünk jobb legyen. Meg kell jegyeznem, hogy Kálmán Attila tanár úr dorgálgatott a háttérből, nehogy elszaladjon velem a ló; ő tanított alázatra. Azt mondta: jó, jó, ügyes vagy, de azért ne feledd, hogy mi a fontossági sorrend. Ezért külön hálás vagyok neki.

Hadd jegyezzem meg halkan, hogy a közgazdaságtan merőben más terület, mint amiért Ön a díjat kapta. Én is úgy emlékszem Önre, mint kifejezetten humán érdeklődésű fiatalra, aki elsősorban irodalommal, történelemmel, nyelvekkel foglalkozott.

     Az a helyzet, hogy jól ment a matek is: logikusan gondolkozom, nagyon hamar megértem a folyamatokat. De könnyen kapcsolódok emberekhez is, és mindig emberközpontúnak gondoltam magam. A közgazdaság olyan terület, amely ötvözi a kettőt, ráadásul ez a tudományág magyarázatot ad a világban zajló folyamatokra, amelyek kifejezetten érdekelnek engem. 21 évesen, mikor elkezdtem az egyetemet, még nem voltak konkrét terveim, nem láttam tisztán, hogy pontosan mire szeretném használni a tudásomat, de abban biztos voltam, hogy fog adni egy jó alapot. Annak idején a UCL a világranglistán a negyedik helyen állt körülbelül. Tudtam, hogy ha elvégzek egy jó egyetemen egy általánosabbnak tekinthető szakot, akkor azzal szinte bármit tudok kezdeni.

a fotó Balázsfalvi Balázs tulajdona

Mit kezd most vele? Hol dolgozik, mi a munkája?

Nem szeretnék nagyon hunglishul fogalmazni, ezért leírtam magamnak, majd fogok is puskázni. De kezdjük ott, hogy 2014 egy hatalmas mérföldkő volt az életemben: lediplomáztam, és összeházasodtunk Annával 3 év távkapcsolat után. Pont akkor találkoztunk, amikor én kint kezdtem el egyetemen tanulni, ő pedig itthon. Szóval összeházasodtunk, és akkor (most kell a jegyzeteimbe pillantani) gazdasági szakértőként kezdtem dolgozni az ingatlanszektorban, egy amerikai nagyvállalat londoni irodájában, egy stratégiai tanácsadó osztályon. 2016-ban előléptettek. Ezzel egy időben elkezdték a magyarországi irodájukat is fejleszteni. Tudták, hogy magyar vagyok, és felajánlottak egy magyarországi vezető pozíciót. Egyértelmű volt, hogy ez kiváló útlevél haza. – Sok kinti magyar egyre halogatja a hazaköltözést: úgy gondolják, még megvárják, hogy gyerekük legyen, de akkor még az óvodát, aztán még az iskolát fejezzék be – végül ott ragadnak. Annával tudtuk, hogy ha akkor nem jövünk haza, később sokkal nehezebb lesz, ezért 2016 augusztusában hazaköltöztünk. Maximum öt évet terveztünk közösen eltölteni Londonban, végül kettő lett belőle. Nem Tatára jöttünk vissza, engem Budapesthez kötött a munka.

2016-ban egy kis csapatot kezdtem el vezetni itthon. Immár egy nemzetközi BI (Üzleti Intelligencia) csapatot vezetek, és proaktívan elemezzük ügyfeleink ingatlanportfolióját, a különböző piacokat, gazdasági helyzeteket, változásokat stb.

Mennyire ment könnyen a karrierépítés?

Kapcsolódik a gimnazista énemhez, talentumaimhoz, hogy egyrészt nagyon szeretem az angolt – mára szinte anyanyelvi szinten beszélem, másrészt jó a kommunikációs készségem, ami segített engem előre vinni. Hamar felismerték a cégnél, hogy jól prezentálok, jól kezelem az ügyfeleket, el tudom adni a céget meg amit képviselünk, és hatékonyan dolgozom együtt más emberekkel. Jelenleg itthon is vannak beosztottjaim, de vannak Amerikában is, akiket én menedzselek itthonról. Az a része nem könnyű, hogy egy multinak dolgozom már 10 éve, ami hosszú idő. De próbálom ebbe a multinacionális környezetbe bevinni az én értékrendemet, és az emberekre fókuszálni. Multicégeknél nagyon népszerű a mental health meg a well-being, és én vagyok a képviselője annak, hogy ezt ne csak mondjuk, hanem éljük is meg. A beosztottaim életére megpróbálok olyan pozitív hatással lenni, hogy ez a gyakorlatban is megvalósuljon.

Úgy érzem, van igény arra, hogy az emberek valós értékeket hangsúlyozzanak. És ezt próbálom megélni. 10 év után úgy éreztem, hogy szeretnék többet is tenni, valamit visszaadni a közvetlen környezetemnek. Októbertől képviselő is vagyok Szentendrén, az önkormányzatnál. 10 év alatt rengeteg olyan tapasztalatot szereztem a nagyvállalatnál, ami helyben is kamatoztatható. Mindig az motivált, ha értéket teremthetek, és azt látom, hogy jó hatással vagyok a körülöttem élőkre.

Hogyan tudja a családot és a munkát összeegyeztetni?

A kulcsszó: tudatos tervezés. 😊 Öt napból négyet itthonról dolgozom. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai. Itthon van egy saját kis irodám, és ezt tiszteletben tartja a család, ugyanakkor a naptáram nagyon tudatosan be van osztva: reggel 7 és 9 között és délután 6-tól family time. Ha arról van szó, nagyon szívesen visszaülök este is dolgozni, de ha a gyerekek velem vannak, akkor rájuk koncentrálok és megpróbálok minden mást kizárni. Három gyerekünk van: Dorka most kezdte az iskolát, Benjámin négyéves, középsőbe jár, a legkisebbünk, Ábel pedig még itthon van Annával. Csupa-csupa boldogság, de sok nehézség is jár velük, mert sajnos kevés külső segítséget kapunk. A nagyszülők messze laknak, édesanyám nem is él már. De vallom azt, hogy ketten vállaltuk ezt a három gyereket, és én szeretném mindenből kivenni a részemet. Ha két meeting közt van egy szünetem, akkor kicserélem a kakis pelust, vagy berakom a mosást. Próbálok bevonódni a családi életbe. Ami egyébként nem megy könnyen. És erről jó lenne beszélni társadalmi szinten.

  Az utóbbi időben nagy hangsúlyt kapott a nők támogatása meg a munka világába való visszailleszkedése – ez igazán jó irány. Segíteni kell a nőket, mert baromira kimerítő egyszerre több szerepkört vállalni (pl. teljes állásban dolgozni, de közben ugyanúgy vinni a családot és a háztartást a hátán), de azt látom, hogy manapság egyre több férfi, fiatal édesapa ugyanezt éli meg. Hogy jelen vannak férjként, családfenntartóként, apaként, és minden szerepkörben próbálnak 100%-ot nyújtani. Erről szerintem még nem beszélünk eleget. Pedig el kell kezdeni előbb-utóbb. Mert nehéz. De nem panaszkodom. Én egy picit nehezen vagyok jelen. Ez társadalmi probléma is manapság, nem tudjuk megélni a pillanatot. Ezen szeretnék tudatosabban dolgozni: hogy amikor a gyerekekkel vagyok, akkor ne csak fizikailag legyek ott, hanem agyban és szívvel is. Ne azon gondolkodjak, mikor kezdődik a következő meeting és mit nem csináltam még meg, hanem éljem át a visszahozhatatlan pillanatot.

Ezt átérzem, ez tényleg nagyon nehéz. A vegyes házasságról szeretném még kérdezni, az hogyan működik Önöknél? Hiszen Önt katolikusnak keresztelték. Nyitott-e a felesége a katolicizmus irányába, netán Ön lett kicsit reformátusabb?

Én teljesen református lettem. Amikor kimentem önkénteskedni, közelebb kerültem Istenhez. Egy olyan környezetbe, egy anglikán gyülekezetbe csöppentem, amely a református vonalat vitte. Arra jöttem rá, hogy ez az egész egy bensőséges kapcsolatról Istennel és Jézusról szól. Azt éreztem, hogy a református vonal közelebb áll hozzám. Magamtól döntöttem így, ez nem volt elvárás, habár Anna egy köztudottan református családból származik, de nem presszionáltak. Már házasok voltunk, mikor én azt mondtam, hogy szeretnék Istennek erről számot adni, és konfirmáltam is. Most a helyemen vagyok. A szentendrei református gyülekezetbe járunk, amit nagyon szeretünk, lelki otthonra találtunk itt. Tehát igen, megreformálódtam. 😊

Végezetül árulja el, van-e valamilyen mottója, vezérigéje?

Van egy ige, ami régtől fogva meghatározza az életemet: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Hatalmas az áldás az életünkön, és abszolút nem panaszkodhatom. Itt lakunk Szentendrén egy csodálatos házban. Néhány hónapja indítottunk el egy saját kis erdei vendégházat. Hálásak lehetünk a körülményeinkért, és a nehéz időszakokban mindig kaptunk plusz erőt a Krisztusban, de most úgy érzem, itt az ideje kicsit megpihenni. Nagyon hálás vagyok az erőért, amit az Úrtól kaptam, de eddig folyamatosan hajtottam. A gimnáziumot is úgy csináltam végig, hogy rendszeresen hajnalban keltem tanulni, túlzásokba estem. A gyerekeimtől nem várom el, hogy mindenből kitűnők legyenek; azt szeretném, hogy találják meg, ami igazán boldoggá teszi őket. Én pedig szeretnék lassítani, és kissé elengedni azt, hogy ha valamit csinálok, azt mindig 200%-ban teljesítsem. Igen, mindig kaptam hozzá plusz erőt, de most már érzem azt, hogy el kell kezdeni élvezni azt, amit elértem.

Kívánom, hogy ez sikerüljön. Hadd adjak köszönetképpen a beszélgetésért egy ószövetségi igét, amely kiegészítheti a másikat: „Azt mondta erre az Úr: »Magam fogok előtted haladni, és nyugalmat szerzek neked.«”