Nem hiszek az Elrendelésben.
Az élet egyszerű, nem? Minden ok-okozati következmény miatt van vagy éppen nincs. ÉN IRÁNYÍTOK MINDENT. A magam ura vagyok. Ha bármit is elérek az életben, az csak is azért van, mert ÉN megdolgoztam érte, vagy mert szerencsés vagyok, vagy mert szép vagyok, és azért vagyok szép, mert én én vagyok. És természetesen ezért csakis magamnak lehetek hálás. A legeslegjobb dolog az életemben az saját magam vagyok. Hát de most nem? Hát de!
Néha előtör belőlem az irányításmániám. Amit nagyon utálok, de attól még van. Van, hogy azt gondolom, befolyásolhatok olyan dolgokat, amik egyáltalán nem az én hatás- körömbe tartoznak. Mikor olvastam Babits versét, valahogy rögtön eszembe jutottak az életemből bizonyos pillanatok, melyekre rögtön reflektáltam. Kissé megcsapott a hideg valóságom.
Részben igaz az ok-okozati következményről való eszmefuttatásom. Hiszen ha reálisan végiggondolunk egyszerű dolgokat, akkor ez pontosan megfigyelhető és tökéletesen helytálló. Például jobban tanulok, és hopsz, rögtön jobbak is a jegyeim. Egyszerű, igaz?
Aztán amikor a materiális dolgokon túl kezdek el gondolkozni, a megfoghatatlan, láthatatlan dolgokon, akkor ez már egyáltalán nem olyan egyszerű. És ezek a legfontosabb dolgok. Na, amikor ez leesik, hogy a legfontosabb dolgok felett nem én irányítok a saját életemben, akkor az picit úgy elsőre megmar.
Aztán ebből a görcsös állapotomból kikerülve rájövök, hogy amúgy milyen jó, hogy nem én irányítok mindent. Nem vagyok egyedül, van, aki gondot visel rám és próbál a helyes útra terelgetni. Sokszor eszembe jut Isten, hogy ha van, akkor miért nem ad érthetőbb jeleket, és hogy miért adott olyan szabad akaratot, amely nem is teljesen az – legalábbis én így érzem. Ha meg nincs, akkor miért gondolkozok rajta, hogy egyáltalán van-e. Egyébként volt már olyan is, hogy hosszas gondolkodásom végére arra jutottam: mi van, hogy ha ez az egész élet olyan, mint valami összeesküvés-elmélet, és Isten tényleg felülről figyel, és neki egy játék vagyunk, mondjuk mint mikor oviban a fiúk a hangyák fölött álltak és velük játszottak. Na, valahogy úgy érzem magam, hogy csak egy kis béna hangya vagyok és tudatlan, nagyon-nagyon tudatlan. A világ legnagyobb kérdései megválaszolatlanok maradnak számomra, és ez bosszantó és rémisztő. Nagyon megrémiszt ez a gondolat. Aztán mégis, mikor éjszaka riadtan ijedek fel egyedül, az tud megnyugtatni, ha elmondom a Miatyánkot és Istenhez fohászkodom. Néha olyan, mintha egyedül Ő tudná megtölteni a lelkem fénnyel. Mert amikor úgy érzem, hogy bennem sötétség van és kezdek elveszni, egyedül belé tudok kapaszkodni. Tényleg éreztem már egypárszor, hogy olyan vagyok, mint egy elveszett vad, aki elveszett az élet vad viharában és már nem vágyik semmi másra, csak hogy végre megpihenhessen, oltalomra találjon.
Engem megrémiszt a tudatlanságom, és mindig is rengeteg kérdés volt bennem. Tisztán emlékszem, hogy amikor még óvodás voltam, vagy talán még annál is kisebb, folyton édesanyámat nyaggattam a lehetetlen kérdéseimmel. Édesanyámnál tájékozottabb, olvasottabb, értelmesebb embert nem sokat ismerek. Mégis az olyan kérdésekre, amik engem már akkor is foglalkoztattak, nem találta, nem találtuk a választ. Honnan jövök? És halálom után hol leszek? Igazából mi az életem értelme? Miért élek? Mi az a lélek? Mi az a rengeteg érzelem, ami bennem van? Miért pont itt vagyok, pont ezekkel az emberekkel? Még hosszasan sorolhatnám kérdéseimet, amikre nem tudom a választ. Néha dühös vagyok emiatt, néha pedig végtelenül hálás. Megrémiszt a tudatlanságom, de lehet, ha tudnám ezeket, az sokkal jobban megrémisztene.
Szóval végtére is hiszem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakulnak, és nem is csak az én erőfeszítéseim miatt. Én hiszem azt, hogy feladattal születtem a földre, és valami célja van velem Istennek. És ha bár én ezt még nem is ismerem, bízom benne. Én azt gondolom, hogy minden ember ad valamit másoknak, nem kézzel foghatót, hanem annál valami sokkal fontosabbat: szeretetet, szerelmet, tiszteletet, türelmet, összetartást, empátiát, vagy éppen haragot, bosszúságot, nehézséget. És én ebben hiszek, hogy értelme van az életemnek; hiszem, hogy minden ember életének értelme van és célja van.
Hiszek az Elrendelésben.
Comments