„az Úr házában lakjam életem minden napján" - interjú Havassy Bálint atyával

„Egyet kérek az Úrtól, egy az én vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján.” (Zsolt 27,4)

Interjú Havassy Bálint atyával, a tatai Szent Kereszt templom plébánosával

Igaz, az interjú apropója egy iskolai feladat volt, azonban Bálint atya nem csupán a megszokott interjúkérdésekre, hanem napjaink súllyal bíró, kardinális kérdéseire is választ adott.

- Mi az a jelmondat, amely szerint választotta ezt a pályát, és éli az életét?

- HB: A pappá szentelésemkor és az első szentmisémkor egy szentképet csináltattam, ez szokás ilyenkor a katolikus papoknál. Erre egy jelmondatot szoktunk írni, és én a 27. zsoltár egyik versét választottam: „Egyet kérek az Úrtól, egy az én vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján.” Ez az én papi, újmisés jelmondatom, ez van írva a szentképekre, és ez összefügg a hivatásom történetével.

- Milyen gyerekkora volt, és milyen neveltetésben részesült?

- Szép gyerekkort kaptam, jó emlékekkel gondolok rá vissza. Budapesten születtem, polgári családban. A mi családunk a háború előtt a jómódú polgári családokhoz tartozott. Aztán persze az utána jövő rendszer ezen sok mindent változtatott, de az értékrend ez volt. Amikor négyéves voltam, a szüleimmel és a nálam két évvel fiatalabb húgommal vidékre költöztünk, Mosonszentmiklósra, Győr-Moson-Sopron megyébe. Így hát falun nőttem fel, ott jártam általános iskolába. Ez a kettősség van az én hátteremben, tehát a fővárosi származás és a vidéki, egészséges környezetben való felnövekedés. Először bérelt, kertes házban laktunk, aztán építettünk egy szép, saját házat. Nagyon szerettem otthon, szép gyerekkorom volt, olyan, amelyre mindig szívesen emlékezem.

- Mi vitte arra, hogy a papi hivatást válassza, és a szülei hogyan fogadták ezt a szándékát?

- Ez egy kicsit hosszabb kérdés. Ugye, benne van a hivatásban az, hogy „hívás”, tehát végső soron az vitt rá, hogy az Isten erre hív. De hogy egy kicsit hosszabban válaszoljak rá, én Győrbe jártam a hatosztályos bencés gimnáziumba, ám nem azért mentem oda, mert pap akartam volna lenni. Én nem szerettem a mi otthoni öreg plébánosunkat, Isten nyugosztalja. A bencés gimnáziumban jól éreztem magam, de nem akartam a bencés atyákra hasonlítani, szóval nem ez volt a motivációm, hanem inkább az embereken való segíteni akarás vágya volt az, ami megerősödött bennem. Azt vettem észre, hogy az osztálytársaim, barátaim az otthoni és szerelmi problémáikkal meg minden ilyesmivel egyre többször hozzám fordultak, nekem mesélték el, én hallgattam meg őket. Volt egy olyan időszak, mikor gondolkodtam rajta, hogy talán pszichológusnak tanulok tovább. Én azért otthon is vallásos neveltetést kaptam, és ez nyilván alakult és fejlődött. Tizenhat éves koromban, ’99-ben, részt vettem a „Barátok útja” zarándoklaton, ami most a mi iskolánkban – mármint a Refiben – is van. Ott éreztem meg a hivatásélményt: akkor éreztem úgy, hogy az Úristen hív engem erre a hivatásra. Egészen konkrétan Máriapócson jártunk, és ott a templomban virrasztottunk, éjszakai imádságot tartottunk. Akkor volt egy ilyen élményem,

de nem jelent meg nekem sem az Úristen, sem a Szűzanya, nem hallottam szózatot, csak úgy az ember szívében ez megszületik. Kicsit olyan ez, mint a szerelem, mikor az ember bevallja magának, hogy most már máshogy mennek a dolgok. Akkor én azt éreztem, hogy egyszer pap leszek,

és hogy ez lesz a jelmondatom, hogy „Egyet kérek az Úrtól, egy az én vágyam, hogy az Úr házában lakjam, életemnek minden napján.” Ez tizenhat éves koromban történt, utána még két évig vacilláltam, még nem vállaltam felel véglegesen. A tizenkettedik év félévekor döntöttem. Épp a névnapomkor, Bálint napon, február 14-én jelentettem be otthon a szüleimnek, húgomnak. Meglepődtek, de támogattak benne, és ez azóta is így van.

- Különleges szerepet játszott-e későbbi pályája során az a tény, hogy Ön Rómában is folytatott tanulmányokat?

- Igen, az érettségi után jelentkeztem a győri egyházmegyébe és a papneveldébe, ott töltöttem el két évet, s onnan küldtek ki Rómába, kvázi továbbtanulni. Ott öt évet tanultam. Ez engem azóta is nagyon meghatároz, a stílusomat, látásmódomat, világszemléletemet, mindent. Engem ott jezsuiták neveltek, olasz környezetben tanultam, német környezetben éltem, merthogy a német-magyar szemináriumban voltam. Ez a többszörös kulturális hatás egy nyitottabb világszemléletet adott, amelyből most táplálkozom. Nagyon hálás vagyok a római évekért, mert meghatározzák az életemet. Ha nem lettem volna Rómában, biztos, hogy nem lennék ilyen pap, mint amilyen vagyok, sőt lehet, hogy talán még pap sem lettem volna.

- Tartja-e a kapcsolatot az Önétől különböző pályát választott, régi barátaival?

- Hatosztályos gimnáziumba jártam, és ezért inkább az ottani barátaimmal tartom a kapcsolatot, de nem jellemzően a gyermekkoriakkal. Nyilván az ő életpályájuk máshogy alakult, mint az enyém, de alkalomadtán meg lehetőség szerint tartjuk a kapcsolatot. Többüket például én eskettem, én kereszteltem a gyermeküket.

- Az Ön véleménye szerint milyen hatással van a járványhelyzet a tatai katolikus közösség vallási életére?

- Még benne vagyunk, nem nagyon tudok mérleget vonni, de ahogy most látom, nem panaszkodhatok. Jött az első hullám, amikor nem lehetett miséket tartani. Akkor szerveztük az imádságot mindig este nyolcra a Kálváriára, áldással. Ez nagyon szép volt, sok embert megérintett. Jót tett, a vészhelyzetből tudtunk valami jót is „kihozni”. Most nyitva vannak a templomok, és lehet szentmiséket tartani, s úgy látom, hogy bár vannak, akik elmaradtak, nem csökkent le drasztikusan a templomba járók száma. Gyónásra is megtaláljuk a lehetőséget. Ami rossz és nehéz, hogy távolságot kell tartani, tehát például az ilyen emberi gesztusok, mint kézfogás és az összejövetelek, esti programok hiánya megnehezíti az életet. Most emiatt megtanultam, hogy az egyházközség Facebook-oldalát hogyan kell kezelni, hogyan lehet feltölteni tartalmakat, kicsit aktívabb lettem ezen a felületen - nem is kicsit, sokkal! Ennek is jó hatása van, mert több mindenkihez eljutok. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy ez egy mindenkinek nehéz időszak, de nem teszi tönkre az egyházközséget semmilyen értelemben. Bízom benne, hogy összerázódva, megerősödve kerülünk ki ebből a helyzetből. De azt is hangoztattam, hogy ha egyszer ennek vége, akkor tartunk egy nagy kézrázós, ölelős misét, és megünnepeljük, hogy most már vége.

- Ebben a helyzetben egy pap miként tud reményt adni, illetve segíteni az embereknek?

- Azt hiszem, hogy úgy, mint egyébként máskor is: reményt ad. Arra hívja fel a figyelmet, hogy van ez az élet most a maga nehézségeivel. Néha több a nehézség, mint megszoktuk, de ez még nem minden. Nekünk az igazi célunk az örök élet, és azt egy ilyen járvány nem tudja elvenni tőlünk, mert ezt a reménységet senki nem tudja elvenni. Nem mindig kényelmes az élet, és van benne – ha még ezt szenvedésnek nem is mondanám, de – azért küszködés. Ugyanakkor a betegek, illetve a hozzátartozóik tényleg szenvednek, vagy hogyha valakinek meghal a rokona, akkor az mindenféleképpen szenved.

Jézus Krisztus is szenvedett, és a mi szenvedésünk az övével együtt már hordozható.

Azt hiszem, hogy ezzel tud egy pap most segíteni, hogyha a reménységre és Jézus Krisztus személyére hívja fel a figyelmet. Egyébként is ezt kell tennie egy papnak, de ez most ebben a helyzetben különösen fontos. Ebből a szempontból jó, hogy én is voltam beteg, mert nem érzik úgy az emberek, hogy túl magas lóról beszélek. Annak ellenére, hogy én egész könnyen túlestem a betegségen. Láthatóan én sem vagyok kivétel, én is szenvedtem tőle.

- A következő kérdésem Ferenc pápa személyével kapcsolatos. Ön szerint a pápa szerény és puritán életmódja követendő példa a mindenkori pápák és a hitközösség számára, avagy kevésbé méltó a katolikus egyház legfőbb vezetőjéhez?

- Én szeretem Ferenc pápát, és példaképemnek tartom. A pápaság az évezredek alatt, sok történelmi helyzetet átélt, nagyon sok változáson ment keresztül. Volt, hogy a pápa egy országnak volt az uralkodója, és sok minden ebből öröklődött át a mai korra. Az egész Nyugat-római Császárságnak a kultúráját a pápaságnak kellett átmenteni, ugyebár sok mindent innen örököltünk. De azért az fontos, és ezt Ferenc pápa igyekszik tudatosítani, hogy a pápaság nem egy hagyományőrző testület, hanem a pápának Jézus Krisztust kell képviselnie itt a Földön. Ha innen közelítjük meg, akkor a pápa elsősorban nem egy államfő, nem a vatikáni múzeumok igazgatója, meg nem egy világszervezetnek az elnöke, hanem ő is Jézus Krisztus tanítványa, egy keresztény. A hivatalánál fogva egészen különleges módon, neki meg kell jeleníteni Jézus Krisztust. Ezzel a megközelítéssel sokkal könnyebben megértjük, hogy miért él, beszél így „egy pápa”, mint ahogy azt Ferenc pápa csinálja. Jézus Krisztussal is sokan elégedetlenek voltak, mondván: nem illene egy híres rabbinak így viselkedni. Ő ezzel adott tanítást. Van az a jó magyar mondás, hogy „pápább akar lenni a pápánál.” Én nem akarok „pápább lenni a pápánál”, hanem azt kérdezem, ha a pápa így él, és ezt tanítja, akkor mit tudnék én tőle tanulni. Mert ő a pápa. Ez az én hozzáállásom.

- Önnek mi a véleménye arról a jelenségről, amikor a rendszerváltás előtt teljesen más világnézetet valló emberek később beülnek a templom padsoraiba, és mindig is buzgó hívőknek akarják láttatni magukat?

- A templom mindenki előtt nyitva áll, a templom padsoraiba az ül be, aki akar. Ez eddig világos. Azonban, ha valaki olyat akar láttatni, ami nem igaz, az mindig rossz. Tehát, ne legyünk álszentek! A templomba bárki beléphet, de nem kell megjátszanunk magunkat annak, akik nem vagyunk. Hogy mondjak egy példát: amikor valaki harminc x éves korában, a harmadik férje után még fehér ruhában, elfátyolozott arccal akar bevonulni menyasszonyként a templomba, mint hogyha ő egy szűzlány lenne… Nem, ne legyünk álszentek! Mindenki életének megvan a története, nem kell úgy tenni, mintha az nem lenne.

- Mi a véleménye arról, amikor egy misén a pap vagy egy vezető egyházi személy határozottan politikai állásfoglalásra buzdítja a híveket? Nem egy ilyen esetre volt példa az utóbbi időben.

- Én mindig kerülöm a pártpolitikát, mert az egyháznak a pártok fölött kell állnia. Nyilván mi, papok is állampolgárok vagyunk, a püspök is állampolgár, rendelkezünk a saját politikai véleménnyel, élünk a választójogunkkal. Azonban pártpolitikába belemenni, főleg a szertartások alkalmával, szerintem elhibázott dolog. Többek között azért, mert Jézus sem foglalkozott pártpolitikával, pedig akkor is voltak politikai ellenfelek. A másik pedig az, hogy például az orvosnak is megvan a saját politikai véleménye, de egy orvosban meg kell bízzon, akár jobbos, akár balos az a beteg. Ehhez tudnám hasonlítani a papi hivatást is. Politikai hozzáállástól függetlenül a pap minden hozzá fordulónak lelki atyája kell, hogy legyen, és kár egy-egy pártpolitikai téma miatt embereket kizárni ebből. A harmadik, ami lehet, kicsit furcsán hangzik, az, hogy az egyháznak még akkor is léteznie kell, amikor ezekre a pártokra már nem fog emlékezni senki, sőt lehet, hogy már parlament sem lesz, vagy valami más államforma fog addigra kialakulni. Nem szabad az egyháznak erősen, főleg nyíltan egy-egy párt vagy irányvonal mellett elköteleződnie. Nekünk nem pártpolitikát kell gyakorolnunk, nekünk az Evangéliumot kell hirdetnünk. Ismerünk olyan pártokat, amelyek jobban összhangban állnak az Evangélium tanításával, s vannak olyanok, amelyek kevésbé. Ám még egyetlenegy olyan párt sem létezett, amelyikre azt mondhatnánk, hogy ez a tiszta Evangélium. Ha lenne ilyen párt, az lenne a mi pártunk, de nincs. Ezért az egyház nem pártpolitikai résztvevő, s én ezért nem szoktam politizálni a templomban.

- Az utolsó kérdésem egy olyan dologgal kapcsolatos, amely már hónapok óta lázban tartja a közvéleményt. Ez nem más, mint a koronavírus elleni vakcina. Ön be fogja oltatni magát?

- Én be fogom oltatni magam, már regisztráltam is az oltásra. Nagyon egyszerű a válasz, hogy miért: megbízom az orvosokban. Érettségi után hét évig jártam egyetemre, ebből öt évet a világ egyik leghíresebb teológiai egyetemén tanultam. Orvostudományt viszont nem tanultam, és nem gondolom azt, hogy én mindenhez értek. Az egészségügyi kérdéseket én az orvosokra bízom, azokat ők tanulták, ők tudják. Ha az országos tisztifőorvos azt mondja, hogy jó dolog az oltás, és a háziorvosom is ugyanezt mondja, akkor nem vonom kétségbe a szavukat. Nem fogom azt hinni, hogy hazudnak, vagy lefizették őket, esetleg, hogy rosszat akarnak nekem, vagy hogy ők sem tudják, miről van szó. Én megbízom az orvosokban, ezért beoltatom magam.

Köszönöm az értékes válaszokat, a rendkívül izgalmas és érdekes beszélgetést, a türelmét és a közreműködését!

A beszélgetést lejegyezte: Németh Andor, 12. B