Áldás békesség! Erős vár a mi Istenünk! Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Istennek igéjét olvasom a Zsoltárok könyvéből, annak 46. fejezetének 2. versében, a következőképpen:
,,Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban”
– eddig az ige.
Ehhez az igéhez az én megtérésemről és a hitemről szeretnék beszélni.
Éreztem valamit. Valamit, amiért hittanos szerettem volna lenni már első osztálytól fogva, de nem lettem.
Harmadik osztályos koromban elvesztettem az egyik nagypapámat, akihez nagyon kötődtem. Ekkor összetörtem. Nem tudott senki megvigasztalni, szükségem volt egy kapaszkodóra. A félelem, a düh és a szomorúság dolgozott bennem. Féltem, hogy most mi lesz egy olyan személlyel, akit nagyon szerettem, hiszen nem tudtam, hogy mi van a halál után. Dühös voltam valakire vagy valamire. Valami természetfelettire, de mivel ekkor még nem hittem Istenben, ezért nem Istenre voltam dühös, csak valami természetfeletti dologra. És természetesen szomorú voltam, hiszen elvesztettem valakit, akit szerettem. Tudtam, hogy nem elég a családom, hiszen ők sem tudják, hogy mi van a halál után, és szintén szomorúak voltak.
És ekkor teljesen váratlanul, hiszen még csak hittanórára sem jártam, valahogy bevillant nekem Isten. Ma sem tudom, hogyan és honnan. Eszembe jutott ennek kapcsán az is, hogy ha Isten tényleg van, akkor a papám nála van. Így léptem rá az Isten útjára. Tudtam és hittem, hiszem, hogy Istennél jó helyen van, hiszen nála, az Ő országában van az örök élet, ezt még első bibliaolvasásaim egyikén megértettem. János evangéliumának 16. fejezetét olvastam, a 3. verset: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Megtanultam bízni Benne, és egyre jobban elmélyedtem a hitemben.
Azóta már sokszor megköszöntem Istennek ezt a helyzetet, mert kiléphettem a bűnös életemből, és ráléphettem az Isten útjára. Negyedik osztályos koromtól járok hittanra, majd ötödikesként, a saját kérésemre lettem megkeresztelve reformátusnak. Minden nap imádkozom. Most egy hasonlóan nehéz, ám kissé más helyzetben sokat segít Isten igéje. Van egy kedvenc igém is, ami a Zsidókhoz írott levél 13. fejezetének 8. versében található ,,Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”.
A családom, akik nem tartják hitüket, vagy nincsenek is megkeresztelve, elfogadnak így, ahogy vagyok, hogy megtaláltam Istent, és ráléptem az Ő útjára, hiszek Benne. Azonban van néhány ismerősöm, aki kifiguráz vagy lenéz a hitem miatt. Vannak olyan barátaim, ismerőseim is, akik arra kérnek meg, hogy valahogyan írjam le a hitemet. Vannak, akik kíváncsiak arra, hogy a Szentírás és Isten igéjének tükrében én hogyan gondolkodom bizonyos dolgokról, és megkérdeznek, hogy ‘akkor te, mint keresztény, ezt vagy azt hogyan gondolod’, és sokszor egészen máshogyan gondolom, mint egy olyan ember, aki nem hisz Istenben. Hiszem és vallom, hogy Isten azért adja a próbákat, hogy többek legyünk általuk, tanuljunk belőlük, erősítsenek minket magunkat és a hitünket is, és nem azért, hogy mi vagy valamelyik barátunk, családtagunk szenvedjen, vagy Isten - nem tudok rá jobb szót - “szívasson” minket.
Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk!
Köszönjük Neked, hogy kapunk tőled próbákat és Te a próbákon keresztül megtanítasz minket a Te utadra. Köszönjük Neked, hogy mi, keresztényként akár boldog vagy nem túlságosan boldog pillanatokban megtanulhatjuk a Te utadat, ezáltal kilépve bűnből. Köszönjük Neked, hogy ha vissza is esünk a bűnbe, már nem kell bűnhődnünk, hiszen Jézus Krisztus eljött a földre, emberi testet öltött, és egyszeri és tökéletes áldozatával kiváltott minket bűneinkből. Urunk, add, hogy be tudjuk tartani a Te kéréseidet és tudjunk Benned bízni ebben a földi életben, hogy üdvözülhessünk.
Ámen!
Szalóki Réka, 8. A