József Attila Eszmélet-ciklusa központi helyet foglal el az életműben - és némely magyartanár szívében is. (Ha nem ismernéd a verseket, olvasd el őket itt.) Természetes, hogy a fakultációsoknak meg kellett tanulni legalább egy részét. Az alábbi szöveg azért született, mert a tanár indoklást is kért, miért pont azt a három strófát választotta a diák, amit megtanult. Benyó Eszter írása következik.
Miért pont a második?
"Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent."
Számomra az álmok mindig is fontosak voltak. Másokkal ellentétben én gyakran és nagyon sok mindenre emlékszem az álmaimból. Szeretek álmodni. Számomra az álmok néha tényleg valóságosabbnak tűnnek a valóságnál. Ezt az érzést nagyon szépen szemlélteti ez a versszak. Néha egy álom hangulata végigkíséri az egész napomat, vagy akár több napot is. „Most homályként száll tagjaimban álmom…” Az álom az agyunk szüleménye, de ugyanolyan valóságos, mint a minket körülvevő világ; lehet annak, vagy gondolatainknak, érzéseinknek egyfajta kivetülése. Miért is lenne hát egy álom kevésbé hiteles képe a valóságnak, mint egy emberi romlottságtól eltorzult, hideg világ, ahol ugyanolyan emberek hoznak törvényeket, mint akik később megszegik azokat? Néha igenis jobban értem az álmaimat, mint a világot, jobban tudok velük azonosulni, és néha inkább vágyom egy álomba bezárkózva élni egy ideig, hogy egy kis szünetet tarthassak a világtól.
Miért pont a negyedik?
"Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra."
Egyszerűen azért, mert gyönyörűen összefoglalja a gondolataim a világról. Sajnos ebben a világban nem lehet kikerülni, hogy néha szenvedjünk – és szenvedést is okozzunk akár (bár próbálkozni nem csak lehet, de kell is). Úgy gondolom, hogy mindenki hatással van mindenkire, és minden van valamilyen hatással ránk. Ezek a hatások, melyeket nem kerülhetünk ki, tartják mozgásban a világot, és így mindannyiunk sorsa el van rendelve. Valamilyen hatásra hozunk döntést, és az a döntés valamilyen módon valaki más döntésére is hatással van. A világ a leghosszabb, legbonyolultabb, az emberi elme számára abszolút beláthatatlan ok-okozati lánc. Túl hosszú is lenne kifejteni ezt a gondolatomat, és valószínűleg bele is vesznék. Ezt csak Isten képes teljes egészében átlátni.
Arról is szó van ebben a versszakban, hogy minden létező dolog „széthull darabokra”. Ami nem létezik, vagy ami még nem létezik, abban még van valami lehetőség (pl. egy ötlet), de amint valóra válik, sorsa determinált a pusztulásra. A virág még elhervadhat vagy lehet belőle gyümölcs, amely okozhat hasznot vagy szerezhet örömet, de vagy azért hullik darabokra, mert betölti célját és megeszik, vagy elrohad. A végeredmény ugyanaz.
Miért pont a tizenkettedik?
"Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok."
Őszintén szólva ebbe a versszakba nem gondoltam bele olyan sokat, csak a kép maga nagyon tetszett. Érdekesnek tartottam, hogy ahogy az eliramló fényeket nézi, végülis saját magára néz, hisz ő áll minden kivilágított ablakban. Nekem erről az jut eszembe, hogy az igazán fontos dolgokat, a fényeket a világban elsősorban magában kell keresnie az embernek. Ha fényt akarunk a sötétségben, próbáljunk meg mi világítani. Ha szeretnénk valami jót látni, legyünk mi azok a jók. Lehet, hogy a költő nem pont erre gondolt, de én erre asszociáltam.
Benyó Eszter