Akik tavaly is már refisek voltak, emlékezhetnek egy, a révkomáromi testvériskolánkból, a Marianumból érkező diákkülönítmény látogatására. Idén ők hívtak meg minket, hogy vegyünk részt velük együtt az október 6-i megemlékezésen. A hétfős diákcsapat Essősyné Vízkeleti Gyöngyi tanárnővel még az első óra előtt útnak indult Észak-Komáromba. Szívélyesen és nagy örömmel fogadták érkezésünket, és bőséges agapéval vártak minket. Szendvicsek, házi készítésű sütemények, pogácsa, különböző üdítők és minden földi jó. Miközben megreggeliztünk, alkalmunk nyílt egy kis tanárok nélküli, kötetlen beszélgetésre. Az iskolák formális viszonya mellett mélyítettük a diákok közötti személyes kapcsolatokat is.
Ezután megemlékeztünk az aradi hősi tizenháromról. Megindító és színvonalas műsort láthattunk. Ahogy a határon túli magyarok tiszta szívből énekeltek a vértanúkról, és arról, hogy mi lesz ezután Magyarországgal, mindenkit meghatott. Sokkal jobban át tudtuk élni, érezni azt a szomorúságot és elkeseredést, amiről ez a gyásznap szól.
A megemlékezés után felekezet szerint mindenki templomba ment. A reformátusok egy gyönyörű, barokk stílusban épült református templomban, a katolikusok pedig a kupolás Szent Rozália templomban hallgathatták Isten igéjét. A liturgiákat követően városnéző körútra indultunk a Marianum diákjainak útmutatásával. Mindneki készült valamivel, utánanézett egy egy épület vagy szobor történetének, és lelkesen meséltek róla. Megnéztük a református kollégiumot, ahol Jókai tanult, és ahol Csokonai beleszeretett Lillába, majd a Klapka György teret, ahol a március 15-ei ünnepségen iskolánk is részt szokott venni. Végül pedig a trianoni békediktátumra emlékeztető kopjafát.
Megkoszorúztuk Török Ignác és Lenkey János emlékoszlopát. Azért erre az emlékműre esett a választás, mert a két vértanú a szabadságharc alatt a komáromi erőd parancsnokaként szolgált. Komáromhoz kötődik ezzel kapcsolatban az az érdekesség is, hogy az itt született Jókai Mór az erőd parancsnokaként is szolgáló Lenkey Jánosról mintázta regényébe, A kőszívű ember fiaiba Baradlay Richárd hadnagy alakját.
A tiszteletadást követően "tanárok nélküli" egy órát kaptunk, beültünk egy kávéházba ahol - szerintem mindenki nevében mondhatom - egy felejthetetlen beszélgetésben volt részünk. (A müzli-tej kérdésétől eljutottunk a egészen szlovák érettségiig). Illetve egy hatalmas, tükörfalú épület előtt elkészítettük a kimaradhatatlan csoportos tükörselfie-t is.
Ebéd előtt még megvitattuk a helyi DÖK-kel a munkánkat és működésünket. Ezeken túl pedig további közös iskoláink közötti programokról esett szó.
Visszatérve a Marianumba kipróbáltuk az ő menzájukat is. Én sose ettem még sajtos paradicsomlevest, de mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki. A főételről meg annyit, hogy menzások, adjatok hálát a mi ételünkért. (De amúgy a krumplipüré finom volt…) Természetesen ebéd közben is folytatódtak a beszélgetések, itt már végképp felszabadult hangulatban, egyre jobban megismertük egymást, ezért senkinek sem akaródzott visszavinnie a tálcáját.
A búcsúzkodásra a megmaradt reggeli kis fogadás maradéka mellett került sor, ahol két süti között könnyes búcsút vettünk egymástól, és persze instanevet cseréltünk. Amikor hazaindultunk, az egész csapat integetett nekünk a járdáról.
Gazdagabbak lettünk, és nem csak azzal, hogy megtekintettük az emlékműveket, ettünk egy jót, vagy új barátokat szereztünk, hanem főleg azzal, hogy betekintést nyerhettünk a határon túli magyarság életébe, megmutatták nekünk azt, hogy mennyit jelent nekik a nemzethez tartozni és hogy milyen szeretettel fogadják a csonka Magyarországról érkezett vendégeiket.
Szedresi Márton, 12. c
Comments