Pirik Martina tanárnő iskolánk legfiatalabb tanára, aki az iskolai élet sajátosságait kétfelől is ismeri: egyrészt öregdiákként, másrészt itt dolgozó tanárként. Beszélgetésünkben az általa itt töltött évekről, tapasztalatairól kérdeztem őt, valamint arra kértem, segítse jó tanácsokkal a hozzá közel álló generációt.
Mikor jött az elképzelés, hogy tanár lesz?
Nagyon korán. Már ötödikes koromban eldöntöttem, hogy tanár leszek, és emellett ki is tartottam.
Mi vagy ki ösztönözte erre a hivatásra?
Több tanár példaképem van. Az általános iskolámból a történelem és angol szakos tanáromat említhetem meg, illetve az ötödikes és a nyolcadikos magyartanáromat, akik példaképként szolgáltak nekem. Itt a gimnáziumban pedig több ilyen tanár is volt, de nem szeretném részletezni, kik voltak azok. (Több tanár példaképem is van, akiknek a munkájára felnézek. Sokáig nem árultam el senkinek a Refiben, hogy tanár szeretnék lenni, de az egyetemi jelentkezés beadását követően már elmondtam. Voltak, akik meglepődtek rajta.)
Szülei támogatták az elképzelését?
Mindig támogattak, de azért reménykedtek, hogy nem tanár leszek (és még a mai napig reménykednek, hogy egyszer kiszeretek ebből, és lesz valami „normális” munkám).
Mi lenne ez a „normális” munka? Mi másban tudná elképzelni magát a Tanárnő?
Rengeteg terület érdekel egyébként, de amiben el tudnám magam képzelni, az mind olyan, amiből nem lehet megélni. Szeretnék kutatni és szeretek a nyelvészettel is foglalkozni, ezenkívül nagyon érdekel pl. az informatika – de pont azért nem nagyon tudom máshol magam elképzelni, mert a tanári pályában minden benne van, amire nekem szükségem van.
A diákoknak mit mond a szakmáról? Kinek ajánlja ezt az életpályát?
Ez nagyon nehéz kérdés. A tanári szakma nem egyszerű szakma, hanem egy hivatás, és én mindenképpen csak olyanoknak ajánlom, akikben a hivatástudat bennük van, és érzik az elhívást efelé. Rendkívül kitartónak kell lenni.
Egykori magyar faktosként nem is kérdés a magyar szak, de hogy jött az elképzelés az angol szak iránt? Hogy sikerült a nyelvet megtanulnia? Pusztán önszorgalomból, magántanár segítségével, vagy esetleg járt külföldön?
Nagyon szerettem a nyelveket tanulni; második nyelvem a francia volt, azzal egyelőre nem jutottam messzire, de még vannak vele terveim. Az angol szak ötlete úgy jött, hogy bár én kizárólag a tanári pályán tudtam magam elképzelni, de ha úgy alakulna, hogy ott kell hagynom, akkor legyen valami biztonsági szakmám, és angol nyelvtudással sokfelé el lehet helyezkedni, ezért választottam az angol szakot. Egyébként a törit választottam volna, a második fakultációm a történelem volt. Nyelvtanulás céljából nem voltam soha külföldön, magántanárhoz jártam. Ennek az a története, hogy tizedik osztály végén elment a tanárom külföldre, én pedig tizenegyedikben leérettségiztem angolból középszinten. Úgy gondoltam, hogy nem fogok kezdeni mást az angol nyelvvel, csak aztán eszembe jutott, hogy kell valami, ami biztonságot adhat, és ez az lehetne. Ennek következtében hetente egyszer jártam angoltanárhoz és tettem egy szintemelő érettségi vizsgát. Aztán az egyetemen már ragadt rám a nyelv.
A Refi régóta meghatározó tényező az ön életében, hiszen itt tanult, most pedig itt tanít. Milyen érzés? Könnyű az egykori tanárait kollegáknak hívni?
Egyrészt könnyű, másrészt nagyon nehéz.
Én mindig úgy készültem a tanári pályára, hogy egyszer ide visszajövök. De azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
Pláne úgy, hogy már a gyakorlatomat is itt tudtam végezni, ez óriási öröm volt a számomra. Ahhoz, hogy kollégáknak nevezzem őket, kellett kis idő. És ahhoz is, hogy tegeződjek velük. Nem azért, mintha fennhordanám az orrom, hanem mert tényleg annyira tisztelem őket, hogy nagyon nehéz így hirtelen váltani. Vannak egyébként, akikkel ma is azért beszélek inkább kevesebbet, mert még kellemetlennek érzem azt, hogy tegezzem őket.
Mit gondol a Refiről? Mi változott az évek alatt?
Azért szeretem ezt az iskolát, mert ez egy védőburok. Sokan nem hiszik el, akik még ide járnak, hogy milyen üvegbúra alatt vannak. Én ezt szeretem, és ez az, ami nem is változott az évek alatt. Ami viszont változott, hogy az iskola elkezdett rendkívül fejlődni az infrastruktúráját tekintve. Ha azt mondom nektek, hogy szentély, ez a mostani diákoknak már nem mond semmit. Pedig nekünk még ebben, az azóta lebontott, szobányi méretű tornateremben voltak a tesióráink. Azóta hála Istennek megépült és használható a gyönyörű tornaterem. Vagy említhetném a kémia labor létrehozását – arra is nagy szükség volt. Valamint fontos lépés volt és örülök neki, hogy Tatán is elérhetővé vált a hatosztályos képzés.
Mit gondol, az egyre jobban növekvő diáklétszám ezt a családias hangulatot nem szünteti meg?
Úgy gondolom, hogy nem, hiszen ezt a családias hangulatot legfőképpen az osztályokban, illetve az egyes évfolyamokok lehet érezni, illetve a tanár-diák kapcsolatokban, és azok szerintem ugyanolyanok.
Miért szeret tanítani? Mi motiválja, inspirálja a nevelésben? Mi a szakma szépsége?
Nem igazán tudom dióhéjban megfogalmazni, miért szeretek tanítani – nekem ez volt minden vágyam, hogy egyszer taníthassak és értéket adjak át. Az a célom, hogy minél több diákot megtanítsak kritikusan gondolkodni. Egyértelműen motiválnak a diákok visszajelzései, legyenek pozitívak vagy negatívak, mert az építő, negatív kritikából fejlődni tudok, ha pozitív a visszajelzés, akkor pedig megerősít, hogy valamit most jól csináltam. A tanárság szépsége, hogy nem monoton. Nincs két ugyanolyan diák, nincs két ugyanolyan óra, mindig ki kell találni valamit, rettentően kreatívnak kell lenni (ezt nagyon szeretem), és nem szakmaként tekintek rá, hanem hivatásként. Ráadásul nemcsak a hivatásom, hanem a hobbim is, amiért rendkívül hálás vagyok.
Milyen kihívásokkal jár, hogy a diákok és Ön között kicsi a korkülönbség; ez könnyebbség vagy nehezítő tényező?
A digitális oktatásban kifejezetten előnynek élem meg azt, hogy én is közel állok hozzátok korban, mert én is nagyjából ismerem azokat a dolgokat, amiket ti. Hasonló az érdeklődési körünk, még nem érzem a generációs szakadékot köztünk, ezért sokkal inkább megértem a problémáitokat, értem azt, hogy miért viselkedtek úgy, ahogy viselkedtek. És persze pontosan ismerem a módszereket, hogyan próbáljátok kijátszani a rendszert. Ezért nincsenek illúzióim. És azáltal, hogy korban közel állok hozzátok, viszonylag nagyobb bizalommal is fordultok hozzám.
Egyetem mellett tanítani, ha jól tudom egy korábbi beszélgetésből, ezt Ön átélte. Ez milyen érzés? Nagy kihívás egyszerre a kettőt csinálni, vagy afféle indíttatás a tanulmányok végzése közben?
Én rendkívül kritikus vagyok magammal szemben, pontosan ezért nem gondoltam, hogy még diplomázás előtt tanárként fogok dolgozni. Hosszú ideig még magánórákat sem vállaltam. Az egyetem negyedéves időszakában lett először magántanítványom. Nagyon megerősítő időszak volt ez, egyértelműen motiváló, de persze nem egyszerű. Egyébként még most is ezt csinálom: most is egyetemre járok. Nagyon szeretek tanulni is, és ez is egy ok, amiért szépnek tartom a tanári pályát, mert itt folyamatosan kell tanulni. Folyamatosan képzem magam. Most drámaképzésre járok, és ezután is vannak terveim.
Lelkes, segítőkész, gyors, ösztökélő, határozott, kitartó. Pár jelző Önről, legalábbis ahogy mi látjuk az iskolában. De mit csinál, ha nem tanít? Marad szabadideje a tanítás és a tanulás mellett? Mi Önnek a kikapcsolódás?
Szerencsére marad, igen. Hosszú ideje, több mint 20 éve néptáncolok, ez az egyik kikapcsolódásom. Emellett nagyon szeretek focizni, de nem csak élőben, hanem Xboxon is, gyakran Fifázok. Szeretek különböző sportokat űzni a szabadidőmben. Igazán kikapcsol a futás, ilyenkor egyedül lehetek a gondolataimmal, vagy a túrázás, amely során mindig lenyűgöz a természet szépsége. És nem hagyhatom ki a bicózást, ami a tavalyi karantén óta újra része a mindennapjaimnak. De mint a legtöbb ember, én is szeretek olvasni és zenét hallgatni. Csak mivel szeretem a kihívásokat, az olvasást is összekötöttem vele: most épp az 52 hét 52 könyv kihívást csinálom.
Mi a Refi jövője? Hogy maradhat szuper iskola a Refi ebben a nehéz világban?
A Refinek saját értékrendszere van. Egy konzervatív keresztyén értékrendszer, amely sosem megy ki a divatból, és ennek helye van és helye kell, hogy legyen a palettán. Ezt az örökséget Kálmán Attila alapító igazgató úr hagyta ránk, aki azt is megfogalmazta, hogy egy iskolát a diákok és a tanárok tesznek azzá, amilyen. Szóval nem mindegy, hogy kik járnak ide és kik dolgoznak itt. A Refi képviseli a keresztyén értékeket és egy biztos erkölcsi alapot nyújt a diákjai számára, amely az egész életükön át kíséri őket. Aki egyszer ezt megtapasztalja, az mindenképpen ragaszkodni fog ehhez.
Mi a véleménye a lassan már egy éve tartó digitális oktatásról? Ez a jövő, vagy reméljük, hogy már hamarosan vége? Hogy élte (éli) ezt meg a tanárnő? Hatásos ez a tanítási módszer?
Hogy hatásos-e, ez jó kérdés, erre majd egy néhány év múlva térjünk vissza. Azt gondolom, nem ez a jövő, viszont vannak olyan lehetőségei, amelyeket mindenképpen ki kell használnunk. Rengeteg gyakorlat átemelhető a tanterembe. Gondolok itt például a Teams kapcsolattartó és feladatkiosztó rendszerére, az interaktív anyagok használatára vagy a kvízekre, amelyek tanulásra és nem értékelésre használhatók a tanteremben is. Viszont azt gondolom, szükségünk van a fizikai együttlétre: arra, hogy egy térben legyünk egy időben. Nekem a reakciók nagyon hiányoznak. Nem látom, ki ül a kamera másik oldalán, egyáltalán ott van-e a kamera másik oldalán. Próbálok a lehetőségekhez képest mindent megtenni, de hogy ebből mi az, ami odaér a túloldalra, az a diáktól is függ.
Mondjuk ki: a diákoknak sokkal nagyobb a felelősségük, mint a tantermi környezetben. A digitális oktatás alatt a diákokon van a nagyobb teher.
A tanulás sikere azon áll vagy bukik, hogy ők mennyit hajlandóak hozzátenni ehhez. Otthon nyilván kevésbé lehet fókuszálni, nagyobb motiváltság kell ahhoz, hogy odaüljenek minden nap a gép elé, és mindig figyeljenek az órán. Ha tíz másik alkalmazást meg tudok nyitni, le tudom némítani az órát, akkor hatalmas önfegyelem és motiváltság kell ahhoz, hogy ezt ne tegyem meg – különösen hónapok óta beleragadva ebbe a kilátástalan helyzetbe. Én nagyon hálás voltam azért, hogy a hetedik-nyolcadikosok bejárhattak, mert így volt heti négy jelenléti órám, amikor megtapasztaltam azt, hogy van reakció és látom a diákokat, viszont március eleje óta ez sincs. Most a végzősök (és a konzultációs óráik) tartják bennem a reményt, hogy azért vissza fogunk majd valaha jönni. Szóval igen, a digitális tanítás leginkább a reakciók hiánya miatt nehéz, meg hogy nem találkozhatok senkivel. A kollégák is nagyon hiányoznak. Egy-egy óra után nincs szünet, hanem folyamatos az egész munka, és az is rossz, hogy nem tudom elmondani óra után rögtön a benyomásaimat valakinek. A tantermi oktatásban, ha bemegyek egy nehezebb óra után a tanáriba, rá tudom borítani valakire – vagy fogalmazzak finomabban? meg tudom osztani a többiekkel –, hogy mi történt. Ezt otthon nyilván nem tudom megtenni.
A tanárnő magyar szakos, rengeteget olvas. Van-e olyan könyv, amit szívesen ajánlana az olvasóknak? Esetleg mesélne egy személyes kedvencéről?
Számtalan irodalmi mű van, amit nagyon szeretek, nyilván minden korosztálynak mást ajánlanék, de akkor próbálok valami olyat, amit mindenki elolvashatna. Meghatározó könyvélmény volt a számomra Szabó Magda: Az ajtó című regénye. Tizenkettedik osztályban olvastam először; ez a regény tanította meg számomra, mi az a katarzis. Szerintem ez az a könyv, amit bármennyiszer el tudnék olvasni – a nyáron sikerült újraolvasnom, és olyan hatással volt rám, mint legelőször, pedig pontosan tudtam, hogy mi lesz a vége. Remekül van megírva. Hogyha ajánlanom kellene valakit – ez nagyon nehéz egy magyartanár számára, hiszen rendkívül sok olyan költő és író van, akinek a munkássága fontos vagy nagy hatással lehet a diákokra is –, olyat fogok ajánlani, aki nincs bent a tantervekben. Olvassátok el Háy János: Ne haragudj, véletlen volt című, karanténnapló műfajába besorolt regényét, ami se nem napló, se nem a karanténról szól, de nagyon jó, és sok életbölcsességet tartalmaz. De szívem szerint azt mondanám, mindegy mit, csak olvassatok szépirodalmat.
Meséljen kicsit a tanárnő elképzelései alapján szervezett kortárs szakkörről. Az Ön diákéveiben is volt efféle kezdeményezés? Mi volt az ötlet, mi a célja a szakkörnek? Mivel biztatná a tanulókat, hogy részt vegyenek a szakkör alkalmain?
A kortárs magyar irodalom szakkör ilyen formában még nem működött az iskolában. Irodalmi piknik működött, amit Geiszelhardt Zsófia tanárnő tartott anno. Azért gondoltam, hogy legyen egy ilyen, mert úgy érzem, hogy a kortárs szerzők félre vannak söpörve. Velük nem foglalkozunk iskolában, vagy ha igen, akkor odakerülnek valamelyik nagy költőnk mellé, hogy „nézd, itt átírta a versét”, de
azt gondolom, hogy a diákokat nemcsak kritikus gondolkodásra kell nevelni, hanem olvasóvá is.
Ha olyan költőket, írókat hozunk eléjük, akik a saját korukban, az általuk is ismert problémákról írnak, az szerintem jobban megfogja őket, mint hogyha egy 19. századi problémáról hallanának. Tehát azt gondolom, hogy ezzel lehet bevezetni őket az értő olvasás világába. Persze, természetesen fontos az, hogy megértsük az elmúlt századok nagy problémáit, de először a sajátjainkat kellene. Ezért jött az ötlet, hogy mivel sok kortárs szerző nem tananyag, egy szakkör keretein belül lehetne velük foglalkozni. Engem érdekel is a téma, szeretek is kortársakat olvasni, jó alkalomnak tűnt a szakkör, ahol kötetlenül tudunk beszélgetni az adott művekről. Közösen elemzünk, mindenki megfogalmazhatja a saját gondolatait. Ezek a versek és prózai szövegek még nincsenek „túlelemezve”, nincsenek benne az irodalmi kánonban, ezért merészebbek vagyunk velük, jobban hozzájuk merünk nyúlni. Eddig témánk volt Varró Dániel, Háy János, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Jókai Anna, Kovács András Ferenc és Fodor Ákos is. Aki szeretne egy jót gondolkodni irodalmi művek mellett, azt várjuk szeretettel csütörtök délutánonként a 8. órában.
Készítette: Fodor Tamás, 11. B osztály