A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk.
Hiszen hó nincs, amit el kéne lapátolni. Hiszen hideg van, minek mozdulnánk ki? Jó a meleg, puha ágyban valami bugyuta sorozattal. Jó nézni és bambulni. Már vége a hétnek és messze az új, messze az az undok, latyakos hétfő, távoli a szeles, szeszélyes péntek. Még van a tegnapi maradékból, még nem kell főzni, de már jólesik egy rendelt meleg étel, egy időtlen várakozással teli időszak, amikor kopogó szemekkel várod, hogy a csúszós úton beguruljon egy forró pizza.
Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok.
Olyanok, mint amik nagyanyáink vitrinjében vannak. Amelyiknek már megkopott a csillogó máza, megfakult rajta a festék, újraszínezte a por. Ülnek a bárányok a pásztorok nyakán, úsznak a halban a sárga koi pontyok, megrepedt, aranyszegélyű csészéken nyújtózik a szürke koszmacska. Nézi az ember gyerekként, kezébe fogná, forgatná, de még a vitrinkilincset sem éri fel, és amúgy sem adnák oda, nehogy összetörje. Hogy aztán a repedés mentén, újra meg újra megragasszuk. És amilyenek a mi vitrinjeinkben is lesznek, és amíg várunk, nézegetjük és végre kezünkbe fogjuk. Kissé morogva nézzük a repedést, miért nem vigyáztak rá jobban korábban?
Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása.
Belesüppedni az otthoni kirakat előtti ezeréves karosszékbe, lóbálni a lábunkat, messze merengeni. Miért is jó nézni? Miért is jó lábat lóbálni, levegőben lengetni? Nem tudjuk. Belesüppedünk, aztán kivet minket a szék, és egy régi, nehezen nyíló fiókból előveszünk egy hosszú láncot és egy medaliont. A kapocs szétcsúszott és leesett, pedig kedves emlék, öröm lenne hordani. Az ember addig nyomorgatja ujjával, amíg szinte teljesen össze nem zárul, alig lehet befűzni a láncot. És amikor az ember fölcsatolja, úgy érzi, kész ékszerész és diadalmasan, mint egy király, visszasüpped a karosszékbe.
Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó.
Mióta kihasználatlan. Alján valami minta, címer, felirat. Egészen tele van puha, jeges csillagokkal. Mintha az ezüst átmenete, keveredése lenne a fehér pihéknek és a fekete éjszakának. Néhol sérült, néhol kopott, ütődött vagy hiányos, pont úgy, mint a hópelyhek ágai, töredezettek, deformálódtak. Mégis, ahogy az ember messziről nézi, mintha egy tökéletes torta lenne, tökéletes töltelékkel, tökéletes mázzal.
A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés.
Hosszú nyári esték, mikor még nincs is este, hiszen fent van még a nap, még az idősek is ébren vannak. Csak ülni valahol egy padon, egy parton, egy lócán, egy szobortalapzaton és röhögni. Röhögni a semmin, kiröhögni a járókelőket, kikacagni a világot, az öregséget, a múlandóságot. Meghalni? Vicc. Az ember ilyenkor úgy érzi, sose hal meg. Hazugság az egész, hiszen a világot megválthatom. Ülünk, röhögünk és máris minden jobb lesz. Tervezzük a jövőt és még nem tudjuk, hogy az élet jól keresztbe tesz nekünk, felmutatva azt az ujját, amit mi kiröhögünk.
A sirályok éjszakánként a hidak felett.
A parton elnyúlva messzire hajítunk egy kenyérdarabot, és már jönnek is ezek a nagy fehér vadállatok, hangoskodnak, rikácsolnak, szinte ölik magukat az ezredik falatért, aztán hangosan csapkodva az égbe emelkednek. Mi pedig messze utánuk nézünk, ahogyan a híd fölé emelkednek, sőt magasabbra, éppen csak nem találnak szemen egy repülőt.
Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben.
Egy kis szikra, lángra lobbant egész lapokat, könyveket. Füvet, fát, füstölögnek mind szárazon, föl az égbe, föl a sirályokhoz, de őket nem zavarja, hiszen addigra elkeveredik a léggel, csak mi látjuk úgy, hogy szinte alájuk gyújtunk.
Nézni, ahogy mások horgásznak.
Óriás pontyokkal harcolnak, apró sneciket dobnak vissza. Vergődnek a hálóban, vödörben, parton, amíg agyon nem ütik. Néha, nem néha, vér fröcsög, spriccel, az embert összemocskolja. Szórakozás, hangosan pukkantani hólyagját, üveges tekintetével farkasszemet nézni, pikkelyével csillogóra mázolni a stéget. Ebben a kegyetlenkedésben van valami gyönyör, amiért az ember a hentelős filmeket is szereti.
A körte. A ribizli. Az agavék csöndje.
Alma, ananász, banán, barna, cékla, ciklámen. Színek, ízek, illatok, selymes, puha barack és durva, göcsörtös avokádó. A lé fröcsög, fröcsköl, vörös grépfrútlé, mint a vér. Végigfolyik az ember karján, összeragasztja mindennel, ami hozzáér, olyan, mint egy mészáros, egy hentes. Ilyenkor az ember örül: ölt is, nem is, véres is, de az édesen ragad. Talán ezért szeretjük annyira a leves gyümölcsöket.
Életedben először venni le valakiről a pólót.
Bizalmi kapcsolat kialakítása, egy egészen új világ tárul a másik ember szeme elé. Mintha valami bűnös titok lenne, mintha egy túlvilági mítoszról derülne ki, valóban olyan-e, mint ahogy az ember azt gondolatában látja. Aztán ha mégsem olyan- nem baj. Mi így is szeretjük. Legfeljebb másnak, máshogy meséljük, hadd legyen saját igazsága.
A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé.
Ilyenkor csak az van, akinek nincs. Családja, háza, pénze, barátja. Puha takarója, meleg levese. Más meg, a szegény vendéglátós egész nap a pult mögött áll és furcsállja, miért nincs mindenki otthon, miért vesz ilyenkor is az ember kávét. Elviteleset. Ha már máshol kávézik, ha már kimozdul, miért viszi el? Maradjon, mert egyedül van. Mint annyian odakint, a családok ünnepén, ülnek magányosan, élnek magányosan, halnak magányosan.
Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit.
Kivételes munka, látszik a textil nyoma. Minden apró minta, minden fonál és hajszál. Apró sejtek egyenkénti piroslása, fehér festékes aláírása. És hirtelen eszedbe jut- ezt a nevet hallottam! Irodalmon, történelmen, rajzon, kvízműsorban, bárhol, de hallottam. Vagy ha mégsem, mégis ismerem, mégsem tudom, valahol az agyam mélyén, de nem bújik elő. Aztán rájövök, a századot se tudom, a stílust sem. Aztán inkább továbbgörgetek, nem gondolkodok, hány évébe telt megfesteni, nem fogok rákeresni, ki az, csak ülök tovább a télben és várom azt a nyavalyás futárt.
Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók.
Ritka alkalom, ha messze utazol. Későn, magadban, reméled, nem most alszol el. Olyan későn kell ehhez utazni, hogy a tévében már semmi ne legyen, még a HBO Go és a Netflix sem azt adja, ami neked kell. Nem azt dobja föl, amiért te vágyódsz, amit néznél. Végül úgy teszel, ahogy a tévé akarná: híradót nézel. És már meg sem lepődsz, ‘56 novemberében miért nem vetitettek híreket.
A kocsiból elsőként látni meg a tengert.
Egy olyan messzeség, végtelenség, amilyet még nem láttál. Átvágni a horvát hegyeken, zöldek közt a kéket látni, ahol összefolyik az azúr, a türkiz és a világos kék, fehér felhők között fehér sirályok a szétmosódott égen. Gyors kép az autóból - szép emlék, de nem megosztható. Pixeles, szétfolyt, mint egy kontár festő képe.
Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni.
Ezen a tiszta nyáron, a kikötők fényétől megszabadulva bámulsz. A hintaágyon beburkolózni, fejed alá tett párnával kukkolni a hatalmas fényességet, néha elszenderülni, aztán felkelni egy hangos turistacsoportra. Újra nézni a hatalmas csillagot, aztán a holdat, újra megkeresni a göncölöket és visszaszenderülni. Aztán felkelni arra, hogy keres a futár.
A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz.
Haza, be a biztonságos zugodba. Ahol minden porcelán, karosszék és nyaklánc, nagyanyád lexikona, amit soha nem olvastál, ahol télen is meleg van és csak a hamutál fázik. Oda, ahova jön a futár, oda, ahonnan visszaemlékszel a régi nyárra, elmerengsz, miért nem olvastad azt a vaskos könyvet a polcon. Aztán rájössz, azért, mert még a mostani kiadást se olvasnád.
Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom, mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár, a kelő napban felragyog.
És valahogy minden, minden jó.
Simon Márton verse a Rókák esküvője c. kötetben jelent meg (Jelenkor, Bp, 2018)
Comments