„Úgyis alkoholista volt az összes hülye, fellengzős író”- mondaná az, akit nem érdekel az irodalom, és igazat is kell adnom. DE a magyar írók garantáltan a legkulturáltabb alkoholisták a világon.
Mindig is csodálattal töltött el a kávéházak mélyén, szivarfüstbe burkolódzva beszélgető írók és költők világa. Legutóbbi olvasmányom, Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái, épp ezt a világot mutatja be részletesen, a kor leghíresebb írói, újságírói és költői szemszögéből. Nem utolsó sorban persze nemzetünk talán leghíresebb költője, Ady Endre szemszögéből.
Szerencsére (vagy valaki számára épp sajnos) Krúdy nem teszi Adyt a mű konkrét főszereplőjévé. Róla szól a történet (vagy épp a leírás, hiszen nem túl sok cselekményes rész található a könyvben), de nem egy 160 oldalas Ismerd meg Adyt-kézikönyvről beszélünk, amelyből csupán a költő különös nőzési és alkoholfogyasztási szokásait ismerjük meg. Sokkal inkább egy betekintés a kor irodalmi életébe (főleg) Budapesten. A kor legnagyobb írótehetségei minden éjjel a kávéházakban gyűltek össze, és kibeszélték az aznap történt híreket. Vitatkoztak irodalomról, politikáról, ugratták egymást. Olykor barátként borultak egymás nyakába, máskor az újságok címlapjait csatatérnek használva indítottak háborút egymás ellen. Filozofálgatásaik közben nem elhanyagolható mennyiségű alkoholt is elfogyasztottak. Persze ez (legtöbbször…) kulturált alkoholizálás volt.
Az Ady Endre éjszakái nem egy könnyű olvasmány: volt, hogy komplett oldalt kellett újraolvasnom, mert elvesztem a kávéházi költők heves vitái között. Főleg hogy a kusza történethez még régies nyelvezet is társul. Intelligens emberek intelligens társalgásait követhetjük nyomon.
Csodás idők lehettek. De hát (magyar) irodalmi élet ma is van; hová tűntek mégis ezek a kávéházi arcok? Nagyon elcsépelt dolog mindent ráfogni a modern technikára, az internetre, de sajnos megint ehhez kell folyamodnom.
Újságírónak készülök, ezért sok helyen olvastam már arról, mégis milyen ebben a szakmában tevékenykedni. Ahol arról írnak, hogy mennyit és milyen körülmények között kell ma egy magyar újságírónak dolgozni, viszonylag kevés említést (tulajdonképpen semennyit) kap a kávéházba járás. Lassan a nyomtatott sajtó teljesen eltűnik, az újságok áthelyeződnek a virtuális térbe, aminek természetesen van pozitív oldala is. Az interneten több ember olvashatja el az adott cikket, illetve a környezetszennyezés elleni harcban fontos szerepet játszik, hogy nem kell több tonnányi papírt újságok nyomtatására felhasználni (amelyek – elnézve a magyar tömegeket – úgyis olvasatlanul a szemétben kötnének ki). A sok előny mellett azonban a digitalizáció véget vetett annak az életformának, amelyről ez a cikk szól.
De nem is kell feltétlenül az újságírói társadalmat vizsgálni, elég csak körülnézni. Valahogy úgy elkényelmesedett a társadalmunk (hozzátenném, hogy ilyen digitális háttér mellett teljesen jogosan), hogy az emberek már nem tartanak igényt olyasfajta kultúrközösségekre, mint amilyenről Krúdy írt. Akkoriban az irodalom fogta össze az embereket. Internet híján muszáj volt minden nap találkozniuk, hiszen az ember természete akkoriban is igényelte a beszélgetést, csak épp nem tudták az okostelefonjukon megvitatni a dolgaikat. Naponta akár órákat töltött levélírással, aki kommunikálni akart távoli ismerőseivel. Ha az adott barát a közelben lakott, akkor pedig felkerekedtek, és mivel nappal dolgoztak, éjszaka ültek össze. Volt egy dolog: a kultúra iránti közös érdeklődés, amely összefogta őket (máskülönben miért fáradtak volna ennyit, hogy kapcsolatot tartsanak egymással).
Krúdy Gyula könyvét azoknak ajánlanám, akiket tényleg érdekel a kávéházi világ, amelyben a múlt század elején alkotó költők/írók éltek, másképp lehet, unalmassá válhatnak a régies nyelvezetű írói beszélgetések. Nagyon sokat lehet megtudni belőle az akkori újságok működéséről, a hierarchiáról, amely egy-egy szerkesztőségében kirajzolódik. Én például elképedve olvastam, milyen nagy alapossággal dolgozik Cholnoky Viktor, aki korrektorként kezdte pályafutását. Ha valamely zsurnaliszta az ő újságában nem megfelelő módon használta a pontosvesszőt (a pontosvesszőről mindig is tudtam, hogy létezik, de agyam egyből kitörölte, amit nyelvtanon tanultunk róla), akkor azonnal repült a laptól.
Ugyan az asztalverdeső, éjszakába nyúlóan alkoholizáló irodalmárok ideje lejárt, az értelmes (kávéházi) beszélgetésekről nem kell lemondanunk. Manapság is divatos kávéházba járni. Igaz a többséget az intelligens beszélgetés gondolata helyett inkább csak a „menő” Starbuck-os pohárról készült fotó vezérli, mikor belép a kávéházba.
Buzdítanék mindenkit, hogy kávézás közben inkább a vele szemben ülővel folytatott értelmes beszélgetésre figyeljen. Beszélgessetek a legutóbb olvasott könyvről, filmekről, zenékről, a legutóbbi sorozatrészről! Mennyivel jobb lenne, ha ez a kép élne az emberekben, nem pedig a két, telefont nyomkodó fiatal, ahogy a becenevükkel ellátott kávét fotózzák! Akkor is, ha tudvalevőleg nem szeretik a kávét.
Pruzsinkszki Bence 11. A
Comments