Bizonyára mindannyian többet szeretnénk tudni tanárainkról. Sajnos, az órákon ritkán van rá alkalmunk, hogy jobban megismerjük egymást. Mindenkit érdekelhet, hogy tanáraink milyenek voltak, amikor még ők ültek az iskolapadban, hogyan jutottak el a tanári pályáig és vajon hogyan élik meg a tanárságot. Nekünk most lehetőségünk nyílt, hogy egy általunk választott tanárunkkal interjút készíthessünk, és ezáltal betekintést nyerhessünk az életébe. Interjúmat Márkus Gábor tanár úrral készítettem. A Tanár úr részt vett iskolánk alapításában, 2005 óta tanít az intézményben. Gyermekei is a Refiben érettségiztek, lánya szintén történelemtanár lett. Márkus tanár urat a faktosok (is) nagyon szeretik, mert órái pörgősek, érdekesek, kreatívak. Hatalmas tudással rendelkezik, és emellett emberségéről is mindig bizonyságot tesz.
Kérem, tanár úr, mesélje el, milyen diák volt!
Az iskola nem okozott nekem nagy kihívást, inkább a családom. Emlékszem, első osztályban elég sokszor kaptam büntetést, hogy nem írok szépen. Szófogadó, engedelmes diák voltam. Az általános iskolában nem sokat tanultam, gyakran olvastam órákon (a pad alatt). A középiskolát (a tatai Eötvös József Gimnáziumot, a szerk.) 4,2-es átlaggal kezdtem, és minden félévben javítottam. Ez összefüggött osztályfőnököm, Kálmán Attila nevelési módszereivel. Ő ösztönzött arra, hogy egyre jobban teljesítsek. Sokféle versenyen vettem részt. Matematika, fizika, kémia, történelem - aztán az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny országos döntőjén nyertem el a legmagasabb díjat. A középiskolában tizenegyediktől kezdtem el igazán tanulni. Akkor már nem volt elég az órai figyelés, az „óra előtt átlapozom”-típusú tanulás.
Diákként közösségi ember volt vagy inkább magának való, amolyan „magányos farkas”?
Valamiféle vezető szerep lehetett bennem, mert az általános iskolától kezdve őrsvezető voltam, később csapattanácstag. De az általános iskolában nem voltam igazán jóban a diáktársakkal. Volt két hűséges jóbarátom, de voltak diáktársak, akiktől tartottam. A gimnáziumi osztály viszont nagyon jó közösséggé alakult. A gimnáziumban országos diákfesztiválokon szereplő osztályénekkarunk volt, ennek én voltam a vezetője (producer, menedzser, karmester). Sőt néhány hónapig - énektanár hiányában - én vezettem a gimnázium kórusát is.
Mindig is tanár akart lenni?
Nem. Gyerekkoromban inkább buszvezető. A klarinéttanárom pedig arra agitált, legyek hídépítő-mérnök. Komolyra fordítva a szót, elég hamar körvonalazódott bennem, hogy lelkész szeretnék lenni. Az is volt a terv, hogy érettségi után a teológiára megyek. 1985-ben végeztem a középiskolában, az egyházon belül akkor viták voltak. Egy jóakarónk, édesapám egy barátja megüzente, hogy ne menjek teológiára, mert bár fel fognak venni, de úgyis kitesznek majd. Kapkodva kellett váltanom. A tanárság már az általános iskolában elő-előjött (az egyik nagyapám lelkész volt, a másik történelemtanár). Az általános iskolai orosztanárom mondta, hogy ne legyek történelemtanár, mert olyasmiket kell mondanom, amikkel nem értek egyet. Közben megváltozott a rendszer. ’89-ben már nem kellett olyasmiket mondanom, amikkel nagyon nem értettem egyet.
Amikor elkezdtem a szombathelyi Tanárképző Főiskolát, úgy gondoltam, hogy tanár leszek, meg lelkész is; tulajdonképpen így is lett, csak kicsit más módon, mint ahogy én terveztem. A motiváció, hogy az embereknek beszéljek, megvolt kezdettől fogva. Ennek a varázsa máig megmaradt, noha most inkább tanárként művelhetem.
Miért pont a történelmet választotta?
Kapacitáltak matematikára meg fizikára is, de a történelemhez volt a legtöbb kedvem. Talán azért, mert akkor úgy gondoltam, hogy ez egy rövid parkolópálya, és utána mehetek vissza a teológiára. Aztán maradtam első helyen tanár és második helyen lelkész. Talán pont azért, mert ez sok elbeszélést jelent. Rengeteget olvastam, nagyon sok történelmi regényt, nyilván ez is motivált. Erről eszembe jut egy kis történet: az egyik legemlékezetesebb „születésnapi bulim”.
Édesanyám máig meséli, hogy kiment az udvarra, vitt szörpöt meg sütit a meghívott fiúknak, akik fociztak, kérdezte tőlük, hogy én hol vagyok. Ők azt válaszolták: “nem jött ki, a szobában olvassa a könyveket”. Mindenkitől könyvet kaptam. Egy másik, tudatosabb érvem a történelemtanárság mellett: a közösségek sorsát a történelem jó megértésével talán ügyesebben és átgondoltabban lehet segíteni fejlődni, mint sok más tudománnyal (persze, most már tudjuk, hogy pl. a virológia is sokat számít.)
Hol tanított előzőleg?
Amikor végeztem 1989-ben a történelem-könyvtár szakon, Illés Dániel volt a Bánki Donát Ipari Szakközépiskola igazgatóhelyettese Tatabányán. Ő hívott meg oda iskolai könyvtárosnak. Abban a pillanatban, mikor beléptem, kaptam történelemórákat is. Ez azért volt jó, mert a diplomám általános iskolára szólt. Mivel a szakközépiskola felkért középiskolai oktatásra, el kellett végeznem az egyetemet is. Így hát beiskoláztak a következő év elején.
A Bánkiban hét évet húztam le. Közben óraadóként, később már teljes állásban a Talentum Iskolában voltam általános iskolai és középiskolai tanár 2005-ig (a végén újra óraadó lettem). 2003-tól a Református Pedagógiai Intézet lett a fő munkahelyem. Akkor azt hittem, hogy abbahagyom a tanítást, és a tanárok segítése lesz az elsődleges feladatom. Aztán 2005-ben, mikor a Refi megszerveződött és elindult, meghívtak ide történelemtanárnak.
Miért szeret a Refiben tanítani?
Ahogy már mondtam, 2003-tól kezdve a Református Pedagógiai Intézetben dolgoztam. Nagy gondom volt az, hogy úgy éreztem, kétfelé húzok. Az egyik irány az alapítványi iskola, a másik irány pedig a református oktatás volt. A kettő között álltam én, szétfeszülve. 2005-ben, amikor a Refibe kerültem, azt éreztem, megtaláltam a jó irányt, minden egyfelé megy. Bármit csinálok, akár órát tartok, akár tanárokkal tárgyalok, minden arról szól, hogy a hazai református oktatás jobb és erősebb legyen. A református oktatás tradíciója kötelezettséget hordoz. Mindig is nagyon jó a magyar társadalom felemelkedéséért dolgozni.
Tetszett, hogy Kálmán Attila igazgató úr engem meghívott ide tanárnak. Tetszett, ahogy elindultunk, bár igazából nem tudtuk, mi lesz ebből az egészből. Két osztállyal indultunk, láttuk, hogy nagy az érdeklődés. Jó tanár-diák együttműködést tudtunk kialakítani. Kálmán Attila azt mondta, hogy egy jó iskolára mindig szükség lesz. Egy pályázatra készült kisfilmben mondtam el, hogy mi a Refiből egy jó iskolát akarunk csinálni – de nem a diákoknak, hanem a diákokkal közösen. Ezt a fajta iskolateremtést, ha belegondolunk, ma is megélhetjük. Egy másik fontos dolog: megpróbálunk egy olyan közösséget megerősíteni, amelyik anélkül, hogy nagyon hivalkodna, mégis bizonyságot tesz arról, hogy igenis létezik emberek között megértés, együttműködés.
Valamilyen módon az, amit Krisztus tanított, megélhető itt, ebben a közösségben. Volt egy élményem itt az iskolában, nem sokkal az indulás után tapasztaltam meg. A falakban lélek van. Fényesség.
Mit szeret magában a tanításban?
Nem tudom levetkőzni azt, ami kicsit talán színészi véna: a szereplést. Amikor előadást tartok és megérzem, hogy ezt most nagyon elkaptam, megfogtam a figyelmet, hatásos volt és megérintette a diákokat, az jó érzéssel tölt el. Amikor közösen felfedezünk valamit. Ez a fajta önértékelés, sikerélmény nagyon fontos dolog. A középiskolákban elég világos eredményről van szó. Persze, legyen jó a hangulat, csináljunk lelkes iskolát, törődjünk az emberek lelkével, tudjunk beszélni azzal, aki nehéz helyzetben van. De a focit gólra játsszák. A Tatai Református Gimnázium történelemből emelt szinten évek óta az országos átlagnál közel 1/6-dal feljebb tud teljesíteni. Lehetne biztos jobb is, de az eredmény biztató. Szeretem a tanításban – bár néha sok töprengéssel jár – kitalálni, hogy mikor mit csináljunk. Rengeteg dologhoz nyúl az ember hozzá, és ez a sokfajta kíváncsiság ide mind beépülhet. Szeretem azt, amikor valóban azt érzem, hogy összetalálkoztunk a diákokkal. Összeért a lelkünk. Amikor mindenki tudja, nem is kell mondani semmit, csak történt valami. Talán ezek a legfontosabb impulzusok.
Mesélje el a legsikeresebb szakmai élményét!
A legmegrázóbb szakmai élményemmel kezdeném. Néhány éve az Országos Hungarikum csapatversenyen már az országos elődöntőt is megnyertünk. A nemzeti döntőben második helyezettek lettünk. Miattam. Barkochbában ki kellett volna találnom a tárogatót, és nem tudtam kitalálni két perc alatt. Annyi pontot vesztettem a csapatnak, hogy a második helyre csúsztunk vissza. Volt harag, keserűség. Két perc alatt szállt el fél év munkája. De a diákok rájöttek arra, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok történtek velünk a versenyen, mint a második hely. Ki tudtuk azt mondani, hogy az eredménynél is van valami fontosabb, és ez felemelő élmény volt. Nekem aztán volt lehetőségem átélni a győzelmet is: két évvel később egy másik csapattal megnyertük a versenyt.
Egy másik nagyon nagy élmény: egy március 15-i színdarab, amelyet közösen írtunk, még a Bánkiban a szakközépiskolás diákokkal. Úgy adtuk elő, hogy a többszáz fős közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, utána szűnni nem akaró taps tört ki. Jó munka és jó élmény volt. Örültem annak, amikor pár éve csináltunk egy olyan március 15-i ünnepséget – már a Refiben – amikor kivittük az utcára a diákokat. A Kossuth téren ünnepeltük az eseményeket. A Gottwald kávéház volt a Pilvax, a városháza a pesti városháza. Találtunk egy pincét, ahova bezártuk Táncsicsot, nyomdahelyiségünk is volt. A Refi lett az egyetem. Előadtuk teljes valósággal a történelmet.
Még egy élmény, szintén március 15-höz kapcsolódik. Vannak évek, hogy el tudok menni határon túli magyar református gimnáziumokba, és 100-400 gyereknek mesélek arról, hogyan is nézett ki március 15-e a fiatalok szemével. Amikor mindenki szerelmes volt. Ki kapta az első pofont az édesanyjától, mert részt vett a forradalomban? Így közelebb lehet hozni a forradalmat a fiatalok mindennapi világához. Megérteni, hogy nem különös kiválasztottság, nem különösen kivételes helyzet kell ahhoz, hogy az ember egy maradandót alkosson, hanem ott kell lenni a jelenben és a szívünknek megfelelőt tenni a közösségünkért.
készítette: Czita Klaudia, 12. B