Kérem! Mi a helyzet?[1]
A helyzet az, hogy konkrétan bé vagyunk zárva. Nézzük meg tüzetesen, mi is vezetett ide!
Fél évvel ezelőttig egy felvételi tantárgyból tett emelt szintű érettségi volt (pontszám nélkül) előírva felvételi követelményként azoknak, akik egyetemre akartak menni. Ezenkívül persze egy középfokú nyelvvizsga is – ugyanúgy pontszám nélkül. Azután társadalmi nyomásra ez egy csapásra megváltozott. A diákok többsége kiborult, hogy ha eddig (5 éven keresztül) tartotta magát a kormány, miért a felvételi jelentkezés előtt 3 hónappal gondolja meg magát, amikor már mindenkinek kész terve van?
Különféle cikkek születtek, amelyek a mi évfolyamunkat „kísérleti évfolyamnak” nevezték, akiknél a nyelvi kompetenciától kezdve a természettudományos oktatásig mindent elsőnek próbáltak ki. Erre most péntek este fél tizenegykor (refis diák alszik ilyenkor, ugyebár) bejelenti a miniszterelnök, hogy hétfőtől csak az igazgatóknak kell bemenni dolgozni.[2]Dolgozni persze a többieknek is kell – csak bemenni nem. Ez aztán a határidő nélküli, mindent érintő intézkedés.
Vajon adottak-e a digitális oktatás körülményei általánosan? Természetesen nem. (Ennek analógiájára nézzük meg a szakirányú emelt szintű érettségi követelményét, hogy vajon ahhoz adott volt-e minden! A fakultációk rendre emelt szintre készítenek fel, ebből lehetett kettőt választani. Ezenkívül az emelt szintű felkészülés során olyan tudás sajátítható el, ami nélkül egyetemen elveszünk, mert középiskolából nem viszünk eleget.) A digitális oktatást mégis tanárok és diákok karöltve (kisebb panaszkodás[3]után) kezdték el – döccenőkkel ugyan, de lelkesen és kötelességtudón kiismerni, hiába volt kevés idő az átállásra. Ennek oka egyszerű: érzékelhető, hogy az egyéni érdek elé kell kerülnie a közérdeknek.
Ez a szép eszme hirtelenjében legtöbbünk szívébe lett írva, s a nemzedék elkezdett tűrni, várni tanulni.
A „köz” hiánya sokak érdeke, kezdve Kádártól egészen a Sátánig. Remekül el is hitették szüleinkkel, s így velünk, hogy nincs emberiség, a nemzedéken való átívelés szükségtelen, maradiság. A Z-generáció még tovább fejlesztette ezt a gondolkodásmódot: még nemzedék sincs, csak „én” vagyok. A többi érdektelen.
Hiába társas lény az ember, a többiek azért vannak, hogy engem, az egyént érvényre juttassák, és előresegítsék annyi téren, amennyin csak lehet. Persze a lufi kidurran – most ez egy ilyen kipukkasztó, ébresztő jellegű pofon. Amelyet kétségtelenül az Isten küldött.
Szóval a helyzet az, hogy meg kell tanulni elviselni más embereket. Nem elválni, nem megőrülni, nem áskálódni. Megérteni, hogy az ember a maga társas lénységében sokszor bizony szenved mint egyén. Így bé vagyunk zárva. Még nem össze, csak bé.
Lesz ez még így se.
Hamar Dávid, 12. A
Comments