Piros, sárga, bíbor - az ősz színei. Szemem tükre mögül nézem békésen e kifestőkönyvet, a fák lombjával keretezett égboltot. Fejem a temetői pad támláján pihen, kezemet egy megmaradt mécses melegíti. Arcomat a lágy őszi nap simogatja, mely a fák lombán átragyogva színesre festi a lenti világot, beférkőzve minden élő és halott lelkébe.
A sírok között emberek sétálnak, gyerekkoruk ábrándjába merült apák és anyák, nagyszülők szájából hangoznak el közel feledésbe merült történetek:
- Jobbra fordulj! Jól van. Ez a sír az ükapádé. Ő volt az én nagypapám. Tudod, amikor olyan fiatal voltam, mint te, nagyon sokat játszottunk együtt. Tőle kaptam azt a nagy doboz fakockát, ami ott lapul a szekrényed mélyén, amit régen annyira szerettél rakosgatni.
- Te is játszottál fakockával? - kérdezi kislány kételkedve. Valahogy nem fért apró fejébe, hogy nagyapja is volt valaha ,,olyan fiatal", mint ő.
Mások viszont egyedül jönnek, kezükben hatalmas, díszes koszorúkat szorongatva kerülik ki a pajkosan futkározó kisgyerekeket. A művelet elvégeztével sietve haladnak tovább a kövekkel kirakott kis úton.
Szemben egy sírhalom takarásában egy férfi térdel csukott szemmel. Cserzett vonásait sokszor koptatta az idő szele. Arca, mintha maga az Ősz lenne, kifürkészhetetlen. Egyszer őszi vihar tombol rajta, másszor a békés ragyogó napsütés, de leginkább a szürke ég2, mely paplanként borul a világ fölé. Összekulcsolt kezéből egy rózsafüzér kandikál ki. Szája halk imát rebeg.
Esteledik, a temető kiürül. A nap - a fák lombjához hasonlatosan - maga is bíborszínbe öltözik, majd elbújik a horizont mögé. A levelek már nem tarkállanak a fák lomjain. A színek mégsem tűntek el. Mint kis házikók, sírokon tanyázó apró mécsek világa ragyogja be az éjszakát, melyek mindegyikében egy-egy lélek pihen, békésen köszöntve öreg barátját, a holdat. Piros, sárga, bíbor - az élet színei.
