Essősyné Vizkeleti Gyöngyi tanárnő sok refis diákkal ismertette már meg a német nyelv szépségeit, és sikeresen motiválta őket arra, hogy érettségi-, sőt nyelvvizsga-szintre fejlődjenek ebben a nehéz nyelvben. A mindig vidám és energikus tanárnőt, aki a 11. b osztályfőnöke is (a 2021-22-es tanévben) saját diákkoráról, tanítási tapasztalatairól, a karanténról és a tanárok legfontosabb tulajdonságairól kérdeztük, de szó esett a biokertészetről, a kézilabdáról és a kenyérsütésről is.
Milyen diák volt a tanárnő? Szeretett gimnáziumba járni?
Átlagos diák voltam, inkább a jobbak közé tartoztam. Nagyon szerettem gimnáziumba járni. Életem legszebb évei voltak; így visszatekintve nekem még az egyetemnél is jobb volt, jó osztályközösséggel, remek élményekkel.
Mikor döntötte el a tanárnő, hogy tanár lesz? Foglalkozott-e a tanítás előtt mással?
Német-angolra készültem, aztán az utolsó évben jött be az orosz a képbe, mert nagyon szerettem az orosz irodalmat, és eredetiben szerettem volna olvasni Dosztojevszkijt. Ezért aztán az angol helyett oroszra mentem, német-orosz lett belőle.
Harmadikosok voltunk (akkor úgy hívtuk, ami ma a tizenegyedik osztály), amikor Szegedre mentünk osztálykirándulásra. A fél osztály beleszeretett a városba. Elhatároztuk, hogy kollektíve mindenki Szegedre megy egyetemre-főiskolára, hogy együtt maradjunk. Sajnos pont a legjobb barátnőimet nem vették föl elsőre, úgyhogy ilyen szempontból különváltak az útjaink.
Tehát elsősorban az motivált, hogy Szegedre kerüljek. A tanárság pedig valahogy egyértelmű volt.
Másik pálya az én fejemben meg sem fordult – a szüleimében persze igen: ők azt akarták, hogy inkább a kereskedelmi irányába menjek, ők a külkert szerették volna, de én nem voltam ilyen „kosztümös típus”, aki cégnél, irodában szeretett volna dolgozni.
Bár a bölcsészkar után az ő megnyugtatásukra elvégeztem a közgáz szakot, hogy lássák, több lábon is állok, de a közgazdaságtan sose érdekelt. Addig sem, amíg tanultam, és nem is mentem ebbe az irányba dolgozni. Csak van egy papírom róla. Aztán később, amikor a gyermekeim kicsik voltak, még egy német szakfordítói diplomát is szereztem. Ezt viszont már szívesen csináltam, hiszen a nyelv szeretetével függött össze – örömmel mélyedtem el még jobban a németben.
A tanárnőnek hogy jött képbe a Refi? Tanított előtte másik intézményben?
Fiatal koromban, egyetem után sok évig nyelviskolákban dolgoztam. Délelőtt általában szabad voltam, délután tanítottam. Mások akkor végeztek a munkájukkal, akkor volt idejük nyelvet tanulni. Sokszor voltak gimis gyerekek is a tanulócsoportokban, főleg nyáron, intenzív tanfolyamokon. Akkor még nem indult el a Refi, csak az Eötvös létezett itt Tatán, és jöttek eötvösösök, én pedig mindig szerettem a fiatalokat tanítani ott is. Aztán mikor a gyerekeim megszülettek, világos lett számomra, hogy már nem fogok tudni olyan munkát vállalni, ami délután vagy estefele van. Így csöppentem bele a közoktatásba.
Mi inspirálja, motiválja a tanárnőt? Mik azok a dolgok, kik azok a személyek, amik-akik nagy hatással voltak a tanárnőre?
Nehéz kérdés. Sok minden érdekel és inspirál, ha az egész életet nézzük. A föld, a kertészkedés, biotermesztés, amivel próbálkozom piciben. Ha viszont csak az iskolával kapcsolatban gondolkodom, akkor a saját gimis némettanárom jut eszembe. Ő számomra nagyon motiváló személy, hatalmas példakép volt. Mi még nem ilyen szép, színes tankönyvekből tanultunk, mint ti, csak amolyan fekete-fehér rettenetekből (utólag ezt kell rájuk mondanom), de ő még úgy is érdekessé tudta tenni az órákat, és nagyon szerettük. Ami pedig most motivál, az minden egyes új csoport és minden egyes új gyerek, akit megismerek az iskolában.
Boldogság, ha látom, hogy érdeklődnek és szívesen tanulják a németet.
Nyilván van az ellenkezője is, amikor a háta közepére sem kívánja – az más szempontból inspiráló, hiszen velük is kezdeni kell valamit. Nagyon szeretek mindig az új tanévbe belekezdeni új csoporttal, új kihívásokkal.
A tanárnő mindig tudta, hogy a gyerekeit is a Refibe fogja íratni, vagy ez inkább az ő döntésük volt?
Amikor az én gyerekeim „refis” korúak lettek, tehát hatodikosok, akkor még elég erős volt bennük a kötődés a szülőkhöz, és oda szerettek volna járni iskolába, ahol én tanítok. Aztán ez kamaszkorban változik, bár a lányoknál csak minimálisan, tehát ők szeretnek oda járni, ahova én is. Nekik nagyon fontos dolog volt, hogy én itt tanítok. Főleg alsós korukban mondták, hogy ott szeretnék tanulni, ahol az anyu tanít. Sok jót is meséltem otthon a Refiről, és miután az első gyerek odakerült, magától értetődő volt, hogy mindegyik ugyanazt az utat járja végig. Viszonylag kicsi a korkülönbség is, egymásnak a példaképei is; egyértelmű volt, hogy oda mennek, ahol a tesók vannak.
Hogyan éli meg a tanárnő, hogy közös „munkahelye” van a gyermekeivel? Ez mit befolyásol?
Érdekes helyzet egyszerre látni a munkatársaimat szülőként és kollégaként is. Szerintem nehezebb így. Nem biztos, hogy jó, ha én szülőként mindig tudok mindenről, ami történik a gyerekemmel a tanórán. Egy csomó gyerek ezt el tudja otthon kenni: „nem úgy volt”, az enyémeknek viszont esélyük sincs…
És ilyenkor látja az ember, hogy milyen nehéz is a szülőnek, mert ő ugye elsősorban a gyerekének hisz, illetve azt a nézőpontot kapja meg otthon, amelyet a gyerek elmesélt. Én meg két nézőpontot kapok, mert egy bizonyos dologról hallom, mit mond a gyerekem és mit a kolléga. Tehát egyrészt árnyaltabb a kép, másrészt meg nehéz eldönteni, kinek is van igaza. Tanárként védenem kell a tanártársamat, anyaként viszont a gyerekemet – és nem egyszerű igazságosnak lenni úgy, hogy közben az enyéimnek lelki támaszt is nyújtsak.
Az online oktatást hogy élte meg a tanárnő? Hogyan tudott hozzá alkalmazkodni, mennyire találta kihívásnak?
Eszközhiányban szenvedünk egy picit, de szándékosan. Direkt nem vásároltunk új gépet, hanem egy picit „kerülgettük” egymást, és próbáltam ezzel is azt tanítani, hogy alkalmazkodni kell. Tavaly márciusban is meg most is mind a négyen itthon voltunk – három gimnazista plusz a tanár anya –, és nincsen négy számítógépünk. Fontossági sorrendet állítottunk fel: a matekórának például prioritása volt nálunk. Azt látni kell, ahhoz kell egy asztal, nem lehet pici telefonról nézni. Voltak olyan órák, amiket elég volt csak „bedugni a fülünkbe” és hallgatni, és voltak, amikor bizony ott kellett legyen a papír, jegyzetelni kellett satöbbi.
Mi azt tanultuk meg ebből a helyzetből, hogy alkalmazkodunk: megpróbáltunk viszonylag keveset veszekedni vagy vitatkozni azon, ki ül a nagy géphez, és ki marad a telefonnál. Nem volt egyszerű a helyzet persze, de urai voltunk.
Nekünk azért jó egyébként, mert van terünk: nagy a kert, állatokat tartunk, akikről gondoskodni kell; a bezártságot mi nem éltük meg olyan erősen, mintha mondjuk csak egy kis lakásunk lenne.
A tanítási módszerein mennyit kellett változtatnia a tanárnőnek az online oktatás miatt?
Nem sokat változtattam, mert az elejétől fogva úgy gondoltam, hogy mivel nagyon sokat fognak a gyerekek a számítógép előtt ülni, ezért én nem adok még plusz számítógépes feladatot nekik, hiszen ott a tankönyv, a munkafüzet és a füzet. Miért cseréljük le a jól bevált tankönyvet egy olyan dologra, ami azt eredményezi, hogy még többet kelljen a gép előtt ülni? Ezért én általában a könyvből és a munkafüzetből adtam feladatot, abból olvastunk, és az online órákat úgy tartottuk, hogy közben ott volt a tankönyv és a füzet. Szoktam különböző applikációból is kis feladatokat adni és kivetítettem feladatokat, de azt egyébként a jelenléti oktatásban is csinálom. Kivetítettük a nyelvtani feladatot és együtt csináltuk. Szóval nagy változást a módszertanban az én esetemben nem hozott a pandémia.
Említette a tanárnő a biokertjét is, ezenkívül az iskolai zöld körben is ott van már régóta, az egyik tanári vezetőként. Mennyire fontos az ön számára az egészséges életmód és a környezetvédelem?
Elég fontosak, de nem állnak az életem középpontjában. Természetesen igyekszem vigyázni a környezetem épségére és a családom egészségére is, de nagyon nagy kihívásokkal küzdünk, és nagyon szűkek a keretek. Az a helyzet, hogy amit a boltban lehet kapni, az van. Ezért igazából nem tudunk csodát tenni. Aki azt gondolja, meg lehet váltani a világot egy kis biokerttel, annak innen üzenem, hogy nem lehet. Igyekszem a lehetőségekhez képest egészséges dolgokat vásárolni, illetve amit tudok, nyáron megtermelni, de túl nagy erőfeszítés lenne szerintem a mai ember számára, hogyha önellátó akarna lenni, vagy teljesen ki akarná zárni az életéből az egészségtelen dolgokat. Eszünk mi is csokit meg néha csipszet, de a kenyerünket én sütöm: ilyen apróságokat meg tudok tenni, és meg is teszek. Ha nem dolgoznék, lehet, hogy ekörül forogna az életem, és 100%-ig öko-bio lennék. Ámde dolgozom. :-)
A környezetvédelem akkor jött képbe, amikor családja lett, vagy gyerekkorában nevelték így a tanárnőt?
Nem, gyerekkoromtól kezdve nem. Nem is biztos, hogy a gyerekekkel függ össze a szemléletváltás… Az embernek az egész élete egy folyamat: ha keresztülmegy az egyes stációkon, akkor formálódik. Lassan 50 évesen nem vagyok már ugyanaz, mint aki húszévesen voltam, a prioritások is átrendeződnek. Húszévesen az embernek még nem fontos sem az egészséges életmód, sem pedig a környezettudatosság. Le a kalappal azok előtt a diákok előtt, akiknek igen, mert szerencsére vannak itt a Refiben is olyanok, akiknek fontos, de a fiatalságot nem ez jellemzi. Aztán ahogy halad előre az ember az életében, máshogy tekint a világra, jobban a részének érzi saját magát, és talán ezzel függ össze, hogy ezek a dolgok válnak hangsúlyossá.
Sportolt valamit a tanárnő életében?
Gimnáziumban nem, általános iskolában viszont szinte végig kézilabdáztam. Gimiben én is elkövettem azt a hibát, amit sokan mások még ma is. Mikor ismerkedtünk és beszélgettünk az osztályommal kilencedikben, megkérdeztem őket, zenélnek-e valamit vagy sportolnak-e, és az volt a válasz, hogy „zenéltem, de most már nem, sportoltam, de most már nem, táncoltam, de most már nem”. Azért nem, mert az iskola egyre több feladatot ad, és így lassanként elmaradnak azok a dolgok, amelyek segítik az embert abban, hogy a személyisége kiteljesedjen. Szerintem sokkal fontosabb a zene, a tánc, a művészetek és a sport, mint hogy három képlettel többet tudok vagy sem. Úgy gondolom, ez egy hiba manapság, meg annak idején az én időmben is az volt. Szóval
ne adjátok fel a sportot és a zenélést még a tanulás miatt se; ragaszkodjatok azokhoz a tevékenységekhez, amiket szerettek csinálni!
A tanárnő a hivatását kinek ajánlaná?
Annak, aki érzi magában az erőt. Én speciális helyzetben vagyok; nem mindenki fog a Refibe jönni és ilyen jó fej gyerekeket tanítani, aki tanári diplomát szerez, hanem mondjuk megkap egy általános iskolában egy hátrányos helyzetű osztályt. Vannak különbségek tanár és tanár között is, ezért meg tudom érteni, ha valaki nagyon belefárad, megcsömörlik benne, és nem tud már a tarsolyából új eszközöket előhúzni, hogy motiválja a gyerekeket. Sajnos tényleg vannak olyan rétegek, akiket manapság már nem lehet motiválni. Ha lehet ilyet mondani, nekem szerencsém van; hálát adok érte, hogy itt taníthatok, mert én még mindig tudok motiválni, van kit. Ilyen szempontból nem is tudom, kinek ajánlanám a tanári pályát, mert nincs rá garancia, hogy jó helyre kerül valaki. De a hátrányos helyzetű iskolában is meg lehet találni a kihívásokat és a szépségeket, amelyek a mindennapokban előre lendítik a kollégákat.
Mik egy tanár fontos készségei, feladatai?
Nekem a megértés az elsődleges, próbálok megértő lenni. Aztán a rugalmasság, ami természetesen összefügg az előzővel: néha engednem kell az elképzelésimből, mert látom, hogy nem úgy hozza az élet. A következetesség is nagyon fontos, ebben én még néha nem érzem magam elég erősnek, nem vagyok elég szigorú. Hála Istennek nem szoktak ezzel visszaélni a gyerekek. És hát a szeretet, ami tudom, nem tulajdonság, de szeretettel kell a gyerekek felé fordulni.
És végül: Milyen volt visszatérni a jelenléti oktatásba?
Felemelő. Nem szerettünk online oktatni, mint ahogy a diákok többsége sem szeretett online tanulni. Persze, láttam az előnyeit is - lyukasórában meg tudtam főzni -, de alapvetően hiányoztak az arcok, a vidámság, a reakciók, ha az ember valami vicceset vagy éppen érdekeset mondott... A képernyőről sokszor csak néma karikák bámultak vissza ránk. Ez frusztráló volt. Az én osztályom, a 11. évfolyam nagyon sokat veszített a karanténnal: nem volt még ottalvós kirándulásunk, nem éltek még át diáknapot, “éjszaka az iskolában”-rendezvényt, közös színházlátogatást, és még sorolhatnánk. Közben meg eltelt a gimis életüknek több, mint fele. Szóval most örülünk, és igyekszünk minél több dolgot bepótolni.
Készítette: Németh Rebeka és Szántó Csongor, 12. A
Yorumlar