Emelt szinten - az Eszméletről

Minden tanárnak van valami bogara. Valakié pl. az, hogy a végzőseivel megtaníttat három verset József Attila Eszmélet c. ciklusából, aztán írat velük egy kisesszét arról, miért pont azt a hármat választották. Ebből néha klassz dolgok sülnek ki - lásd Benyó Eszti szövegét itt, vagy a mostanit Tari Emese tollából/billentyűzetéből. Szóval: lássuk, miért ez a három!

VIII.

"Fülelt a csend – egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot –

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint rácsok

a hallgatag cella fölött."

Bár a költő számára valószínűleg mást jelenthetett a szabadság, és magát az ifjúságot is más miatt tartotta értéknek, nekem minkét fogalomról a pozitív értelemben vett őrültség az, ami elsőként eszembe jut. Igaz, hogy a fiatalság relatív, és bármilyen közhelyesen is hangzik, valóban nem az éveink száma határozza meg, viszont az én koromban (= egy tizennyolc évestől) a társadalom mégis jobban elfogadja a hülyeségnek bármilyen formában való megnyilvánulását.

Mi vagyunk az a korosztály, akiknek egyik nap olyan mély és bölcs gondolatai vannak a világról, hogy azt bármelyik 80 éves megirigyelné, másnap pedig unikornisos kezeslábasban készítünk idétlen TikTok-videókat. Pont ugyanannyira szeretnénk kitűnni a tömegből, mint beállni a sorba, egyszerre törekszünk arra, hogy minden elvárásnak megfeleljünk, és hogy minél jobban kiakasszuk a szüleinket és a tanárainkat. A legjobb pedig, hogy ezen senki nem csodálkozik, hiszen ebben a korban az a normális, ha valaki nem normális.

Eközben mégis ott van a bizonyos cella a rácsokkal és a nyirkos cementfalakkal. Leginkább bennünk. A félelem attól, mit fognak szólni mások, és a vágy arra, hogy végre ország-világ előtt megmutassuk, kik vagyunk, folyamatos harcot vív az ember lelkében. A válasz pedig a legtöbb esetben ugyanaz: majd később merek önmagam lenni. Majd holnap befestem kékre a hajam, majd holnap teszek fel erős sminket, majd holnap csináltatok valami extra körmöt, majd holnap felveszem azt a mindenki szerint ronda ruhát. Majd holnap nevetek úgy, hogy három utcával arrébb is hallják, majd holnap már nem csak legjobb barátaimat boldogítom a sajátos humorommal, majd holnap elkezdtek táncolni a folyosó közepén, ha eszembe jut a kedvenc számom. Majd a gimiben, majd az egyetemen, majd a munkahelyemen, majd a nyugdíjasklubban... De talán épp ez a remény az, ami nap mint nap tartja bennünk a lelket.

X.

"Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek."

Már első olvasásnál megtetszett a X. szakasz, pedig fogalmam sem volt róla, miről szól valójában. Az első két sor után eldöntöttem, hogy majd ezt megtanulom, aztán írok valami jó kis megosztó szöveget arról, milyen menő dolog az önállóság. Viszont ahogy elkezdtem írni, rá kellett jönnöm, hogy ennek a versszaknak a mondanivalója jóval több ennél. A költő ugyanis azt mondja ki, az ember akkor "jut el a csúcsra", ha már nem kötődik érzelmileg senkihez, és képes az életére átmeneti állapotként tekinteni. Tulajdonképpen bármikor kész neki véget vetni. (Mennyivel egyszerűbb lett volna az önállóságos téma...)

Az a gondolat, mely szerint ezt az életet valami előzményeként kapjuk, a kereszténységnek (vagy bármelyik vallásnak) az egyik alappillére. Mindig is csodáltam az olyan erős hittel rendelkező embereket, akik a haláltól nemhogy nem félnek, de képesek rá valami új dolog kezdeteként tekinteni. A lírai én azonban nem vár mást, csak megsemmisülést, hiszen úgy ítéli meg, hogy maga az élet túl van értékelve. Minek alakítson ki emberi kapcsolatokat, ha a földi élet múlandó, tehát minden, amit megélünk, egyszerűen semmivé válik.

Ezt számomra, 18 évesen rendkívüli nehéz átérezni, hiszen az életemnek pont abban a szakaszában vagyok, amikor minél rövidebb idő alatt minél több mindent meg akarok tapasztalni. Maszkot és köpenyt ledobni, majd utazni, bulizni, néha tanulni, ismerkedni, összeveszni, sírni, kibékülni, szeretni és szeretve lenni, nevetni és nevetség tárgyának lenni. Eljutni a létező legfurább helyekre a létező legfurább emberek társaságában, és eközben a létező legfurábban kinézni. Emiatt persze el is hinni, hogy én milyen nagyon különleges vagyok, miközben a lelkem mélyén tudom, hogy nem, de kit érdekel a lelkem mélye? Majd ráérek később ilyeneken agyalni, most egyelőre kiélvezem, hogy még nincs akkora felelősségem, a szabadságom viszont egyre nagyobb.

Valamiért mégis azon gondolkodom, miért tarthatja valaki ennyire értéktelennek az életét? Vajon egyszer én is idáig fogok jutni? Mert ha racionálisan végiggondoljuk, ez a pár sor csak az igazságot tárja elénk. És ha ezt egyszer be is fogom látni, azt kell mondjam, szerencsés vagyok, amiért most még ennyire idegen tőlem a X. versszak.

XI.

"Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém-

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény. "

Nem könnyű definiálni a boldogságot, de ha meg kéne tennem, valami olyan dolognak állítanám be, amit mi, emberek annyira görcsösen el szeretnénk érni, hogy észre se vesszük, hogy itt van és csak meg kéne élnünk. Csak éppen rossz helyen keressük.

Biztos mindannyiunknak volt már olyan napja, aminek végén csak mosolyogva feküdt az ágyában, és a sötétet bámulva arra gondolt: bárcsak minden nap olyan lenne, mint a mai. (Illetve remélem, ez normális, és nem kell pszichológushoz fordulnom, amiért szoktam így érezni.) Ez lehet valami meghatározó eseményt követően, de az is lehet, hogy egyszerűen sok apró dolog történt, ami örömet szerzett. XY megdicsérte a fülbevalómat. Z azt mondta, jól nézek ki. A boltban az eladó rám mosolygott és szép napot kívánt. Voltam szalagavatóra ruhát próbálni, és a nő szerint mindegyik jól állt rajtam. A nagymamám szerint szép vagyok a tablóképemen. A szomszéd néni megjegyezte, hogy egyre vékonyabb vagyok.

Ezeket végigpörgetem a fejemben, és azt érzem, boldog vagyok. Ennyire egyszerű. Hálát adok, amiért ilyen szép napom volt, és reménykedem, hogy a holnapi is hasonlóan jól fog telni. Magyarul, a többi ember ugyanígy fog viselkedni. Mert a boldogságunk mások kezében van, és törékenyebb, mint a kristálypoharak egy szilveszteri buliban. Bárhova mész életed során, mindenhol keresni kell XY-t, Z-t, a ruhaszalonos nőt, a szomszéd nénit, mert nélkülük nem lehetsz boldog. Vagy mégis?

Minden második motivációs idézet arról, szól, hogy a boldogság fejben dől el, és aki jól érzi magát a bőrében, annak nincs szüksége állandó külső megerősítésre. Az a valaki akkor is vigyorogva néz ki a fejéből elalvás előtt, ha az égvilágon senki nem dicsérte meg, de tudja, hogy jó úton halad, ismeri az értékeit, és ott van neki az a pár ember, akinek valóban számít a véleménye. Annak a boldogsága már nem hullik le többé semmilyen tócsába.

Tari Emese, 12. B