Mind láttunk már unszimpatikus idegent. Talán még felsőbbrendűségi érzést is keltett bennünk, vagy esetleg megfogalmaztunk magunkban titkon valami olyasmit, hogy 'még jó, hogy nem így nézek ki’, vagy 'még jó, hogy nem viselkedek ilyen hülyén’.
Valami olyasmi ez a jelenség, mint egy autóbaleset. Szörnyű, de valamiért mégis oda akarunk nézni. Valahogy mégis örülünk, hogy nem mi vagyunk azok. Van valami megnyugtató abban, hogyha valaki mással történik szörnyűség, hogyha valaki más viselkedik gonoszan, hiszen valamilyen szinten mind reménykedünk a mások bűne általi megigazulásban.
Ha elegen lesznek a borzasztó emberek, akkor a középszerűség felértékelődik majd, nem?
Talán abban bízunk, hogy van valami értelme, gyümölcse a véget nem erő gonoszságnak. Van a gondolatban, hogy mindig van lejjebb, valami komfortos.
És itt lép a színre Bojack Horseman, aki a 2016-ban startolt, hat évadot megfutott felnőttrajzfilm-sorozat névadója. Karaktere – a sorozat fiktív világában – a 90'-es évek nagy sitcomjának, a Bolóndozásnak (angol: Horsin’ Around) a kiégett sztárja, akiről mára már csak a botrányok kapcsán hallani. Az ötvenes éveit taposó, korát elfogadni nem képes színész mindennapi élete azonban talán mégsem teljesen mindennapos. Hollywoo (egy bizonyos incidens miatt búcsút kellett inteni a D-nek) intrikáit, a showbusiness velejéig romlott mivoltát, és a jólét és a függőség lelket rothasztó folyamatát is hihetetlen pontossággal tükrözi az élete. De a sorozat számtalan, a világunkat vagy éppen mindennapi életünket fojtogató problémát és témát felvet, legyen az a nők szerepe és felelőssége a médiában és a való életben, az egyoldalú emberi kapcsolatok, a generációs traumák, a véget nem érő intolerancia, a szekták veszélyessége, a mentális betegségekkel való együttélés nehézségei, vagy az élet és a halál értelmének keresése. Kevés olyan, érző emberi lényt nyomasztó téma létezik, amit ne érintene a sorozat egy ponton. Mindezt néha hátborzongatóan józan módon, néha meg idétlen jelenetekkel fogyaszthatóvá változtatva teszi.
De az a naturalista kép, amit a sorozat fest a modern világról, valahol mégis olyan valóságos, hogy az ember a számtalan szörnyű szóvicc ellenére is úgy érzi, létező emberek életébe és legmélyebb gondolataiba nyer betekintést. Mármint ember-állatokéba. Ja, igen, egy apró részlet: a főszereplőn kívül – aki a korábban mellékelt képen is látható lófejű alak – a szereplők jó része szintén humanoid, állatszerű hibrid. Ám ez a tény inkább hozzáad a sorozat színes kifejezőkészletéhez, mint hogy elvenne annak komoly üzenetéből (annak ellenére is, hogy számtalanszor használják feszültségoldó poénokra a szereplők állati mivoltát).
A felettébb bizarr, de eredeti kivitelezés felveti azt a kérdést is, hogy mégis milyen briliáns elmék voltak képesek egy ilyen groteszk, cinikus, és mégis húsba vágóan hiteles világot létrehozni (vagy inkább megismételni). Olyan mélységet kapnak a legidétlenebbnek tűnő mellékszereplők is, amilyenről sok játékfilmben álmodni sem mernek. A sorozat egyszerűen önálló életre kel, szinte már lélegzik.
Persze ez a valóságosság néha ízléstelen, vagy éppen megbotránkoztató tud lenni, de a végkifejlet mindenképpen megéri. Sőt, igazából minden egyes rész: a sorozat több epizódja is díjnyertes, vagy éppen jelölve lett valamilyen díjra. És akármilyen depresszív tud lenni az évadok alatt a történések reménytelensége, mégis van benne valami, ami segít minden nap tovább küzdeni az élettel. Az ember úgy érzi, nincs többet egyedül, hiszen hogyha egy ilyen életet is meg tudott festeni valaki ennyire művészien – márpedig Bojack személyisége és állapota nem túl szívderítő rendszerint –, akkor talán nekünk is van esélyünk. Sőt, mi van, ha még egy olyan szerencsétlen, önző alak is képes megváltozni, mint amilyen Bojack Horseman?... Persze ezt a kérdést végső soron egyszer mégiscsak a nézőnek kell majd megválaszolnia.
Hiszen a sorozat egyik legnagyobb igazsága az, hogy végül mindnyájan magunkra vagyunk ítélve: egyedül mi vagyunk felelősek a saját boldogságunkért. Egyedül nekünk van teljes hatalmunk a tetteink felett, és vállalnunk kell értük a felelősséget.
Ugyanakkor egyedül mi vagyunk képesek változtatni, még ha a legfájóbb karmokat is mereszti belénk a múlt és a jelen.
Számomra, személy szerint ez talán a legmotiválóbb filmművészeti alkotás, amit életemben láttam.
Mindenesetre, korosztályunknak a világ rideg valójával már nem traumatizálható, és egy ilyen műalkotás mélységét már felfogni képes képviselőinek meleg szívvel ajánlom a Bojackkel együtt való személyiségfejlődést.
Addig pedig itt egy rövid (és angol) részlet az egyik rész elejéről, ami kitűnően lefesti a depressziós sztár mindennapjainak menetét: