Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő.
Befagyott erek, megállt benne az élet. Szélén fehér szegély, csillog, mint a gyémánt, belül vörös, mint friss menyecske arca. Ezen a kis pirosláson, mint hatalmas kontraszt, jégcsillagok ébredeztek a reggeli napfényben. Aztán visszaszenderültek, elbújt a narancsos fény, beszürkült az ég. A vékony levélke meglapult a bokor alatt, egészen benyomult a puha hótakaróba a jég súlya alatt, mint mikor a katona elbújik az árokban az újabb támadás előtt. Fekszik, fülel, várja a dübörgéseket, a pehely-bombákat, jeges szél- rohamot, falu kéményből jövő füst-gázokat. Egy hirtelen roham megmozdítja, két ág közé préseli be, meghajlik, de még annyira nem fagyott, hogy törjön is. Így várja a csapást.
Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik újra a felhő.
Elrejtette a napot, a hegyeket. Fák új lombkoronája lett a szürke ég. Lassan apró fehér csillag-gumók hullottak a földre. Hiába a ködös reggel, éjszakai sötétség szállt alá az erdőre, ahol éppen csak a fehérséggel borított ágak parányi pereme világított. Egy hőmérőn a fokok már nem látszódnának, elszaladtak a Nappal együtt; akik nem siettek, valamelyik rókavacokba bújtak vacogni a bundások mellé.
Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas.
Fekete az erdő. Fekete a korhadt levél, fekete az odú, az ág, a bokor, a fűszál. Árnyak suhannak csupán, nem lények. Sötét szellemek, világító szemükkel olyanok, mint a démonok. Halk neszek, reccsenések, zörrenések zengik be a néma teret, szellő sustorog a gallyak közé akadt levelek között. Ahogy hozzáér a jégvirágokhoz, a hópehely-ágak között szlalomozik, halkan fütyörészni kezd. Ha valaki hallja ezt a zenét, már nem is tart a körülötte rohangászó démonoktól: meglátja bennük a cinegét, a nyulacskát, a kis gidát, szalonkát.
Megfagy az őz nyoma is.
Átvág a tüskék között, ugrál, szinte suhan a szembeszéllel. Szemtelen szemez az éggel, minden pihéjével. Nyugodtan álldogál, önmagában gyönyörködne, ha tudna. Patája fázik, egymás után rakosgatja, toporog, szeme ragyog. Megszagol egy törzset, lehántja róla az eleséget, komótosan nyammog rajta. Aztán füle megrezdül, megáll minden mozgása, csak belül a szíve lesz szaporább, lehelete lesz sűrűbb, ködöt varázsol maga elé, mintha abban elrejezhetne. Pár percig riad, aztán nyammog tovább. Átvág a bozótoson, a levelek lehullanak az ágról.
Készül le a völgybe a farkas.
Szinte lent is van, nyomát már fedik a szállingózó pihék. Lassan, lomhán, ráérősen megy, mintha nem az élete múlna rajta. Szimatol, megrezzent egy ágat. Letörte, a gally fehér húsa szúrósan mered a dermesztő hidegbe. Rászáll egy cinegemadár. A farkas megáll, szőrös fülét radarként mozgatja. Aztán leül, bundájára tapad a jeges halál.
Ma sem lesz vacsora.
Berta Boglárka