Időről időre megkérjük öregdiákjainkat, meséljék el, hogy alakult az életük az érettségi után, milyen nehézségekre, vargabetűkre, sikerekre és örömökre tekintenek vissza - hogy az ő történetükből mi is épülni tudjunk. Az alábbiakban Sarabia Daniella, 2011/B-s öregdiákunk gyönyörű életmeséjét olvashatjátok.
Idén lesz 10 éve, hogy befejeztem a középiskolai tanulmányaimat a Tatai Református Gimnáziumban. Azóta is szép emlékként őrzöm az ott tanultakat, és a nagybetűs életben is felhasználom őket.
Emlékszem, milyen nagy izgalommal vártam, hogy végre elkezdődjön az első tanév a gimiben az új osztálytársaimmal. Az én időmben Kálmán Attila volt az igazgató, akinek bölcs mondásait csakúgy ittam az iskola- és a templomi padban áhítatokon. Itt ki is emelem azt az életre való tanácsát, amit akkor is és most is nagyon fontosnak tartok: „Minden ajtón úgy menj ki, hogy azon bármikor vissza tudj menni.”
A Refiben töltött éveim alatt tanáraim támogatásával és figyelmével kellőképpen fejleszthettem a művészi tehetségemet a tanulmányaim mellett. Sok minden akartam lenni (divattervező, belsőépítész, grafikus, animációs), de már 12 évesen tisztázódott és eldőlt bennem, hogy énekes leszek. Még általános iskolában kezdtem zeneiskolába járni, ahol zongorázni tanultam. Akkor is és a középiskolában is jártam emellett rajzszakkörre. 16 évesen abbahagytam a zongorát, mert az éneklés helyes technikáját szerettem volna elsajátítani. Így ismertem meg a klasszikus éneket – azt az éneklési módot, ahogyan az operaénekesek énekelnek. Csodálkozva tapasztaltam az első énekórák nehézségeit és sikereit. Ez a szakma a színpadon több év verejtékes munkájának csak egyetlen egyedi gyümölcse. Hiszen minden élő előadás akkor és ott egy egyedi élmény mind a művész, mint a hallgató számára.
Számomra minden vonzó, amit saját erőfeszítéseim által érhetek el. Ezért is vágtam bele 2 év konzervatórium (zeneművészeti szakközépiskola, avagy OKJ-s képzés) után a lehetetlenbe. Jelentkeztem egyetlen zeneművészeti főiskolára Németországban, kimentem az ismeretlenbe nyelvtudás nélkül felvételizni, elnyertem a felvételt, majd pár száz euróval, amit a szüleim adtak össze nekem, kirepültem egy nagy bőrönddel és egy hátizsákkal Aachenbe.
Mielőtt kimentem és elkezdtem zenésznek tanulni a konzin, eltöltöttem 7 hónapnyi diakóniai szolgálatot Délnyugat-Franciaországban, egy fogyatékossággal élőknek fenntartott intézményben. Ahol én dolgoztam, ott többszörös fogyatékkal élőkkel foglalkoznak. Fontosnak gondoltam ezt a küldetést, hogy megismerjem a szociális munkát és segíthessek másokon. Nos, sajnálatos módon rosszkor voltam rossz helyen, és saját magamon sem tudtam segíteni. Az egész botladozósan indult, szó szerint: eltört a lábfejem egy nappal kiutazásom előtt. A nyelv eleinte nehezen ment, hiába tanultam szorgalmasan négy évig franciát a gimiben. Ezt a bekezdést lerövidítve annyit mondanék, kedves Olvasó, hogy mindig hallgass a szívedre és ne siránkozz azon, ami éppen nincs, hanem használd ki az Ittet és Mostot. Nem voltak ott olyan körülmények, mint amiket szépen elképzeltem, de a saját elégedetlenségemmel és hozzáállásommal minden nappal elviselhetetlenebbé tettem az ott tartózkodásomat. A fogyatékkal élők viszont, akikkel foglalkoztam, fantasztikusak voltak, ők voltak a legjobb része az ottani tapasztalatomnak. Szóval 2014-ben úgy éreztem: most, vagy soha. Olyannyira hittem benne és magamban, hogy egy vihart is meg tudtam volna állítani, annyira legyőzhetetlennek éreztem magamat. Ezt az erőt, energiát kívánom mindenkinek, akinek itt az ideje, hogy kitörjön a megszokottból és előidézze a változást az életében. Az első aacheni albérletem egy kicsi padlásszoba volt, mint Hamupipőkének. A lakótársaim veszélyesen éltek. Németországba érkezésem után 3 héttel találtam magamnak munkát egy szórakozóhelyen. Nem egy énekesnek való hely, de megkerestem vele a kenyeremet; a szüleimre sajnos nem számíthattam, így hozzá kell tennem azt is, hogy folytonos egzisztenciális félelemben éltem. A nyelvet gyorsan megtanultam, mert egyszerűen rá voltam kényszerülve. A hangos zene, nem segítőkész kollégák és a türelmetlen ittas vendégek közepette nem kérhettem időt telefonos segítségre. Három hónap után átkerültem egy nyugodt kávézóba, ahol aztán maradtam is öt és fél évet.
A zenei tanulmányaim önmagukban nem is voltak nehezek. Tudni kell, hogy ez a szakma, vagy már maga ez a szak is sok anyagi befektetést kíván. Hiába van az embernek magánórája több tárgyból is, nagyon ajánlott a párhuzamos képzés mesterkurzusokon. Ez azt jelenti, hogy egy jó hírű tanár meghirdetett kurzusán veszünk részt, ami mindennel együtt egy havi diákfizetésbe kerül. Tisztában voltam vele, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak, ezért a főiskola keretein belül szívtam magamba mindazt, amit tudni akartam. Így segítették az éneklésemet, a személyiségem fejlődését az olyan tantárgyak, mint a beszédtechnika, ahol akár táncolva szavaltunk, a színészet, ahol életem legeslegszebb élményeit gyűjtöttem – erre később részletesebben is kitérek - és az Alexander Technika óra, ahol a helyes, de szabad és laza testtartást és mozgást gyakoroltam. Egy énekesnek nem is csak a jó technika elsajátításához van szüksége évekre, hanem az élet, így egyes nehezebb, összetettebb szerepek megértéséhez is elengedhetetlen a szellemi érettség. Több tanárom is mondta, hogy a színpadi kisugárzásomat erősíti és érleli, hogy egyedül harcolok az álmomért, és az utolsó centig gazdálkodnom kell. Erre büszke is voltam, és vagyok, valamint rettenetesen hálás azért, hogy megadatott nekem a munka lehetősége. Pedig az volt a legnehezebb.
Szinte minden énekespalánta szólókarrierről álmodik, amíg tanul. Ezért a tanár is úgy öntözi őket, hogy közben azt súgja a fülükbe: „te egy díva vagy”. Ezt el is hisszük, hiszen kell ez az úgymond kifelé agresszívabb tartás a színpadra, hogy megvédjük magunkat, mikor lelkileg meztelenül, kitárt szívvel alkotunk. Minden áldott hétvégén ezzel a hozzáállással mentem a kávézóba , hogy én egyébként egy opera díva vagyok, de most kiszolgálom az embereket, takarítok utánuk, s van egy főnököm, akivel nem mindig értek egyet, de ezt neki nem merem elmondani. Ez a hasadék bennem évről évre tágult. Még nehezebbé tették a várakozásomat, hogy elvégezzem az iskolát és végre zenészként a színpadon dolgozhassak, a nyári színházi turnéink, melyeket az imént említett színészet órát adó berlini tanárunk szervezett. Hadd meséljek erről részletesebben, hiszen ezen emlékeim a legintenzívebbek, és ezek állnak a legközelebb az álmomhoz, hogy énekes lehessek egy színházban/operaházban. Minden évben más darabot adtunk elő, ahol színészkedtünk és énekeltünk is (de csak mert az énektanárok féltették a hangukat a sok „beszélt szó” miatt!), és ezt vittük később a nyári turnéra Uckermarkba, Berlintől nem messze vidékre, ahol egyébként Angela Merkel is született. A vidéket igazi vidéknek kell elképzelni, közvetlenül a természet lágy ölén. Egy kupis házban, a kertben szétszórt, belül frissen festett cirkuszvagonokban és kerti faházakban éltünk ott nyaranta egy hétig. Minden nyaramat ott töltöttem, általában én tovább maradtam két napot, sőt, volt, hogy egy nyáron kétszer is felmentem „nyaralni”. Napjaink úgy teltek, mint a színészek bohó élete. Reggel mindenki addig aludt, ameddig szeretett volna. Esetemben ez 10 óra szokott lenni, de ott annyira inspirált a környezet, hogy kora reggel mindig elfutottam egy közeli tóhoz, ott megmártóztam, majd visszafutottam. Ekkorra már mindenki felkelt és a reggelin sürgölődött. Voltak, akik biciklivel a szomszéd faluból hoztak frissen sült zsemlét és kiflit. Volt, aki terített, más az előző esti maradék mosatlant intézte. Valakinek tojásért is el kellett mennie a szomszédba, hogy aztán én meg megcsinálhassam a rántottát. Majd, kedves Olvasó, képzelj el egy mezőre hasonlító nagy kertet, itt-ott egyetlen szál napraforgóval, egy kis fűszernövény-ágyással, a háttérben két pónival, mindezt forró nyári napsütésben szemléled a 3 asztalból összetákolt, lyukas, de tiszta fehér terítővel terített asztalnál, ahol az éhes és kíváncsi darazsak és dongók osztoztak a házi lekváron. Egy ilyen isteni reggeli után indulhatott a készülődés, hiszen délután 3 órakor már ott kellett lennünk abban a faluban, ahol aznap éppen előadtunk. Színpadunk egy traktor hatalmas utánfutója volt, melyet a tanárunk vezetett frakkban és kék műanyag napszemüvegben. Mi pedig többször fordultunk a csordultig rakott Volkswagen kisbusszal. Majd miután mindenki megérkezett, kezdődhetett a színpad saját kezűleg való felépítése. Ehhez az alap minden évben három nagy gerenda és négy létra volt, a többi bútor, kellék mennyisége a darabtól függött. Másfél órás fúrás, csavarozás, ragasztás, kalapálás után már öltözhettünk is valami épület mögötti bokorban, vagy szerencsésebb esetben egy számunkra fenntartott szobában. Sminkelés közben valahogy beénekeltünk. Nem volt ez ott olyan fontos, úgy csináltunk mindent, ahogy jött. Majd indult az előadás. Mondanom sem kell, hogy mivel javarészt komédiát adtunk elő, a színpadon ejtett bakikat az éppen a „kulisszák” mögött tartózkodó kollégák még nagyobb komédiává alakították, s némajátékkal újra és újra eljátszották, miközben majd megpukkadtak az elfojtott nevetéstől. Egyik példa, amikor egyik kolléga áriázás közben megbotlott és oldalra repült, a közönségben ülő egyik német hölgy lábai elé. Repülése rendkívül nagy csattanással járt, és a nézők halk feljajdulása követte. Mire mi hátul föleszméltünk, a fegyelmezett kolléga már folytatta az áriáját. Előadás után jöhetett a koccintás, a nekünk sütött házi sütemények majszolása, esetleg sült kolbász, szendvics, ki-ki mivel kínált bennünket. Ilyenkor előre mentünk a kedves közönségünkhöz, akik csillogó szemmel fejezték ki tetszésüket, kérdezgettek bennünket és jókat beszélgettünk.
Ezt a csodálatos kölcsönhatásban pulzáló örömöt várjuk el mi, művészek egy-egy előadás után.
Utolsó ott töltött nyaramon egy Shakespeare-szonettekből álló darabot adtunk elő, amelyre a szerepemet egy nap alatt tanultam meg. Igen, Shakespeare és németül, egy nap alatt. Még magam is kicsit megilletődtem, hogy ennyire buzgón odavagyok a színpadi élményért. Ez egy nagyon mély értelmű, érett összeállítása volt tanárunknak. Mikor a kedvenc helyemen adtuk elő, egy hölgy odajött hozzám az előadás után, és átható szelídséggel mondta, mennyire lenyűgözte őt az előadás és a művészetem. Alig hitte el (s még a mai napig én is), hogy nem német az anyanyelvem, és ez őt eltöltötte motivációval, hogy végre megtanuljon magyarul, hiszen a felmenői magyarok voltak. Talán egy kicsit beképzelt, hogy erről mesélek, de a művészek ebből a lelki táplálékból élnek, s az ilyen szép szavak nagyon sokat jelentenek nekünk. Ezen a napon vált kőszilárddá bennem a döntés, hogy ezt a szakmát szeretném, és ezt a szakmát érdemes választanom. Többé semmi kétségem nem volt.
Uckermark mellett más szakmai tapasztalatokkal is gazdagodhattam. Több alkalommal is énekelhettem a WDR énekkarával (Nyugat-Németország hivatalos énekkara, akik elsőszámú előadói a környékbeli és médián belüli komolyzenei koncerteknek). A legizgalmasabb a luxemburgi koncertünk volt, ahol Ravel Daphnis et Chloé művét adtuk elő a luxemburgi filharmónia zenekarával. [hallgass bele] Egy fizikai csoda volt az a hangzás, amelyet annyi ember egyszerre szólaltatott meg a karmester legyintésére. Több kisebb vállalkozás, bolt, cég ünnepi rendezvényén is énekelhettem, itt többnyire operettet, hogy szórakoztassam a népet. Aachen színházának színpadán is többször felléptem a főiskola keretein belül, és azon kívül is a kiegészítő kórusban. Itt formálódott meg bennem a döntés, hogy eme bizonytalan művészi világban a biztosabbat választom, kórusban szeretnék dolgozni. Hiszen a lényeg számomra az élő komolyzene, a díszlet, a rendező és a színészkedés. Bizony, a kórus éppúgy aktív tagja a színpad történéseinek, mint a szólisták – és még hosszabb időre is kap munkaszerződést!
Összesen hat évet töltöttem kint Aachenben, míg elvégeztem az alap- és mesterszakot. Ezalatt négyszer költöztem, több barátot is leépítettem, gyönyörű helyeken jártam, mesébe illő erdőkben futottam, és egy hullámvasúton kerestem önmagam. Minden nehézséget leckének fogtam fel, és addig elmélkedtem rajta, míg rá nem jöttem, hogyan és mit tanulhatok belőle, hogy tágabb látókörrel továbbléphessek. Úgy érzem, ezen a téren sikerrel jártam, mert rengeteget tanultam az életről, és bár sok könnycseppel, de sokkal jobban megismertem önmagamat. Sok pszichológiai könyvet is olvastam, melyek a nevelésünk befolyását elemzik, és magam is végeztem amatőr pszichoanalíziseket, melyek segítettek megérteni, mit miért csinálok tudattalanul. Mivel változtam, sokan már nem nagyon értettek meg, akiket barátaimnak neveztem, s én sem értettem már őket. Ezért jobbnak láttam, ha elválnak útjaink. Az utolsó két évben már éreztem, hogy lassan elég volt Aachenből. Szinte már csak egy olyan személy volt nekem a városban, akiben teljesen megbíztam. Sokat töltöttem az időt egyedül, és esténként a főzés, evés és tévénézés volt a programom.
Majd az élet közbelépett, és kitört a 2020-as világjárvány. A főiskola bezárt, nem tudtam hol gyakorolni, minden addigi pénzkeresési lehetőségem megszűnt, nem tudtam ételt venni és a lakbért fizetni, így hazarepültem Magyarországra, érezve, hogy valószínűleg több hónapot maradok. Amikor landolt a gép, elkezdtem sírni. A járványnak köszönhetően alig volt ember a tömegközlekedési eszközökön, így kisírhattam magamat egészen Tatáig. Éreztem, hogy egy jelentős korszak lezárult és tudtam, hogy ennek most tökéletesen így kell lennie, de mégis: a búcsú mindig nehéz. Hazaérkezésem másnapján megismertem jelenlegi páromat, tehát, ahogy mindig is hittem, Hamupipőkét valahol már várta a herceg. Az életem hihetetlen fordulatot vett, és úgy tűnt, minden álmom valóra válik. A mesterszakot sikeresen befejeztem félig online, félig személyesen helyben. A járványügyi korlátozások viszont a földre sújtották a szórakoztatóipart, így sorra mondták le a színházak, ahova jelentkezést adtam be, a meghallgatásokat bizonytalan időre. Egy-kettőn 2021-ben végre énekelhettem, bár nem jártam sikerrel. Most nagyon nehéz fenntartani a felhőtlen, optimista hozzáállást, mikor minden kiszámíthatatlan ideig lóg a levegőben. Újra a vendéglátásba kerültem, de sajnos nagyon nehezen bírom, hogy ilyen helyen kell dolgoznom 8 évnyi tanulás és várakozás után. Bár hálás vagyok, hogy egyáltalán van munkám, a lelki egészséget mégsem szoríthatom háttérbe. Olyan gondolataim is akadnak, hogy nem vagyok elég jó, vagy sosem lesz belőlem énekes, akinek ez a hivatalos munkája. Magam is megijedtem, hogy a rettenthetetlen optimizmusom most így megingott.
Ezzel az elbeszéléssel újra összeszedhettem mindazt, amiért érdemes kitartanom. Hiszem, hogy Hamupipőkét várja a megérdemelt álommunka is. Köszönöm a kedves figyelmedet, kedves Olvasó, és remélem, hogy a történetem téged is segít a tanulságok levonásában, de legfőképpen az álmaidért való küzdelemben!
Comments