Október

Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok.

Minden arany. Ókori piramisok bele ragyoghatott így, mielőtt megérkeztek volna rablóik. Ilyen rablója az ősznek a tél, nyárnak az ősz; egymás tolvajai. A hideg, párás járdán körbe- körbe táncol egy falevél-lány, keringőbe kezd egy csoporttal.

A töredezett járdán bál alakul, kis rigó a gardedám, felügyeli a lenge levelek lépéseit, lábbelik kecses mozgását. Messze egy tavon hangos zajok - ludak ülnek a nagy pocsolyában. Korán jöttek: északott nagy lehet a hideg, ha már most itt tapicskolnak. Fölöttük a késő fecskék még utoljára összehúzzák magukat a vezetékeken. Még várnak, aztán egyszerre hirtelen felröppennek, egy nagy felhővé válnak - messze mennek, távolra. Odalent, a járda mellett kisgyermek ül le a sárba, túrja az avart - miért? Egy koszos gesztenyéért.

Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág.

Először csak éjjel tűnnek föl az apró neszek. Bent, a meleg, esőtől védett spejzban, ahol az almák állnak ládában, befőttesüvegek közt toporog egy zavart kis rágcsáló. Mi tévő legyen? Neki nincs konzervnyitója. A kukorica pedig fém dobozban van. A seprűnyelet rágcsálja jobb híján, nem túl ízletes, de lehet rajta nyomot hagyni az otthoniak rettegésére. Az ablakon át belátszik az egyre kopaszodó kert, a gyümölcsfák és a be nem hordott leanderek. Integet a diófa - vajon hova pakolják a termését? Integet aranyos leveleivel, feketéllik rajta a kis gombóc. Sárga a kert, az erdő, a mező. Csíp a hideg, fúj a cúg - egy mustársárga kiskabátból vadgesztenye hull.

Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait

Letarolt karnevál a szántó, a fekete földön pár aranyszál. Hajszálerek a megfáradt bőrön, fekete kendőn a fiatal özvegy haja. Magasra nőtt napraforgók árnyékának tűnik a hátsókert a bokrok mellett. Ragyog a csipkebogyó, mintha tavasz lenne, nem is ősz, rikító színe szenvtelen az elhullott virágok mellett. Talán csak a fenyők, a fenyők maradnak változatlanok, mint egy kimerevített kép, vagy örökérvényű festmény. A fekete földön túl, ahová még nem ért el az október, ahol zöld a fű, egy ménes vagy gulya legelész. Kutya nincs, csak villanydrótos kerítés. A vonat továbbrobog, közmunkások akácia ágakat nyirbálnak. Terjed, irthatatlan az illatos fa. Zsebembe nyúlok a jegyemért, kemény golyóbis akad a kezembe - egy gesztenyefa fia.

eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.

Messziről aranyszín tengernek tűnik a viharos szélben a kukoricatábla. Várom, mikor jön egy magas hullám vagy vitorlás, mint egy mesebeli világban. Varjak keringenek, hangosak, hallani a zakatoláson túl. A varjak okosak,

eszközhasználatra is képesek. Talán ha olyan alkatuk lenne, mint az egérnek, ki tudnák bontani a kukoricakonzervet? Sosem tudjuk meg, mert a varjú varjúnak, az egér egérnek, a kukorica pedig tengerinek teremtetett. Teremtetett tavasszal, hogy aztán ősszel-télen lassan elpusztuljon, elaludjon. Pompás temetés, minden aranyba borul - ókori piramisok belsejébe temették így a fáraókat. Mi pedig fogpiszkálóval életre keltjük az ódon fényű gesztenyét.

Radnóti Miklós versét alapul véve

Berta Boglárka