Németh Krisztina tanárnő tizenhárom éve erősíti a Refi tanári karát. Számos tanítványa ért el matematikából és kémiából is szép eredményeket. A mindig kedves és energikus tanárnőt, aki 2024 szeptembertől a hetedikesek osztályfőnöke, többek közt saját diákkoráról és a természettudományok megbecsültségéről kérdeztük.
Keveset tudunk tanáraink diákéveiről: megosztana pár részletet arról, hogy milyen diák volt Ön?
Orosz tagozatos osztályba kerültem; amikor az általános iskolát kezdtem, ez volt az egyetlen idegen nyelv. Ha a szülők azt szerették volna, hogy jobb képességű diákokkal kerüljön egy osztályba a gyerekük, akkor ezt az irányt választották.
Eminens diák voltam: a szorgalmas, mindent megtanuló, visszahúzódó, csendes típus. Nem voltam semmiből annyira kiemelkedő, de színötös bizonyítvánnyal végeztem az általános iskolát. Azt mindig tudtam, hogy reál beállítottságú vagyok, hiszen a matematikáért rajongtam, de azonkívül másik kedvenc tárgyam nemigen volt. A matematikát szerettem és kész!
Középiskolában általános irányultságú osztályba jártam. Ott is eminensen, a háttérben maradva, szépen mindent megtanultam. Az osztályfőnököm, Jutka néni (Bognár Istvánné, aki gimnáziumunk alapító tanára is volt) kvázi pótosztályfőnökként tekintett rám: ha bármilyen szervezési feladat volt, akkor nagyon szívesen segítettem. Annak idején például mindig jártunk ősszel szüretelni. Oda kellett táblázatot készítenem és azt vezetnem. Mindig húztuk a strigulákat, hogy ki mennyit szedett az adott nap. Olyan volt ez, mint most például a papírgyűjtés. Pénzt nem kaptunk érte, ez inkább egy afféle munkára szoktatás volt.
Az osztálykirándulások szervezésében is részt vettem. Tudtam, hogy a szervezés és a matematika nagyon közel áll hozzám, és innen, illetve abból, hogy édesanyám is tanár, jött az, hogy ezzel foglalkozzak a jövőben.
Mikor döntötte el, hogy tanítással szeretne foglalkozni? Esetleg valamilyen esemény vagy személy hatására választotta ezt a pályát?
Ahogy már mondtam, általános iskolában is nagyon szerettem a matematikát, sokszor segítettem osztálytársaimnak is, tehát egyértelmű volt a választás. Ha valakinek problémája volt, tudta, hogy hova kell fordulni: „Majd a Németh Kriszti elmagyarázza!” Ez megmaradt a középiskolában is. Totál egyértelmű volt már akkor is, hogy szeretek magyarázni és segíteni a többieknek. Automatikusan adódott.
Ilyen szempontból meghatározó személy édesanyám volt, aki szintén matematikatanár. Nagyon nehéz úgy pályát választani, hogy azt sem tudja az ember, mivel jár egy adott szakma. Sokkal könnyebb volt úgy döntenem, hogy mindezt láttam a szoros családi környezetemben. Otthon is voltak nálunk tanítványok, tehát tudtam, mit csinál anyukám nap mint nap. Középiskolában tanított, szerettem oda is menni, főleg, amikor nyáron a tanárok hamarabb bementek az iskolába, mint a diákok. Húgom és én mindig mentünk édesanyánkkal. Ott bohóckodtunk, labdáztunk a tornateremben a többi kolléga gyerekével. Így számomra az iskola a második otthon volt.
Arra ugyan már válaszolt, hogy miért a matematikát választotta egyik tárgyául, de a kémiáról még nem mesélt. Miért esett a választás erre a tantárgyra?
Az utolsó pillanatban választottam. Amikor én végeztem, akkor még a matematika mellé fizikát vagy ábrázoló geometriát – ez ugye ma már nincs is ebben a formájában –, illetve számítástechnikát lehetett választani. Ilyen párosításban voltak a tanárképzések. 11-12. osztályos lehettem, amikor megjelent a vidéki egyetemeken a matematika-kémia szak. Én úgy éreztem, hogy a fizikát nem értem eléggé. Egy fizikai folyamatot vagy számolást akkor tudunk megérteni, ha belelátunk a rendszerbe és tudjuk, hogy mi történik. Én ezt fizikából nem éreztem, pedig faktos is voltam. Akkor még nem is volt kémia fakt. A kémiánál éreztem, hogy jól átlátom a rendszert és a folyamatokat, így erre esett a választásom.
Az egyetemen mindig is jobban ment a matematika, viszont amikor elmentem az Árpádba tanítani, akkor kémia szakosra volt szükségük. Ekkor kezdtem el magamat belevetni a kémiába, és minél logikusabban felépíteni a tananyagot. Ekkor írtam a még ma is használt jegyzeteimet is. Picik voltak még a fiaim, és rá voltam kényszerítve a kémiára. Mélyen beleástam magamat, hiszen az Árpád rákényszerített erre. Azt gondolom, ezáltal magas szintre eljutottam kémiatanítás szempontjából. Viszont a matematika visszaszorult. Nagyon hiányzott, hogy a számomra kedvesebb tantárgyban nem volt lehetőségem annyira elmerülni. Azóta egyre jobban szeretem a kémiát, annak ellenére, hogy ez először egy kényszer szülte választás volt. Most már azt mondanám, hogy körülbelül ugyanannyira szeretem a két tárgyat.
Előbb már említette előző munkahelyét, az Árpád Gimnáziumot. Hogyan élte meg a váltást, mik a tapasztalatai a Refiről, mint közösségről? Hogyan változott az iskola az idők során?
Ott kezdeném, hogy miért váltottam. Az első okot már korábban említettem: a két tárgyam közül a matematikát szerettem jobban, ott viszont egyértelműen a kémiát jelölték ki a számomra. Itt azt a lehetőséget kaptam, hogy több matematikát taníthatok.
A másik ok inkább világnézeti. Nem szeretnék semmi rosszat mondani az Árpádról, hiszen jó képességű gyerekek tanulnak ott, és a tantestületi közösség is jó volt. De egy vallásos családból származó gyereknek a neveltetése másabb, mint egy olyan gyereké, akinek egyáltalán nincs ilyen jellegű kötődése. Én ebből tudok építkezni, hiszen a nevelésnek az alapja elsősorban mégiscsak a család. Egy keresztény szemléletű családból talán nagyobb tisztelettudással érkeznek a gyerekek, és ott jobban is figyelnek egymásra. Ez erősebb a Refiben: az egymásra figyelés, a tanárok tisztelete. Itt a gyerekek szociálisan kicsit érzékenyebbek. Stabilabb a családi háttér. Ott voltak jó képességű, de hányatott családi háttérből jövő gyerekek, akiknek a nevelése sokkal nehézkesebb volt.
Miért pont a középiskolás korosztályt választotta?
Én nem tudnék kicsikkel foglalkozni. Egészen máshogy kell bánni a különböző korosztályú gyerekekkel. Más súllyal esik latba a gyerekek szakmai és pedagógiai fejlesztése. A kicsiknél az utóbbin van a nagyobb hangsúly. A tanító néninek nagyon sokat kell még az otthonról hozottakhoz hozzátennie, illetve azokon alakítania. Nekem ez nem menne; azt gondolom, én szakmailag tudok többet adni. Ez igaz a gimnáziumra is: nem mindegy, hogy egy hetedikessel vagy egy faktossal van épp órám. Szívesebben dolgozok azokkal, akiknél már nem a fegyelmezési vagy nevelési problémákkal kell foglalkoznom, hanem a szakmaiságot tudom átadni. Azzal, amit én megértettem és logikusan felépítettem, azzal a diák el tudja érni a kitűzött céljait. Én ebben vagyok jobb. Ezzel nem azt mondom, hogy a másik nem fontos, de mindenkinek tudnia kell, hogy ő mire alkalmasabb. Nekem a pedagógiai nevelésbe mindig több energiát kellett belefektetnem, a szakmai fejlesztés pedig könnyebben ment, magától értetődőbben tudom csinálni. Fel sem merült bennem, hogy kicsikkel foglalkozzak, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy még nagyobbakat tanítsak.
Annak idején úgy kerültem ki az egyetemről, hogy ott is a szakmai rész volt a hangsúlyos. Azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagálok egy osztálykonfliktusra, őszintén szólva megérzésből csinálom, mert nekünk ezeket nem mutatták meg. A mi időnkben volt az egyetem, a tanár- és a tanítóképző. Az utóbbi két helyen sokkal többet foglalkoztak a pedagógiával, ezzel szemben az egyetemen mi minimális módszertant tanultunk. Nem mutatták meg nekem, hogyan kell az ilyen szituációkat kezelni. Jobban is tartok az ilyen problémáktól.
Ön nemcsak szaktanár, hanem osztályfőnök is. Ráadásul nem is akármilyen, hiszen Öné volt iskolánk második, 6 osztályos képzésében résztvevő osztálya, és idén is hetedikesek osztályfőnöke lesz. Milyen kihívásokkal jár ez a szerep, mik az előnyei és a hátrányai a hatosztályos képzésnek?
Az előnye az, hogy kisebb kortól tudjuk őket formálni, hosszabb időm van az alakításukra. Hátrányai is vannak, ezek a serdülőkori problémák. Aki 4 osztályos képzésre érkezik, az általában ezeken már átesett az általános iskola végére, és mire bekerül kilencedikbe, addigra ezek a változások lezajlottak, háttérbe szorulnak, tehát a „gyerek” kicsit érettebben érkezik ide. A hatosztályosba bekerülő diákoknál viszont elvágjuk a serdülőkort: azt a két évet, amiben feszegethetné a határait és megtanulná, hogy mi az, amit még szabad, és mi az, amit nem, vagyis meddig mehet el. Ehelyett bekerül hetedikbe, megint ő lesz a legkisebb, ezért jobban is tartja magát a szabályokhoz. Ezzel azonban elhúzzuk a serdülőkori problémákat. Nevelési szempontból az első 4 év szerintem nehezebb a hatosztályos képzésben, mint a négyosztályosban.
Ahogy korábban is mondtam, nekem mindig nehezebb volt az oktatás-nevelési folyamat nevelési része, nehezen is tudom megfogalmazni az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Helyette inkább a saját viselkedésemmel próbálok példát mutatni. Azzal, hogy nem teszek különbséget abban, ki honnan jött, vagy abban, hogy ki az okosabb: mindenki ugyanazt a figyelmet kapja. Nemcsak a saját osztályomban, hanem máshol is. Az általam képviselt értékek szerint cselekszem, és ezzel egy mintát adok. Minden diák előtt van sok minta: elsősorban természetesen a szülők, aztán az általános iskolai, majd a középiskolai tanárok stb... Ezekből fog a diák építkezni: kiválasztja a számára szimpatikus tulajdonságokat, és ezeket beépíti a magába, a negatívakat pedig kihagyja. Így alakítja a saját személyiségét.
Számomra osztályfőnökként egy ilyen jellegű feladat sokkal nagyobb kihívás, mint egy szakmai. Egy közösséget kialakítani sokkal nehezebb, mint egy tantárgyat megtanítani. Nem egyszerű megtalálni a helyes arányt: azt, hogy mennyire engedjek egy diákot közel magamhoz úgy, hogy azért tartsam a távolságot is, úgy, hogy meglegyen a tisztelet is a részéről. Ez diákonként más és más. Egy zárkózott gyereket közelebb engedek magamhoz, hogy jobban megismerjem. Másik dilemma: mennyire érvényesítsem a saját akaratomat, mennyire hagyjam rájuk? Az se jó, ha mindent én tartok a kezemben és enyém a gyeplő, hiszen önállóvá kell őket nevelni. Egy gyereknek 18 éves korában már igenis van saját elképzelése, hogy mit szeretne, hogyan tovább. Ennek ellenére mégis irányítanom kell valamelyest az ő elképzelését. Ez a „húzom-vonom” nagy kihívás.
A saját érzelmeimet ésszel kell kezelnem. Nagyon racionalista vagyok. Minden dolgot racionális alapon próbálok megoldani. Az, hogy én érzésből reagáljak valamire, az iskolában elfogadhatatlan. Pont ezért vagyok tanár. Egy tanárnak nagyon erősnek kell lennie ilyen szempontból, kontrollálnia kell az érzelmeit, és nem szabad a gyerekekre kivetítenie őket. Egy hangulatember nem tud ennek eleget tenni. Vannak olyan pedagógusok, akikre a diákok rettegve néznek: „Vajon mi várható, vérengzés, dolgozat?” Ez szerintem a legrosszabb tanártípus. Az a jó tanár, aki a saját érzelmeit, problémáit ki tudja zárni, amikor belép a terembe. Lehet, hogy van neki családi vagy egyéb személyes háttérproblémája, de ezekből ne vegyen észre semmit a diák. Ezt én letettem otthon, becsuktam az ajtót, és ide már egészen máshogy kell érkeznem. Nem egyszerű pálya ez.
Mit gondol a tanár szakma megbecsültségéről? Hogyan lehetne ezen javítani?
Amikor én kezdtem, akkor még büszke voltam: „Én most egyetemista vagyok, belőlem tanár lesz!” Ez most már nem csak az anyagi megbecsültségről szól. Ha ma megnézzük: „Hú, ő orvosi egyetemre jár, ő viszont csak pedagógus lesz…” Már a középiskolában kezd kialakulni az a hierarchia, hogy a legjobb tanulók mennek jogásznak, orvosnak, mérnöknek. Ki megy tanárnak? Hát az, aki nem volt jó orvosnak, de tudja azért valamennyire a biológiát meg a kémiát. Már a középiskolások között is ez a vélemény, nem csak a felnőttek körében. „Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.” Én végig kitűnő tanuló voltam, lehetett volna belőlem orvos, de én tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Ma már sajnos kevés ilyen diák van. Akik egyetemre mennek, azok nem ebből a rétegből kerülnek ki. Ez egyértelműen összefügg az anyagi elismertséggel is. Hiába szeretne egy kitűnő tanuló tanítani, ha szeretne utazni is, meg egy szép házban lakni stb… Az embereknek vannak ilyen igényeik.
Én is voltam olyan élethelyzetben, hogy ott álltunk a szintén pedagógus férjemmel egy kétszobás lakásban két gyerekkel. Mind a ketten nagyon szerettük, amit csináltunk, de innen hogyan tovább? Van-e nekünk perspektívánk? Ő elment egy mérnök-közgazdász képzésre, én pedig egy szakközgazdászra vállalkozás szakirányon. Szerencsém van, mert ő volt az, aki a gazdasági diplomájával olyan irányba tudott elindulni, amellyel képes nekünk stabil anyagi hátteret biztosítani. Így én maradtam pedagógus, foglalkozhattam tovább a gyerekekkel. Tény, hogy ő jóval leterheltebb, hiszen elmegy reggel hétkor és este nyolckor jön haza. Ezt én nőként kevésbé tudtam volna megcsinálni, de akkor úgy voltunk vele, hogy lépnünk kell. Azt, hogy kinek jön majd be, az elején még nem tudtuk.
Egy családban, ahol két pedagógus van, az anyagiak különösen nagy kihívást jelentenek. Nincs ötletem, hogyan lehetne ezen változtatni. Fontos lenne a tanárok anyagi megbecsültsége, ami talán hozná magával a társadalmi elismertséget is.
Érzékelhető a természettudományos tantárgyak fokozatos leépítése. Milyen új kihívásokat jelent ez a tanárok számára?
Azért kellenének a természettudományok (plusz a matematika), mert a gondolkodásfejlesztésben jók. Kovalens kötés nélkül elvan az ember, ezt kimondhatjuk. A probléma ott van, hogy a reál tárgyak visszaszorításával a racionális gondolkodás fejlesztésének a lehetőségét veszik el. Lehetetlenné válik az összefüggések megláttatása, a logikai láncolatok megértése, az, hogy minden épül mindenre. Csakúgy, mint a kémiában: a legkisebb részecskétől elkezdem és megyek tovább a következő szintre: molekulák, ionok, anyagi rendszerek, keverékek, folyamatok, minden. Ezt a reál tárgyak szerintem sokkal jobban fejlesztik, mint a humánosak. Nyelv persze kell, mert anélkül nem tudunk létezni, kommunikálni. Egyébként senki nem kérdezett meg minket, amikor ezeket az óraszám-változtatásokat eldöntötték. Ezzel degradálják a tantárgyak mellett a kritikus gondolkodás szerepét is. Ahhoz, hogy valaki a gyártósor mellett álljon, nem kell gondolkodni. Ez nem az én mondásom. Ez lehet, hogy egy központi cél. Nem abból lesz mérnök, nem abból lesz virológus, aki nem gondolkodik. Arra borzasztóan büszke vagyok, hogy több orvos került már ki a kezeim közül. Azt érzem, hogy ezáltal a társadalomnak tudtam hasznos embereket adni.
A lexikális tudásnak 20-30%a marad meg. Akkor miért tanulunk? – kérdezhetnéd. Hát azért, hogy hálózatokat építsünk ki a fejünkben. Úgy lesz az ember egyre okosabb, ha ezeket az információkat össze tudja kötni a szinapszisokon keresztül. Minél több az ilyen útvonal, annál jobb. Ezt kéne fejleszteni. Legyenek összefüggések. Az információ elveszik, de ezeket a szinapszisokat utána bármikor tudjuk használni és újból felépíteni.
Mindig szoktam mondani, hogy aki eljön kémia faktra, az kap heti plusz három matekórát. Nem fizika-kémia-földrajz-biológiának kéne a fejünkben lennie, hanem hogy azt érezze a diák: ezek nem külön diszciplinák, hanem a természet, ami körülöttünk van. Ezt próbáljuk különböző oldalakról vizsgálni: én az anyag oldaláról, a fizikus a folyamatok leírásának az oldaláról. Ezt az egységet próbáljuk megtanítani, csak nem mindig érzik a diákok. Hozzáteszem, néha a tanárok sem. Függ a hozzáállástól, hogy akarok-e kapcsolódni a másik kollégához, tudom-e az ő munkáját segíteni vagy nem.
Hogyan néz az idei tanév elébe? Milyen kihívásokra, feladatokra számít?
Egy tanár számára minden tanév kihívás, mert mindig találkozik új gyerekekkel. Nekem az idei különösen új lesz, hiszen hiába voltam már kétszer hat évfolyamos osztály osztályfőnöke (egyszer az Árpádban, egyszer itt), az elmúlt években inkább nagyokat, tizenegy-tizenkettedikeseket tanítottam, úgyhogy hirtelen váltás lesz ismét kisebbekkel dolgozni. Ebben a tanévben nem is lesznek érettségizőim, az óráim egyharmad részében az osztályommal fogok találkozni. Más problémákkal fogok szembesülni, más gondolkodásmód kell a hetedikesekhez, mint a végzős faktosokhoz. Ráadásul a harminchárom fős osztályból csak öten tataiak; legalább 15-20 különböző közegből jövő gyereket kell – matematikai kifejezéssel élve – közös nevezőre hozni. Ez nehéz feladat, persze megvannak a szépségei is. Tehát van bennem egy belső feszültség, de lelkesedés és izgalom is, és összességében örömmel nézek a következő időszak elé.
Végül pedig: mit üzen a diákoknak?
Az jut eszembe, hogy a nagyoknak üzenjek. Olyan sokan negatívan, kritikusan állnak ma a dolgokhoz, akár saját jövőjüket is ezen a szemüvegen át szemlélik. Én mindenhez pozitívan állok hozzá, és úgy látom, hogy ez a stratégia működik. Ha pozitívan állok a dolgokhoz, és a céljaimért, pl. az érettségiért vagy a felvételiért tudatosan dolgozom, akkor annak sikerülnie kell. Sikerülni is fog. A kicsiknek azt mondom: biztos félnek most a sok újdonságtól, az új iskolától, közösségtől, de gondoljanak arra: az volt a céljuk, hogy bekerüljenek a refibe, és ide járhassanak. Ez sikerült. Érdemes nem félelemmel, hanem örömmel tekinteni a hat év elé. Hidd el: jó lesz ez, jól fogod érezni magad! A hozzáállás determinálja azt, ami az eredmény lesz. Ez nagyon csúnya mondat volt?
Nagyon szép mondat inkább. Végszónak is tökéletes. Köszönjük szépen az interjút!
Comments