A szerény ebédlőben a cellafehér börtönfalak társaságában csupán egy viharvert vitrin álldogált – az is inkább csak úgy éteri magányában, mellékesen, ahogyan illik, amikor három generációnyi csőcselék vasárnaponként a jobb napokat látott sík asztalnál feszített, elátkozván ki-ki a saját sövénykerítése mentén húzódó teljes szomszédságát. Mindezt a legnagyobb meghittségben, természetesen. A vitrin egyetlen éke egy ősrégi aszú volt, ami ezeken az alkalmakon arcátlanul sejtelmesen kacsintgatott ki az egy szem, teljes apátiától szendergő gombasörényes kisfiúra a széjjelkarcolt üveglapok mögül.
„Bárcsak tudnám, mi titok lapul abban a palackban!”-sóhajtozott ilyenkor a szőke, csupasörény kisfiú a spenót tetején lubickoló, irreverzibilis denaturáción átesett tojásfehérjék hősi maradványai felett.
Az aszú kacsintgatása az idő csörtetésével egyre kevesebbet vigasztalta a kerekasztal legkisebb lovagját, bár még mindig ez volt a helyiség egyetlen említésre méltó tartozéka.
Egy negyed emberöltővel később azonban gombasörényes, levált cipőtalpú, barna fiatalember lépett be az ebédlőbe. Gombapörköltre volt hivatalos, bár ránézésre az Ozora fesztiválra illett volna inkább, de legjobb esetben is a Göncölszekér bevásárlókocsijának legtávolibb kiforgatott sarkaiba. Ahogy a táskás szemű gyászhuszár agyongyötört egyetemista pózba vágta magát az elsőszülötteknek kijáró királyi hokedlin, szülőanyja csak úgy udvariasságból kérdezősködni kezdett méhének gyümölcse felől.
- Hogy megy az egyetem?
- Jól. Otthagytam – válaszolta a csupaborosta ifjú zsigerből, régi életét egy uborkasalátán át szemlélgetve. – Hát a nagymama?
- Jól. Itt hagyott – hümmögte a gazdatest tésztaszűrés közben.
- Hm.
- Egyébiránt szép az időjárás – fűzte hozzá Nobel-díjas megállapítását az érdekfeszítő beszélgetéshez az ifjú langaléta csupavérnyomás anyja.
Az asztal közben megteríttetett, a menü undorító volt. Halott lakoma hentergett szanaszéjjel a fehérre ravatalozott terülj-terülj asztalkán, eutanáziáért könyörgött a nagymama ezüst étkészlete; más szóval örömünnepre készülődött a háztartás. A mannavacsora legalább kiegészítette a csodás környezetet, melyben nyoma sem volt emberi életnek; nyaralós hűtőmágnesek, családi fotók hiányának jajveszékelése csobogott ki a falakból, az festette fehérre őket.
Az elrongyolódott, kiégett kenyérkereső megérkeztével kezdetét vette a vadak táplálkozása elüszkösödött testű áldozatuk teteméből.
- Mi lesz így a sorsod? – érdeklődött már-már majdnem őszintén a szülőatya. Tudniillik, éppen nem volt futballmeccs a televízióban.
- Szétstoppolom a kontinenst és szeretetteli vadházasságban fogok élni egy biológia szakos vörös lilinnel, kölcsönös megbecsülésben.
Hirtelen kongó üresség telepedett a helyiség összes mosogatnivalójára, majd felhőtlen oda-vissza gyermeki kacaj töltötte be a repedéseket a síró-szuszogó mennyezeten - a szülőké. A borosta múmiaként meredt élettelen szemgödreivel a pukkadozókra mindeközben, mint aki nagy mestere a tréfamesélésnek. A determinált atomokra hullás előtt a rég elfeledett aszú rásunyított a családfőre.
- Igaz is, nyissuk ki a gazembert! ilyen mulatságra tartogatta szegény öreg nagyapám, Isten nyugosztalja! – villant fel szürkeállományában a zseni gondolat, testidegen, eszelős mosolyát mámorosan körbejártatva a börtöncella dicsfényben felvillanó romjain. Ahogy felmászott a családi örökségért az egyik szerencsétlen hokedlire, egyensúlyoznia kellett, hová teszi temető-májának, kisvérkörének súlypontját, nehogy bántódása essen a palackozott kincsnek – sosem élné túl a veszteséget. Kalimpálása egy megelevenedett, sátáni madárijesztőhöz tette hasonlóvá.
A legény szívének még ép része elszorult: pillanatokon belül fény derül gyermekkorának szőke-sörényes legnagyobb titkára.
- ’16-os évjáratú, saját szüretelésű, innen a Kopasz-hegyről… - fogott bele a család egész históriájának Ádámtól és Évától tekintve egyetlen érdemi történetébe a kacsalábon forgó entitás.
Egyszeriben a kőkori hokedli nem bírta tovább a veszedelmes kalandsorozat súlyát elviselni tömör bükkfa lelkén – egyik lábikója jobb világra bicsaklott, többi tartozéka belevágódott a földön hentergő krumplihéjas újságpapír ágyba, kiegészítve az absztrakt kompozíciót. Az idősebb borostás vázrendszere trambulinozott egyet a förtelmes linóleumpadlón, az aszút szorongatva diadalmasan. A pillanatnyi sokk hatására nagyot szorított szegény üveg nyakán, amelynek szilánkos pusztulása után már bugyborékolt is orrán-száján csonkjaiból a profán nedű, elviselhetetlen bűzzel kábítva el áldozatait, bemocskolva mindent, ami útjába került égen és földön egyaránt.
Senki nem kacarászott többet, nem sietett segítségért, pupillájukból kihunyt az élet csillogása – csupán a gombapörkölt maradványainak vigasztalhatatlan könnyei töltötték be a világűrt.
„Megromlottam.”
Topos Annabella, 12. b