Sokunk esett már át mélyponton, esetleg most is ebben a helyzetben van. Ezt sokféleképpen reagáljuk le. Van, aki mérges, nem érti, miért történhet ez vele. Vagy csak csendben szorong a végét várva. Igazából ilyen élethelyzetben lenni nehéz. Szeretnék most a személyes példámon keresztül segíteni ennek a helyzetnek kezelésében.
IGE: RÓM. 5,3-6
“De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, 4az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; 5a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. 6Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért.”
Egy katolikus, keresztény családba születtem, szerető, támogató emberek vettek körbe. Megszokott volt az esti-reggeli, étkezés előtti-utáni ima, a vasárnapi misék. Amikor ezt a mondatot először megfogalmaztam magamnak tudatosan, felfigyeltem egy szóra: MEGSZOKOTT... Ez volt az első pillanat, amikor ráébredtem, hogy ez egy rutin, ami sajnos nem ad többet kiüresedett kereteknél. A felismerés arra sarkallt, hogy változtatnom kell! A rutinból, megszokásból kiszakadni nehéz, de fontos. Ebben volt előttem egy család példaként, akiknek nagyon hálás vagyok.
2013-ban a családomat megrázta Álmos öcsém elvesztése, ez sok módon hatással volt az életemre. Az iskolában furán viselkedtem, amit a társaimnak nehéz volt kezelni, de néha a tanítóimnak is. Így sokszor éreztem magam fekete báránynak. Voltak barátok, akik ekkor mellettem álltak, a legnehezebb időszakban kitartottak, és azóta sem tágítottak mellőlem. Itt már mélypontba kerültem, de Isten nem hagyott elveszni, elkóborolni, utánam jött. Ekkor jöttek az életembe a különböző közösségek. Cserkészek, ifi kórus, majd később a szaléziak. Velük együtt sok igaz barát, akik segítettek újra Isten útjára térni. Rájöttem, hogy velük érzem igazán jól magam. Ők elfogadnak, és tudok velük a hitemről beszélni. Ők világítottak rá, hogy ezt Istennel is megtehetem.
2022 januárjában újabb mélyponthoz értem. Hirtelen ért egy tragikus vonatbaleset híre, melyet egyik osztálytársam látott. Sok gondolat támadt meg hirtelen, melyek eddig még sosem foglalkoztattak. Pl. a halál kérdése, vagy újra előjött - ami már régebb óta foglalkoztatott - a végtelen fogalma is. A vonatbaleset kapcsán szíven ütött az a gondolat, hogy ennek az embernek milyen hirtelen és gyorsan ért véget az élete. Ezeket követték a lelkiállapotomra káros kérdések. Azon kaptam magam, hogy már semmi másra sem figyelek, csak ezekre. Órákon, edzésen, családi ebéden stb. Záporoztak a kérdések: mi van az élet után, ki Isten, honnan jött, mi az a végtelen?…. Egyiket sem tudtam megválaszolni és lezárni. Ezért minél többször gondolkodtam el rajtuk, annál jobban szorongtam. Utólag visszanézve itt nem is gondoltam Istenre, teljesen elhanyagoltam őt. Emlékszem, hogy a húgomért mentem egyszer edzésre, olvastam, de sem a könyvre, sem a tartalmára nem emlékszem, csak hogy az járt a fejemben: most… most fogok meghalni. Aludni is ritkán tudtam, édesapám sokszor virrasztott velem. Voltak támogató barátok és felnőttek, akiknek a mondatai még most is a fejemben visszhangoznak. Pl.hogy a Bibliában 365-ször van benne, hogy ne félj.
Egy alkalommal aztán eszembe jutott, vajon miért gondolkozom ezeken. Itt jöttem rá, hogy ez az ördög műve. Megragadta az alkalmat és kihúzta alólam a széket. Ezután tudatosan Istenre gondoltam, és megtanultam reá irányítani a figyelmem. Meg kellett tanulnom bízni benne. A mottóm is ekkor lett: Bízom benned! Abban az időben több módon is szembe jött velem ez a mondat. Könyvben megakadt rajta a szemem, barátnőm telefonjának kezdőképernyőjén, egy tábor szlogenjeként stb.
De ami a legfontosabb volt, hogy döntenem kellett Isten mellett. Rájöttem, úgy tudok választ adni ezekre a kérdésekre, ha eldöntöm, kinek hiszek, és én Isten válaszai mellett állapodtam meg. Ebbe tudok kapaszkodni.
Nem sokat tudok, de azt biztosan, hogy Isten jót akar, és nagyon szeret minket.
Mi volt a tanulság, amit ebből levontam?
Én hiszem, hogy Istennek minden akadállyal célja van. Adni szeretne neked, nem pedig elvenni tőled; fejlődést és megerősítést szeretne. Van ez az elcsépelt mondat, hogy „Ami nem öl meg, az megerősít!” - bennem ez mindig negatív hangvételűnek csapódott le. Most viszont már látom benne az igazságot.
Nekem mit adott ez a mélypont?
Lelki és erkölcsi tudatosságot. Eldöntöttem, milyen értékek szerint éljem az életem. Azt, hogy milyen emberekkel vegyem körül magam. Hogy minden apróságért hálát adok. Ezektől boldogabb lett az életem.
Fontossági sorrendet. Mikor attól rettegtem, vajon meddig élek, rájöttem, mi számomra a legfontosabb. Hiszen féltem, hogy nem élhetem át az anyaságot, hogy a családom és a szeretteim hiánya óriási űrt hagy majd bennem. Sok mindent felértékeltem!
Ami pedig nekem a legfontosabb, megszűnt a rutin. Mára többet jelent számomra Isten, mint egy vasárnapi mise vagy egy előre betanult ima. Ezeket mára mind másképpen élem meg: a misén sokat tud adni a prédikáció, ugyanígy egy saját szavas imádság. Megtanultam Istenben bízni és szeretni őt. A kapcsolatom Istennel megújult.
Végezetül, ha ti is voltatok már mélyponton, kérlek, ezeken a szűrőkön keresztül gondoljátok át! Keressétek meg, mit adott nektek Isten! Ha esetleg most vagytok mélyen, ne féljetek, mert Istennek célja van veletek! Legyetek befogadóak és tudatosak, ha kell, kérjetek segítséget! Adjatok esélyt Istennek, hogy felforgassa az életeteket!
Imádkozzunk:
Drága Istenem, hálát adunk, hogy a legmélyebb pontjainkon is velünk vagy, és akkor adod a legnagyobb erőt. Köszönjük, hogy még a legrosszabb dologból is ki tudsz hozni jót, és hogy szüntelen egyengeted az útjainkat. Hálásak vagyunk a minket körülvevő és támogató emberekért.
Kérlek, az összetartásunk jeleként fogjátok meg a mellettetek ülő kezét, és így imádkozzuk az imát, melyet Jézus tanított nekünk. Mi Atyánk…