139. Zsolt 14-16: „Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.”
Mint sokan mások, én is keresztény családban nőttem fel. Minden héten mentünk gyülekezetbe, ifire járok. Ebből a szempontból egy átlagos lány vagyok. De azt sokan nem tudják rólam, hogy örökbe fogadtak. Nagyon sokáig küzdöttem - és küzdök még néha most is - az elutasítottság érzésével. Hogy senkinek nem vagyok fontos, nem kellek senkinek, nem vagyok elég jó.
Nem is értettem, hogy miért pont én? Miért engedi meg Isten, hogy emiatt szenvedjek? De mikor ezt elengedtem és rábíztam ezt a dolgot, akkor meg tudta mutatni, hogy
ne magamra és ne arra fókuszáljak, hogy „jajj, szegény én”! Hanem hogy mekkora kegyelem és milyen áldás, hogy így megismerhettem Őt,
csodálatos barátaim lehetnek és egy szerető családom. Én ezért nagyon hálás vagyok Istennek. Hiszek Benne és abban, hogy az Ő terve a legjobb számomra, hiszen tudja, mit akar velem. Ebben nem voltam mindig ennyire biztos. Nagyon sokat küzdöttem ezzel a dologgal, és igen, volt, hogy megingott a hitem is. Most nyáron értettem meg igazán, hogy Istennek valóban terve van velem. Elmentem egy táborba, ahol nem ismertem senkit, sose voltam még ott, idegen környezet volt számomra.
A tábor egész ideje alatt Isten kezében éreztem magam, hogy foglalkozik velem-gondja van rám. Már nem emlékszem pontosan, mikor is értettem meg ezt a dolgot. Lehet, hogy nem is volt egy kifejezett pont, hanem egész idő alatt formált engem. Nem tudhatjuk, mi a pontos célja velünk, de megpróbálhatjuk megérteni és elfogadni azt, amilyen életet adott nekünk. Rengeteg "ha" felkerül a listára:
mi van, ha nem ide kerülök;
mi van, ha nem itt élhetnék anyuval, apuval és a tesóimmal;
és ami a legfontosabb: mi van, ha nem ismerem meg Istent?
Szerencsére nem kell ezen gondolkodnom, mivel Isten megválaszolta ezeket. És a legjobbat intézte.
Ezt a kis dolgot azért szerettem volna elmondani az életemből, hogy bármilyen kis vagy nagy dolog van az életedben, bárhonnan jöttél, bárki vagy, Nála ez mind nem számít. Mert Ő elfogad minket teljes egészében az összes kis hibáinkkal-bűneinkkel együtt. Nála mindig szeretve leszünk, hiszen az Ő értékes kincsei vagyunk. Lehet, sőt igazából biztos vagyok benne, hogy nem tudunk mindent, mi miért van, mit miért enged meg, mit miért tesz meg az életünkben. De az biztos, hogy terve van vele és a legjobbat szeretné. Csak engedni kell, hogy formálhasson minket azzá, akik lehetünk Őbenne.
Imádkozzunk:
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid. (Ézsaiás 49; 15-16)