Az iskola folyosóján állok, és nézek egy képet. Nem csak nézem, egyenesen
figyelem. Mintha látnék benne valamit. De nem. Egyelőre még nem tudok
kapcsolódni hozzá. Ahhoz gondolkodni kell rajta. Megvan!
A kép egy búzatáblát ábrázol, amiről egy róka néz vissza ránk. Első ránézésre
nem sokat jelent a festmény, de ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy
nemcsak ő figyel minket, hanem mi is figyeljük őt. Kicsit ironikusan fogalmazva,
farkasszemet nézünk a rókával.
Ez az állat sok mindent szimbolizál – a veszélyt, az ellenséget, a ravaszságot.
Nekem valahogy mégsem ezekről szól ez az alkotás. Inkább az jutott eszembe,
hogy három szereplője van: szemlélő, a róka és a búzamező. Ez nagyon tetszik a
képben. Mármint az, hogy én is része vagyok.
Szemlélőként úgy tűnik, valami megfoghatott a rókában. Lehet, hogy a
tekintete tűnik barátságosnak, vagy épp emlékeztet valakire. Az is lehet, hogy
pont magamat látom benne.
Mi lenne, ha én lennék a róka? Miért indultam el egy ember felé?
Kíváncsiságból, vagy vakmerőségből?
A végére hagytam a legkülönösebbet. Mi van, ha én vagyok a búzatábla, aki
elrejti a rókát? Ha fáj, amikor lépkednek rajtam, miért nyújtok mégis
menedéket? Azért, hogy szemtanúja legyek egy történetnek? Vagy talán a róka
a barátom?
Bárhonnan is nézzük, gyakran figyelnek minket és mi is figyelünk másokat. Ez
lehet fegyver, tehetjük védelemből, szórakozásból, de szeretetből is.