Advent. A szó, amely kisgyermekkorom óta mindent meghatároz bennem az év utolsó hónapjában. Az év többi részétől gyökeresen különböző életritmus. Adventben lelassulok. Várakozom. Készülök. Utat készítek. Valakihez úton vagyok. Valaki hozzám akar jönni. Valakit keresek. Valaki keres engem.
Kisgyermekkoromban titokzatos érzés kötött ehhez az időhöz. Minden olyan különleges volt. Édesanyámmal feldíszítettük a lakást. Énekeltünk. Csendben voltunk. Levelet írtam a Jézuskának, amit este ki is tettem az ablakba, hátha a karácsonyi angyalok, amikor elszállnak az ablakom mellett, majd észreveszik, és elviszik Neki. Amikor reggel felébredtem, nem volt ott. Elvitték, odaadták Neki – gondoltam. A szívem boldogság hatotta át: hittem Benne – csendesen vallom be: máig hiszek.
Volt egy adventi naptárom is. A rajta lévő piros, oly sok titkot rejtő zsákokból minden nap valami apró ajándék enyhített a csillapíthatatlan gyermeki várakozásomon. Amikor elmentem mellette, kíváncsian megtapogattam a bontatlan zsákocskákat. Nagyon türelmetlen voltam. Nehéz volt várni.
Ahogy nőttem, egyre profánabbak lettek az Adventek. Ma már nem írok levelet a Jézuskának… Ma már imádkozom. A régi adventi naptárom porosan fekszik a pince mélyén, de a Bibliám és az énekeskönyvem az éjjeliszekrényemen van. Naptárra, apró ajándékokra már nincs szükségem, de Rá – akire most is ugyanúgy várok – mindennél nagyobb szükségem van.
A gyermeki játékok mentek, az énekek azonban maradtak. Számomra ez a legfontosabb. Szükségem van rájuk. Dúdolom őket adventi hajnalokon. Nekem ez a roráté. Mindig várom a kívül hideg, de bennem oly forró templomi percet, amikor késszé lesz a szívem. Amikor a hangok, az ének hangjai ajtót nyitnak annak, Akire várok.
Angyal-Cseke Csaba
teológushallgató, öregdiákunk