Elöljáróban:
1. Nem szeretnék tanácsot adni, hogyan csináljátok végig a gimit.
2. Arról sem szeretnék okoskodni, milyen 10+1 lépést kövessetek, hogy bejussatok az áhított egyetemre, munkahelyre…
3. Arra sem tudok tuti befutó praktikát adni, hogyan jöjjetek rá, egyáltalán mik legyetek, ha nagyok lesztek.
Kedves tatai refisek!
Nem tudom ezekre a választ. Mást jelentett tíz évvel ezelőtt (de elrepült az idő…) gimnazistának lenni, mint most. És ezeket a sorokat még januárban kezdtem el írni Nektek… A Covid-időszámítás óta pedig még inkább nem tudom, milyen a helyetekben lenni. És nem szeretnék úgy tenni, mintha tudnám.
És abban is biztos vagyok, hogy már bőven elég tanácsot, véleményt és „ki mit tenne a helyedben” kezdetű mondatot végighallgattál, aki ezeket a sorokat olvasod. Egy ponton túl pedig képtelenség többet befogadni belőlük. Élni és dönteni, dönteni és élni kell. Az idő telik.
Így hát a történetemet szeretném megosztani veletek, azt, hogy mi mindenre tanított meg egy kis liszt, víz és élesztő. A változásnak íze van.
1. Ízlelni – ételallergiától a slow foodig
Habár nem jelzik a tesztek, de kísérletezés és sok kínlódás után úgy néz ki, megtaláltuk a gondot, s az orvosom is megerősítette: látványosan csodálatosabb az életem tejfehérje nélkül. Lassan egy éve lesz, hogy teljesen át kellett alakítanom az étkezési szokásaimat. Elképesztő lemondásokkal járt. Aztán teltek a hónapok, s egyre jobban lettem. Sőt! Elkezdtem új ízeket, ételeket felfedezni. (Nem mondom, a sajt azóta is hiányzik…) Elkezdtem tudatosan bevásárolni: nem össze-vissza mindent, és össze-vissza enni. Elkezdtem mindent magamnak elkészíteni. (Nem olyan könnyű gyorséttermekben tejszármazékmentes ételre bukkanni…) Elkezdtem az étkezésre és az étel elkészítésére időt szánni, amennyit megengedhetek magamnak persze…, elkezdtem ízlelni, elkezdtem élvezni az alkotást és minden egyes étkezést. Nem rohanok végig rajtuk. Ez a slow food-mozgalom. S tudjátok, nemcsak az étkezésről tanultam ezek közben… Hanem, hogy az életben is megéri lelassítani pillanatokat és megélni őket. Megéri nem végigloholni a gimis éveken, vagy most ezeken a rendkívüli hónapokon és megpróbáltatásokon, hanem élni. Ahogy lehet. Felfedezni benne az ízeket, az illatokat, ami romlott, azt pedig kidobni…
2. Az élesztőt nem lehet sürgetni – kapkodástól a türelemig
Lassan egy éve lesz már, hogy egy új hobbi bontakozott ki az életemben: kelt tésztából sütni és alkotni. Bogyópékségnek hívom.
Egyáltalán nem járok boltba pékáruért; itthon készítek el mindent, kísérletezek, formázok, alkotok. Ráadásul isteni finomak. A kelt tészták alapját az élesztő vagy a kovász képezik. Nos, egyiket se lehet siettetni. Nem lehet sürgetni, nem lehet kapkodni. Megfelelő időt kell hagyni nekik arra, hogy munkálkodjanak, hogy növekedjenek, hogy érlelődjenek. Apropó, nem hiába beszél Jézus a kovász példáján keresztül az Isten országáról… Mert Isten tervei, álmai az életünkre nézve és az Ő uralma a világban fokozatosan, lépésről lépésre bontakozik ki, bomlik ki a maga idejében. A Tiedben is. A kovász példája, amit a saját szememmel is tapasztalok a konyhámban, arra tanít, hogy merjem a kapkodás helyett a türelmet választani. Merjem az önmagam irányítása helyett Istenre bízni az életemet: formáljon, érleljen, bontakoztassa ki tervét bennem.
3. Rutin is meg nem is – a gyakorlatok és a spontaneitás tánca
Jó pár kenyér megsütése után rájöttem valami nagyon fontosra: ezt nem lehet rutinból csinálni. Akárhányszor rutinból vágtam bele, képzeljétek, nem sikerült a cipóm. Mert a kenyérkészítés az igazából a gyakorlat, azaz a tapasztalat és a spontaneitás tánca és játéka. Van, amit mindig ugyanúgy kell tennem, de a tészta állagának függvényében különböző spontán döntéseket kell meghozzak a készülő kenyerem kapcsán. Még egy kis víz hozzá, vagy még egy kör hajtogatás… Annyi mindentől függ, mire van szüksége a tésztának. Ez a folyamat pedig arra nevel engem, hogy engedjek teret a spontaneitásnak a mindennapjaimban, ugyanakkor, ami elsajátítható, ami felelősségem, amit meg kell tanuljak, annak eleget tegyek, és a felhalmozott tudás tapasztalattá érjen bennem.
4. Ízfokozók nélkül – a semmi pofozgatásától a tartalomig
Elképesztő, milyen terjedelmes összetevőlista tud lenni egy bolti, csomagolt kenyér leírásában. (Amiket régebben nagyon szerettem.) Van valami ezekben a fokozókban: mindig kevés lesz, amit eszel, és még többet akarsz belőle.
Aztán, ahogy feljebb írtam Nektek, rákényszerültem, hogy magam készítsem el ezeket. És amikor az első szelet saját kenyerembe haraptam, jöttem csak rá, hogy bizony, a tartósítószernek íze volt, és a levegős semmi volt pofozgatva. Ez a szelet kenyér pedig laktató, s még súlya is van. Tudjátok (jaj, de sokszor írom ezt, bocsi az ismétlésért…), nagy bátorság kell ahhoz, hogy az életben (és itt most nem az evésre gondolok) merjünk ízfokozók nélkül élni. Hogy merjünk tartalmas életet élni. Hogy merjünk szembenézni a valósággal és megélni azt. Biztos vagyok benne, hogy képesek vagytok erre a bátorságra, képesek vagytok bátorsággal megélni az előttetek álló kihívásokat. Igen, Te is, aki már itt jársz az olvasásban. Krisztus az, aki erőssé és bátorrá tesz. Szerintem Vele csak jó társaságba lehet keveredni…
5. Találkozás – kenyértől a krisztusi találkozásig
Az egyetemistákkal a gyülekezetben (persze a járvány előtt) pár hónapja az úrvacsorás alkalmaink előtt elkezdtük közösen elkészíteni és megsütni az úrvacsorai kenyeret. A legmeghatóbb pillanatok egyike a számomra, amikor kezünk munkáját ajánljuk fel Istennek: a sokszor töredezett, „nem-működött-jól-a-sütő”-kenyerünket, a törékenységünket odaadjuk, s Ő Szentlelkének jelenlétével megajándékozza közösségünket az úrvacsorában.
Megtöröm a kenyeret. Krisztus teste megtört érted. Nyújtom a testvérnek. S a megtörtségünkben Krisztus megtörtsége által erőre kapunk.
(Itt most nincs „tudjátok” rész. Csak itt hagyom ezt a találkozást Nektek.)
Zárásképpen: A közel egyéves Bogyópékség utam óta rájöttem: a változásnak íze van. Te mit sütsz ki belőle?
Szeretettel egy büszke tatai refis öregdiák, éppen debreceni egyetemi lelkész: Bogyó Zsófia