A forró, őszi szél az arcomba fújja a száraz fű illatát. Felborzolja tincseimet, befurakodik a pólóm alá, de bosszúságomra nem hűti le felhevült testem, csak még melegebbé teszi. Beletúrok izzadt hajamba, és egy nagy levegőt véve mélyen magamba szívom a közelítő telet. Imádom azt az évszakot, olyan enyhe, ha szerencsém van, felvehetem a szekrényemben porosodó farmerdzsekit is. Még a nagypapié volt. Azt mesélte, mielőtt elhunyt szegény, hogy fiatalkorában mindenki ilyet hordott. Vagy bőrkabátot. De az annyira antik, hogy sajnos nem kapható. Csak műgyűjtőknél lehet esetleg találni, de ott is ritka. Talán egyszer, ha sikeres és gazdag leszek, megpróbálok beszerezni egyet, a farmerdzsekim mellé, és akkor teljes lesz a szett. Elmosolyodok erre a gondolatra, pont erről beszélgettem ma Leóval a suliban, és azt mondta, telhetetlen vagyok, mert neki még egy farmerja sincs, mivel a szülei nem támogatják a retro dolgokat. Emlegetett szamár.
- Csá, haver! – emelem a csuklómat a számhoz.
- Hol vagy? Váltsunk holóra!
A Holograórámon megjelenik Leo kerek arca, csibészes mosolya, és sötét, kacsintásra álló szemei. Túlságosan közel tartja a kameráját a fejéhez, ezért előnytelenül nagy a szája, és kicsi a homloka. Felnevetek, miközben a vékony, halványkék pántú készülékemre illesztem a jobb hüvelykujjamat, ami
felismeri az ujjlenyomatot, és megnyitja a főmenüt. Elém tárul az átlátszó képernyő, felajánlja a holózást Leóval. Az ’engedélyezés’ feliratra nyomva beindul a kamera, amit egy zöld villanás jelez.
- Most? Jó a kép? – kérdezem összevont szemöldökkel, ugyanis a barátom egyre csak közeledik felém, már a szempilláit is ki tudom venni. – Mit csinálsz?
- Igen, tökéletesen látom a tökéletes pofidat, Xev. Mint mindig, lehengerlő látványt nyújtasz – közli negédesen, mire megforgatom a szemeim. – A Légiállomáson vagy?
- Igen, várok, de szerintem megint késni fog. Fúj a szél.
- Hm, lehet.
- Te már hazaértél?
- Igen, de csak Didi van itthon. A szüleim sehol. Tipikus – hallom a hangján, hogy mennyire csalódott és letört.
- Sajnálom, Leo. De legalább randizhatsz a csinos takarítórobototokkal. Vidd el valahova vacsizni!
- Ha-ha.
Ekkor egy erőteljesebb levegőáramlat csap meg, hűvösebb, mint az eddigiek. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám, amikor kiráz a hideg. A távolba meredve jövök rá, hogy idő van. A fehér, emeletes monstrum halkan sípolva lassít, az emberek egyre közelebb sétálnak a peron széléhez.
- Mennem kell! – pillantok le Leóra. – Megjött a Légi.
- Majd jelentkezz, ha hazaértél. Nagyon unatkozom. Didi nem jó társaság. Bebizonyítom, figyelj! Didi, köszönsz Xevnek? – a karját a robot felé fordítja, így a gépezetet látom a hologramban.
- Nem tudom, ki az a Xev – szól érzelemmentes hangon a takarító. – De neked menned kell tanulni, Leo úrfi!
- Na ezt megkaptad haver! – kacagok fel hangosan, mire a mellettem állók rosszallóan felém fordulnak. – Tényleg kilépek, Leo, fel kell szállnom! Szia!
Kinyomom a hívást, pont, mikor megáll előttem a lebegő jármű. Villogó felirata a következő megállókat mutatja, oda sem nézek, már kívülről tudom, mert mindennap ezzel járok haza az iskola után. Nem is döbbenek le, annyira megszoktam a Légi frissítő szélrohamát. De azért kiélvezem.
Ezerszer átbeszéltük fizika órán a működési elvét, akár el is tudnám készíteni. Ez a kedvenc tantárgyam a suliban, és nem csak azért, mert egy gyönyörű, és kedves lány ül előttem, Kíra…
- Kérjük utasainkat, szálljanak fel a Légvasútra! A Modernizált Magyar Állami Vasutak, röviden M-MÁV biztosítja Önöknek a lehető legkorszerűbb, legkörnyezettudatosabb, legkényelmesebb tömegközlekedési módszert, amely a levegőt használja fel az utazás kivitelezéséhez! Vigyázzanak magukra, jó utat!
Fel is tudnám mondani ezt a szöveget, ha akarnám. A rendszer minden állomáson elmondja, elég unalmas. Az eddigi életem során szerintem több milliószor hallgattam végig. Beállok a sorba, ami felvezet a vonatra. Mikor én következem, a jegyellenőrző-automata leolvasójához érintem a jobb csuklómat, vagyis pontosabban az abba beültetett chipet. Egy csilingelés jelzi, hogy felszállhatok,
úgyhogy rálépek a fém lépcsőfokokra.
- 68 kilogramm, ez 30 dekagrammal több, mint ma reggel, Xevier. De nyugodtan felszállhat, még a súlykorlát alatt van – szól a vonatot irányító Mesterséges Intelligencia. Kissé elpirulok, utálom, mikor nyilvánosan elemeznek. Délelőtt általában nincs senki a Légin, de ilyenkor mindenki hallja a rendszer szavait. Lehajtom a fejem, és belépek a kapszula alakú vagonba.
Az ablaknál helyezkedek el, és kipillantok az előttem elterülő városra. A hatalmas felhőkarcolókra és az azok között cikázó repülőautókra, a rikító reklámtáblákra, a füstfelhőkre, amelyeket a kisebb-nagyobb atomerőművek bocsátanak ki. Elgondolkodva figyelem a gomolygó, fekete ködöt. A város vezetősége szerint teljességgel biztonságos működésük, nem veszélyesek a lakosságra nézve. Ezt nem szabad hangoztatnom, de én ismerem a történelmet a nagypapitól, emlékszem még, mit mesélt az 1980-as években történt csernobili atomkatasztrófáról. De ezt már nem tanítják nekünk a suliban.
- A következő megálló a 6-os Szektor – szólal meg újra a női hang a hangszórókból.
Leülök a kényelmes, kipárnázott székre, mert még utaznom kell pár szektornyit. A főváros vagyon szerint van felosztva, a szülők éves keresete és munkakörük alapján. Anyukám a kórházban dolgozik, szegény a Peremvidékről származik, neki már az is nagy lépés volt, hogy felköltöztünk a 10. Szektorba. Egy ápolónő nem igazán tervezhet magának fényes karriert, az orvosi gépek, rendszerek
takarításán kívül nincs sok munkája, de Anya így is keményen küzd. Az, hogy most hol lakunk, igazából Apa érdeme, aki egy ideig az 5.-ben élt, és dolgozott is mérnökként, egészen addig, míg balesetet nem szenvedett egy autó tesztelése során. A bal lába súlyosan megsérült, de az ottani felmérőorvos azt mondta, hogy a legújabb robotok 99%-os valószínűséggel teljesen meg tudják gyógyítani. A műtét rosszul sikerült, Apa benne volt abban az 1%-ban. A gép egyik finommozgást vezérlő rendszere átmeneti zárlatot kapott, ezredmásodpercekről van szó, de mégis, az édesapám lába már sosem lesz olyan, mint volt. A családunk azóta konzervatív, nem támogatjuk az újabb fejlesztéséket, sem azt, hogy a miniszterelnök legfőbb tanácsadója egyfajta Mesterséges Intelligencia
legyen. A suliban kiközösítenek ezért, azzal szekálnak, hogy nekem nincsen saját robotom, vagy hogy nincs meg a Buksimobilok legújabb modellje, a halántékra illeszthető, gondolkodást segítő készülék, amellyel az emberek képesek szavak nélkül kommunikálni. Az osztálytársaim közül majdnem mindenkinek van már ilyenje. Csak nekem, Leónak, és… Kírának nincs. Vagyis, ha nagyon pontosak
akarunk lenni, akkor Leónak van ilyenje, csak nem használja. Nagyon rossz a kapcsolata a szüleivel, mert a fiú nem ért egyet velük a reformokban, ezért minden alkalmat megragad, hogy lázadhasson ellenük. Leo a legjobb haverom, mindig mellettem áll, csakhogy az ősei nagyon haladó szelleműek. A 4-es Szektorban él, ami elég menő, nagyon szeretem, ha áthív magához. De állandóan egyedül van, ha a ház körüli robotokat nem számítjuk, mert anyukáját és apukáját az Országházban a médiakezelési részen helyezték el. Az a feladatuk, hogy megkedveltessék a polgárokkal a gépeket, a Mesterséges Intelligenciákat, amiknek már szinte szavazatjoguk is van. A szüleimnek éppen ezért nem tetszik az, hogy Leóval barátok vagyunk. Szeretnék, ha rendes életet élhetnék, olyat, amit nem a világ és a gépek határoznak meg, hanem én magam. Ők a karomba műtött chipet is ellenezték, a sajátjukat még csak-csak elfogadták, de azt nem akarták, hogy én is kötött legyek. Úgy gondolják, hogy ezekkel ellenőrizni, megfigyelni akarnak minket. Vagy akár irányítani. Ki tudja, mire képes a mai
technológia? De sajnos a törvény ellen nincs mit tenni, mindenkinek kötelezővé tették az eljárást.
- Kérjük azokat az utasainkat, akik a 10-es Szektorban akarnak leszállni, tegyék meg most! – szólít fel a kedves hang, hogy ideje hazamennem.
Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, mikor megérkeztem. Vidáman ugrok le a Légiről, alig várom, hogy végre beléphessek a hűtött házba.
Végigsétálok a száraz, kietlen utcán. Valamikor régen a járda mentén fák, bokrok, sőt, még virágok is éltek. Ma már nincs semmi a homokon meg a szúrós gazon kívül. A lakások szórtan helyezkednek el, mert mindegyik birtokhoz tartozik egy kert is. A legtöbb földterületen kaktusztenyésztés folyik, ugyanis a városi élelmiszeriparnak kihelyezett termesztőövezetei vannak itt, amikért némi bérleti díjat is fizetnek. A kaktuszlé az egyik legnépszerűbb ital, hiszen tele van vitaminokkal, és alacsony a kalóriatartalma. A 10-es Szektor olyan, mint egy kis mezőgazdasági falu. Anya mindig azt mondja, ő a gyerekkorában egy ilyenben élt.
A kerítésünkhöz érve a főkapuhoz lépek, majd lenyomom a kilincset, és besétálok az udvarra. Mivel nyitva van, arra tippelek, hogy apa már hazaért. A bejárati ajtó érzékelő szenzorja egy vörös lézercsíkkal végigszkennel, majd kinyitja a fotocellás nyílászárót.
- Üdvözöllek itthon, Xevier – köszönt a házvezető Mesterséges Intelligenciánk.
- Szia Cirmos! – elmosolyodok. Na igen, a szüleim annak sem örültek, hogy kötelezően minden házba szerelni kellett egy M.I.-t. A kormány határozott így, hogy legyen egy ellenőrző szervezet az együtt élő emberek fölött, így elkerülve a veszekedéseket, családon belüli erőszakot, gyilkosságokat. Mindenki személynevet adott ennek a rendszernek, minthogyha egy velük élő egyén lenne, de Apa úgy gondolta, mi csak hárman vagyunk ebben a lakásban, ezt pedig kezeljük úgy, mint egy háziállatot. Így lett a mi kontroll-gépünk Cirmos. A cica.
- Megjöttem! – kiáltok be a nagyszobába. Senki sem válaszol, mire összehúzom a
szemöldökömet. Lerúgom magamról a cipőmet, és elindulok megkeresni Apát.
- Kérlek, Xevier, rakd a helyére a lábbelidet! – szól rám Cirmos.
- Oké, mindjárt – intem le. – Apa? – benézek az összes szobába, de sehol. – Cirmos, itthon van Dávid?
- Igen, délben ért haza. Kiment az ültetvény felé.
- Okés, köszi.
- Szívesen, Xevier.
A szobámba vonulok, és leemelem a vállamról a táskámat. Ahogy belépek a helyiségbe, rögtön elhúzódik az ablakomról a sötétítő, beengedve az erős napsugárzást. Az íróasztalomon levő Hologép aktiválódik, megnyitja a kedvenc internetes játékomat, arra hívogatva, hogy üljek oda. De most fontosabb dolgom is van ennél. Előveszem a TanTabletet, és megnyitom a heti lecke-leosztó
táblázatomat. Elégedetten veszem tudomásul, hogy holnapra nincsen semmi feladva. Az ágyamra huppanok, ami ezt érzékelve azonnal készít egy rutinvizsgálatot.
- 73-as pulzus, állapota nyugodt, agyi működése normális. 117/77-es a vérnyomása. Szeretne egyet aludni, Xevier? Minden adott a nyugodt pihenéshez – sorolja az adataimat Bodri, a háziorvosom. Ezt is kimondták egy törvényben: egy embernek kell, hogy legyen egy alvás-és egészségfelügyelő robotja. Én személy szerint nem bírom ezt az M.I.-t, mert gyakran vannak rémálmaim, és olyankor a magas pulzusom miatt mindig felébreszt, és egy masszással akar megnyugtatni, ami egyáltalán nem ellazító, csak még frusztrálóbb. Az éjszakáim során gyakran
vagyok a hátsó fészerben, az ugyanis nincs bent a nyilvántartásban, és ott nincsenek gépek. Igazából illegális, de sosem jönnek ki ellenőrizni, szóval nincs gond.
- Nem, de azért köszönöm – felelek Bodrinak. A TanTabletem ekkor csipog egyet, ami azt jelenti, hogy üzenetem érkezett. Magamhoz veszem, és átfutom a sorokat. Igazából nem is kell végigolvasnom, mert tudom, mi áll benne. Az iskola
igazgatósága ma bent járt nálunk a suliban, meglátogatta az osztályunkat, nagy híreket közöltek.
Néhány nehezebb sorsú, de tehetséges diákot kiválasztottak, hogy felsőbb oktatásban részesülhessenek. Ami azt jelenti, hogy 5 gyereket felküldenek a 2-es Szektorba, egy elit egyetemre. Engem bevettek a projektbe. Már így is hatalmas teljesítmény volt, hogy egy 10-es Szektorból származó fiú egy 5-ös Szektorban levő iskolába járhat, de ha bejutnék a 2-esbe is, akkor az életem teljesen megváltozna. Csakhogy ennek ára van, méghozzá nem is kicsi. Például megkapnám azt a
Buksimobilt, ami mindenkinek van, csakhogy egy még továbbfejlesztett változatban, amivel nemcsak telepatikus módon beszélgetnék, hanem kifigyelné az agyam működését, ezzel segítve a tanulás megértését, hogy aztán majd én magam készítsék robotokat, gépeket.
Leo szerint nem kéne elfogadnom, mert csak ki akarnak használni, és addig facsarnák ki belőlem az észt, és a gondolatokat, mígnem teljesen lemerülök, és aztán eldobnának. Nem szeretnék rá jelentkezni, rettegek, hogy félrobottá változtatnak majd, de attól tartok, ha nem teszem, kiraknak a mostani sulimból is, és jöhetek a kaktuszültetvényre dolgozni.
- Minden rendben, Xevier? – kérdezi hirtelen Bodri, mire összerezzenek. – Felment a pulzusa 120-ra.
- Igen, persze, minden oké – hebegem, majd felállok, hogy abbahagyja a mérésemet. Kezd elegem lenni abból, hogy mindenhol figyelnek.
Kiszaladok a házból, minél hamarabb meg akarom találni Apát. A perzselő Nap továbbra is tüzesen süt rám, de attól, hogy futok, kissé enyhül a forróság. Feltépem a fészerünk ajtaját, majd megnyugodva kifújom a bent tartott levegőt, mikor meglátom az édesapámat. Ott ül a dolgozóasztalánál, mindkét kezében szerszám, az egyik, ha jól emlékszem, csavarhúzó, a másik megtalán fúró. Vagy valami ilyesmi.
- Szia, Apa! – szólok hozzá mosolyogva. Szeretem nézni, mikor saját maga szerel, és épít dolgokat.
- Xevier! De jó, hogy jössz. Ma befejeztem a Légdeszka terveit, már elküldtem a főnökömnek, de gondoltam, elkészítem itthon én is. Így te leszel az első, aki kipróbálhatja. Mikor kisebb voltam, körülbelül annyi, mint te, ilyesmivel jártunk mindenfelé, csakhogy annak kerekei voltak, és a betonon gurult. Ez az alapján készült. Na, mit szólsz?
- Nagyon jól hangzik – ülök oda mellé, és figyelem, ahogy még egy csavart rögzít, majd a kezembe adja a vékony, téglatest alakú fémlapot.
- Na, mész egy kört?
Már a nyelvem hegyén van a válasz, hogy igen, de hirtelen eszembe jut, hogy miért is jöttem ki. Gondolkodni akartam az ajánlatról, amit kaptam. Csalódottan sóhajtok egyet, mert minden érdekel, amit Apa a gyerekkorában csinált. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy egy kicsit én is belekóstolhatok a szabadságba, a múltba. Csakhogy az manapság már csak vágyálom.
- Talán legközelebb – felelem végül halkan. Félve nézek fel rá, mielőtt folytatnám,
megfigyelem az arcát. A fáradt, kék szemeit, az idő okozta ráncait, és az arcán levő
halványvörös foltokat. Apa már felnőtt volt, mikor a Nap átvette az uralmat az időjárás felett, és a bőre nem ehhez szokott, ezért megjelentek rajta leégések, amik maradandónak bizonyultak. Anya szervezete szerencsére alkalmazkodóbb volt, így hát neki ezek évek múlva begyógyultak.
- Mi bánt, fiam? – teszi le a Légdeszkát, majd felém fordulva megsimogatja a vállam.
- Beszélnünk kell.