Will Todd Mass in blue című miséje (2003 - hallgass bele egy picit a credo-tételébe) különös és megdöbbentő élmény, hiszen száz százalék jazz-élményt ad, miközben egy katolikus mise tematikájához kapcsolódik, és ugyanúgy megtalálható benne a Kyrie, Gloria, Sanctus, Benedictus és a többi tétel, mint pl. egy Bach-misében. A kórus, valamint a szoprán szólista latinul énekelnek, olyan erővel, hogy az ember legszívesebben azonnal táncra perdülne. Működhet-e egy ilyen fúzió? Nem blaszfémia-e összehozni a szent tartalmakat és az évszázados rítusokat egy meglehetősen profán zenei stílussal, amelynek egyik fő jellemzője az improvizáció (és végső soron a szabadság...)? Szélesebb aspektusból vizsgálva: beemelhető-e a szakralitás, az istenes téma a kortárs művészeti ágakba, anélkül hogy megbotránkozást keltene? - erre a témára reflektál az itt következő szövegében Gerencsér Tímea, 12. B osztályos tanulónk.
A kortárs szakrális művészet
A művészet lényege szerintem az, hogy az alkotó kifejezze érzéseit, megjelenítse az őt foglalkoztató témákat az alkotásában. Ez ma éppúgy lehet a vallás, a szakralitás, mint évszázadokkal ezelőtt. Az igazi művész nem trendeket követ, nem a közízlésnek akar megfelelni, hanem azokkal az eszközökkel és abban a stílusban alkot, ami hozzá a legközelebb áll, amivel úgy érzi, a leginkább át tudja adni mondanivalóját.
Szerintem ez éppúgy lehet a jazz, vagy akár a rockzene is, mint egy zongorán eljátszott darab vagy épp gregorián ének. Előnye is lehet a modernebb megközelítésnek vallási témák esetén, hiszen így nagyobb eséllyel kelti fel a fiatalabb korosztály figyelmét, és segít közelebb kerülniük a keresztény hithez. Én is elismerem, hogy a vallásos szemlélet, az, ha az embernek van hite, rengeteget segíthet nehézségek, elakadások esetén, és mindenképp jó, ha az ember legalább egy esélyt ad ennek az egésznek – ebben segíthet a szakralitás megjelenítése a modern művészetben.
Másfelől megértem azokat is, akik úgy gondolják, nincs helye az ilyesminek a keresztény egyházban, és inkább a hagyományokat kellene követnünk, elvégre a misék szertartásai is évszázados hagyományokra épülnek. Egy „jazz-mise” nem csak felrúgná ezeket, de az idősekből is felháborodást váltana ki, és talán emiatt elfordulnának a templomba járástól.
Összességében úgy gondolom, van helye a szakralitásnak a kortárs művészetben; a templomokban, miséken és egyéb vallásos szertartásokon azonban jobb, ha ragaszkodunk a hagyományokhoz.
Comments