Mindenki számára nehéz és félelmetes dolog a pályaválasztás. “Hogyan tovább?” - rovatunkban refis öregdiákok vallanak arról, hogy ők hogyan csinálták mindezt: az ő számukra mi jelentett nehézséget, mi volt egyértelmű, milyen kitérőkön és vargabetűkön keresztül jutottak el végül arra az útra, amelyet sajátjuknak éreznek. Olvassátok szeretettel Tóth Villő, 2011-ben végzett öregdiákunk személyes és őszinte sorait.
Elképesztő, hogy idén lesz 9 éve, hogy elballagtam a Refiből. Hova repülnek az évek? Még mindig meleg szívvel gondolok vissza a kajla tinédzserkorra, arra a lázadó lányra, aki nagyon gyakran utolsó percben esett be az áhítatokra, vagy könyvet olvasott a pad alatt matekórán. Őszintén, mindig is kicsit fekete báránynak éreztem magam a Refiben: bár jó fejem volt, de nem igazán érdekelt, hogy mindenből szín 5-ös legyek; a tinédzserkorral felfedeztem a féktelen bulizást is - ami, valljuk be, nem feltétlenül egy példamutató keresztény fiatal legfőbb
ismertetőjele.
Visszagondolva a vad gimis éveimre elkallódhattam volna és válhattam volna céltalan és önpusztító fiatal felnőtté is. Ám annak ellenére, hogy a hátam közepére sem kívántam az áhítatokat, és valahogy mindig volt bennem egy ellenállás és tini lázadás, a Refi közege, tanárai és a hittanórák olyan - akkor még számomra nem érzékelt - erkölcsi alapot adtak, ami azóta is vezet az utamon, úgy érzem. A Refinek, a családomnak és a barátaimnak is köszönöm azt, hogy a hitem - ha meg is inog, de - el nem hagy az életben. Büszke vagyok, hogy tagja lehettem ennek a közösségnek, amely elindított engem az életben.
A pályaválasztás nehézségei
Azt hiszem, az érzés, hogy nem tudod, ki vagy és mit akarsz, talán tinédzserkorban a legerősebb. Próbálsz menő lenni és tartozni valahova, az életről pedig halványlila gőzöd sincs. (Megsúgom, 10 évvel később is felteszed majd magadnak ugyanezeket a kérdéseket. Akkor talán már kicsit könnyebb a válasz tapasztalattal a hátad mögött.) Nekem igazán lövésem sem volt, mi az, amivel az életem hátralevő részét el szeretném tölteni. Én voltam az irodalmas lány, aki szeretett beszélni, verset elemezni és emberek között lenni - dehát ebből hogyan lehet megélni és hivatást alkotni? Felkopik az állam!
“19 évesen döntsem el, hogy mi lesz az, ami majd a szakmám lesz életem végéig? Azt sem tudom, ki vagyok igazán és mit akarok” - hangzott a belső monológom.
Végül kihagytam egy évet, és Angliába költöztem egyedül, ahol konyhai munkákat végeztem. Továbbra sem világosodtam meg, hogy mit szeretnék, így eléggé random egy agrármérnöki szakot jelöltem meg a Corvinuson.
Nem vettek fel egy szerencsétlen baleset következtében - nem került befizetésre a felvételi eljárás díja. Hallgatnom kellett volna erre az égi jelre, de azt éreztem, hogy lemaradok, kimaradok, hiszen akkor már duplán évvesztes voltam. Pótfelvételivel bekerültem egy olyan szakra, amiről nem tudtam, hogy érdekel-e vagy sem, de hangzatosnak tűnt és hát végülis mérnök leszek, abból talán megélek.
Második félév tájékán kezdtem tudatosítani magamban, hogy bármennyire is erőszakolom magam, ez nem az én utam és helyem. Ugyan az egyetemet befejeztem és megszereztem a környezetgazdálkodási agrármérnöki diplomát, de úgy éreztem, hogy egy percet sem akarok ezen a területen dolgozni. A szak ugyan nem tetszett, de kihasználtam az Erasmus-ösztöndíj által adott lehetőségeket, hogy világot lássak. Egy félévet töltöttem Finnországan, majd pedig a gyakorlatomat Szlovéniában. Kinyílt a világ és olyan élményekkel gazdagodtam, amiket csakis az utazás és új kultúrákkal való találkozás adhat.
A diplomaosztóm estéjén öröm helyett csak zokogtam, hogy most mi lesz. Nem akarok ebben dolgozni, nem érdekel az agrár vagy a természetvédelem szakmai szinten. Elkezdtem dolgozni fejvadászként. Voltak részek, amik tetszettek - például külföldi konferenciákra utazni és emberekkel foglalkozni, partnerkapcsolatot fenntartani. De valahogy nem volt az igazi. Ekkor jött az elhatározás, hogy még fiatal vagyok, most van itt az ideje karrierváltásnak! Olyannal szeretnék foglalkozni, amihez van affinitásom. Szerencsés egybeesések után Koppenhágában kötöttem ki. Ennek már 3 és fél éve, és ma lesz a diplomaosztóm. Marketing és kommunikáció szakon szereztem meg a másoddiplomámat angol nyelven!
Tanulságok életem vargabetűiből
Láthatjátok, hogy az én utam korántsem volt egyértelmű, és a mai napig sem kristálytiszta, hogy a marketingen belül mi az, amivel foglalkozni szeretnék. Ez egy ilyen dolog. Van, aki gyerekkorától tudja, mi szeretne lenni és nincsenek benne kérdések. És van olyan - mint én -, akinek addig kell próbálgatnia, amíg rá nem talál valami olyanra, amiben jól érzi magát. Szerintem teljesen normális mind a kettő, és senkinek sem kellene rosszul éreznie magát, hogy 18-19 évesen nem tudja, mivel szeretne foglalkozni. Elvárni ezt teljesen abszurd úgy, hogy polihisztorokat próbálnak nevelni a gyerkekből az iskolák. Én azt gondolom, az lenne a legfontosabb, hogy mindenki felismerje, mihez van érzéke és tehetsége, és természetesen ebben a tanárok tehetséggondozó munkája elengedhetetlen! Az irodalom, kommunikáció iránti szeretetem végig ott volt az orrom előtt, csak sokan mondták, hogy az hasztalan. Hát nem lett igazuk!
Nemcsak az számít tehetségesnek, aki színötös matekból vagy bármilyen más tárgyból. Szeretsz rajzolni, kézműveskedni, videót vágni, embereket összehozni, sportolni stb.? Ezek mind olyan érdeklődési körök, amelyek mentén el lehet indulni. Úgy gondolom, sokszor hatalmas a nyomás rajtunk a környezetünkből is. Dániában az emberek előbb dolgoznak vagy utaznak, majd kellő élettapasztalattal a hátuk mögött 25-26 évesen olyan szakot választanak maguknak, amiről tudják, hogy érdekli őket. Ez egy nagyon nagy világlátásbeli különbség a mi kultúránk és a skandináv között.
Tippek és tanácsok
7 felsőoktatásban eltöltött év után volt szerencsém megtapasztalni azt, hogy mik hiányoznak nagyon a rendszerből. Az első és legfontosabb szerintem a való életbeli gyakorlat! Sokszor, amikor pályát választanak a diákok, valami olyan felé mennek, ami hangzatos, de fogalmuk sincsen róla, hogy arra van-e igény a munkaerőpiacon.
Ezért javaslom, hogy böngésszétek a LinkedIn-t vagy a Professiont, olvassatok minél több álláshirdetést és munkaköri leírást. Legtöbbször leírják a diplomafajtát, amelyet egy-egy munkakör igényel.
Beszélgessetek felnőtt dolgozó emberekkel a munka világáról. Még jobb, ha dolgoztok egy rendes cégnél. Én azt látom, hogy az egyetem sokszor olyan, mint egy álombuborék. Rengeteg teória, kevés gyakorlat, ami igazán felkészít a való életre.
Utazzatok és hagyjatok ki pár évet! Az utazást receptre írnám fel mindenkinek. Új szemléletet kaphattok, de vigyázzatok a gyökereitekre, és soha ne feledjétek el, hogy honnan jöttetek. A külföldi élet nagyon sokat ad és tanít, de maradjatok hűek önmagatokhoz!
Fontos meghallgatni a felnőttek és bölcsek tanácsát, de én pl. 27 évesen jutottam el arra a felismerésre, hogy az életemet egyedül én élem, és nem más. Fontos felismerés, mert így végre engedélyt adsz magadnak, hogy a saját—másnak esetleg különc— érdeklődési köröd után menj.
Fogadd el és hidd el, hogy nem kell kitalálni az életedet 18 évesen. Merj bátor lenni, kockáztatni, szembemenni az árral akár, és soha ne félj a kudarctól vagy a rossz döntésektől. Én az első diplomámat pályaválasztás szempontjából nagyon rossz döntésnek tartottam, de ugyanakkor azok az évek rengeteget adtak hozzá későbbi személyiségfejlődésemhez: akkor nyílt ki a világ, hiszen akkor utaztam legelőször egyedül.
És végül, de nem utolsó sorban: légy flexibilis, hiszen az élet folyamatosan változik, de mindig legyen egy víziód arról, hogy milyen életet képzelsz el magadnak, és azért dolgozz nagyon keményen. Ügyelj arra, milyen emberek vesznek körül, és állíts fel erős személyes határokat az életedben. Ne félj, mert mindennek megvan a maga ideje. Olyan pedig, hogy kudarc, nincs: csakis tanulás.
Végezetül az egyik kedvenc bibliai részem útravalóul arról, hogy mindennek megvan a maga ideje, így hát adjatok időt a nagy döntéseknek is, de legföképp bízzatok türelemmel a folyamatban: Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének. [Prédikátor könyve 3. rész]
Tóth Villő
öregdiák
Comments