Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák.
Elhagylak titeket, elmegyek messze. Vár a határ, odafönn az ég alja és a Hold között. Megyek csillagokat festeni, amik aztán lehullanak, belepik a várost, eltemetnek titeket is. Addig is, míg megjön a fuvarom, itt vagyok, búcsúzom. Minden, mi vagyok, rátok hagyom, visszatekintek az ablakon. Karcsú törzsetek, virágzó leveletek hiányozni fog bár, de tudom, őrzitek amik vagytok, Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág.
Minden tavasszal felragyog az út, mintha néhány kicsi felhő leült volna, mint egy kismadár, az ágaitokra. Szemlélnek, csodálkoznak, éjjel fénygömbökké változnak. Összecsukódnak és felszállnak, napkeltével legurulnak, illatot bontanak. Széltől szirmonként szétbomlanak, beleszállnak minden lágy kis tincsbe, koszorút fonnak szegény kislány hajába, irigykedve nézitek, mennyivel jobban áll neki a hószín korona. Aztán felsóhajtotok, irigyen megtartjátok magatok, amik vagytok, hóhajú illatok, ti fák.
Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák.
Szagotok megrészegít, elbódít és szédelgek. Az utcán kerítéstől kerítésig megyek, furcsán néznek rám az emberek. Megtorpanok, rátok dőlök, kúszom tovább szégyenkezve, valami fehér lábszár után, csilingelő cipőben. Lehagy, siet - vagy én nem tudok már menni se? Bolond tavasz, enyhe öntudat! Hol van az a csodás télhagyó nap? Mikor én egy pár fekete lakkcipő után szaladtam! Lágy szellő fúj arcomba, józanít, simogat és én kérgednek támaszkodom, te megtartasz engem, te Üllői-úti fa.
Másoknak is így nyíljatok, Üllői-úti fák.
Mutassátok meg, milyen csodásak vagytok ilyenkor, mikor nektársörrel itatjátok át a levegőt, mikor minden halottat életre keltetek. Szálló szirmok zuhatagában egy szerelmespárt elrejtetek. Szőnyeggel borítjátok a kormos, büdös Budapestet, ragyogásotok látszik fönn az égből - remélem. Látni akarom, mit tesztek halálomon. Hogyan vöröslik tőletek egy forradalom, sárgállik az ősz, mint néhány dália, barna, mint a rozsdás szeg a falamban. Aztán levetkeztek, eltűntök a szemem elől, és tavaszig várom, hogy újra lássam egyenes tartásotok, drága fabarátaim.
Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át.
Forró nyári este, mikor a párás levegő a diákvállakra ül, még utoljára csepegtessetek néhány szirmot el, amit majd reggel az utcaseprő kotor messze. Érezzék a tömény édeset, mint kocsmákban a részegek. Nyomjátok fejüket, töltsétek addig romantikával, amíg ki nem csordul minden kis szelíd koponya. Dús levelekkel legyetek őrzői néhány éjféli titkolt csóknak, bújtatója minden szomorú elválásnak, itatóspapírja könnyel irt leveleknek. Tartsátok magatok ahhoz, amik vagytok, terapeuták az utcán, mélyszagú- finom fák.
Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjúság, Üllői-úti fák.
Mintha minden úgy lenne, ahogy én hittem. Mintha örökké képes lenne az ember primabalerinák súlytalan léptei után dübörögni. Hogy utolérhető a vágy, amit az első napsugár szabadított ránk. Hogy nem kell szégyenkezni minden bolondulás után, van esély, legalább a nyár végéig. Gyönyörködtessetek minden lányt, hagyjátok, hadd szedjenek gyökereitek alól csokrot az udvarlók. Hozzatok kis ibolyát, tápláljatok néhány elszórt tulipánt, méhek által összehordott csillagvirág. Legyetek virágárusok, tartsátok magatok ahhoz, növényszagú, szerelmes fák!
Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák.
Itt van a nyomunkban a halál. Itt az ősz, titeket vár. Elkap és elveszi minden virágotok, megfoszt minden ruhátoktól. Megszégyenít, lecsupaszít, akarja, hogy sírjatok. Ti mégis kitartotok, új ruhákba öltöztök, szinesebbe, illatosabba, visszavágtok az ősznek, arcába nevettek, majd levetkeztek. Szétválnak a szerelmesek, akik törzsetekbe vésték a neveiket, aztán tavasszal, ha gyönyörködnek bennetek és észreveszik a véseteket, újra felhívják a kedveseket. Sírva, virágsziromban térdepelve összeölelkeznek, aztán puha levélágyon eleresztik összefont kezeiket. Látjátok ti fák, megannyi sorsot tartotok markotoban!
Kosztolányi Dezső - Berta Boglárka
תגובות